Tudom én, kissé gyér eddig az irodalom rovat. Most is az egyszer már említett nagy kedvenc, Stephen King legutóbbi művét kell kiértékelnem. Nem mintha ne olvasnék előszeretettel másokat, és kevésbé ponyvának titulált szerzőket (tegyük hozzá, King minden, csak nem ponyvaíró; de aki olvassa, tudja úgyis). Annyi csak, hogy idő szűkében éppenséggel a jól bejáratott kedvencet kellett elővennem, nehogy lemaradjak bármiről, ami megjelenik a neve alatt.
Szóval, Duma Key. Vegyünk egy idillikus helyszínt: floridai öblöt, kagylókkal, pálmákkal és csodás tengerparti naplementékkel. Vegyünk egy milliomos építkezési vállalkozót, akinek egy balesetben a fél karja, átmenetileg a beszédkészsége és a házassága is odalesz. Nem lát más kiutat, minthogy minél messzebb kerüljön ennyi borzalomtól: épp az idilli floridai tengerpartra. (Persze ha tudná, mi mindent teremtett neki King a szigetre, visítva rohanna haza.) Itt aztán újra hódolhat régi hobbijának, a festészetnek, és eléggé kezd is belejönni. Vegyünk egy tolószékes, nyolcvanas évei közepét taposó nénit, akit már majdnem maga alá gyűrt az Alzheimer-kór, és néha töri-zúzza a porcelán nippekből álló, értékes kis gyűjteményét. És vegyünk egy régenvolt kislányt, aki csodákat keltett életre a rajzaival, és kincseket talált velük.
A könyv hosszú, de nem érződik kínosan elnyújtottnak, inkább csak lassan bontakozik a cselekmény. Itt is jellemző a King könyveiből megszokott „gonosz zokni, gonosz hűtőmágnes, gonosz kertitörpe”, szóval hogy mindenáron valami vicces tárgyba kell sűríteni a rosszaságot. Itt és most egy porcelánfigura a hibás, na de ennél többet tényleg nem illő spoilerkedni. Sokan kifogásolják King utóbbi műveit, ebben az esetben tényleg alaptalanul. Én az egyik legjobban sikerült regényének érzem. Sokkal inkább misztikus, mint vérben tocsogó. Ezúttal a művészember karaktere sem író, mint az tőle megszokott, hanem a festő szemén át láttatja az alkotás folyamatát. Talán ezért, az egész könyv szinte festményszerű, tele van élénk leírással. Szinte látni azokat a bizonyos floridai naplementéket és a vizet, amiből copfos babák, teniszlabdák, kísértethajók és más furcsaságok bukkannak fel időnként. Nekem élmény volt, és aki szereti King világát, annak csak melegen ajánlani tudom.
Apró észrevétel: a fordító helyenként nagyon gyatra munkát végzett. Mikor alkalmazunk magyarban olyan mondatszerkezetet, hogy "Tudnék használni egy társat"? Ez a mondat meg csak hab a tortán: "A rádióban épp Axl Rose bömbölte az Üdvözöllek az őserdőben-t." Szent ég!
