Nora, a virtuóz

Ez a kis dagi itt Nora, a világ első macska-zongoristája, aki hatalmas népszerűségre tett szert. Öt másik maccsal él egy philadelphiai zenetanárnő házában, és itt leste el, hogy kell ütögetni a billentyűket. Így aztán ő is nekiállt, hatalmas élvezettel, sokszor dorombol is közben. Tegyük hozzá, mindig szüksége van egy partnerre akivel együtt játszik. Nora igazi celeb. Már könyv, DVD és persze lemez is megjelent a neve alatt, weboldallal büszkélkedhet, sőt mi több: egyszer egy komplett zenekarnak volt esélye koncsertózni a ciccel.
Noráról igazából ugyanaz mondható el, mint a "festőművész" lóról, akinek milliókért árverezik a képeit. Különleges tehetsége nincsen, inkább csak tanulékony és sokak szerint szuper cuki.
Tényleg egy tünemény:

Ingyenragacs: Madonna a Kincsem Parkban

Ez már megint olyasmi, ami csak velünk történhet meg. Épp beszélgettünk a Várnál, amikor betalált egy kedves angol srác. Persze, we speak English. Mi kéne? De nem útbaigazításra vágyott, helyette a kezünkbe nyomott két darab ingyenjegyet az aznap esti Madonnára. Helyes lányok vagyunk, nem kell hálálkodni, csak szórakozzunk jól.

Az első sokk után azon kezdtünk töprengeni, ami ilyenkor logikusnak tűnne: vajon valami csajozós trükk az egész? Netán szimpla átverés áldozatai vagyunk? Akárhogyis: mostmár nem nyughatunk addig, amíg a végére nem járunk.
Ami azt illeti, egyikünk sem megrögzött Madonna rajongó. Elismerem, mint sokoldalú pop ikont, a kilencvenes évekbeli cuccait (Erotica, Bedtime Stories, Ray of light) még kifejezetten kedvelem is. Aztán gyakorlatilag ennyi. Valahogy mindig is nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A kétezres években már nem több egy jó kondiban lévő, zsugori öreg néninél, aki néha Guy Richie-től válik vagy afrikai babákat dédelget a nagyobb publicitás érdekében. Számomra a Music volt az utolsó említésre méltó albuma. A Confessions on a dancefloor még szódával elmegy, a Hard Candy meg simán rossz.



Egy ingyenjegyet elutasítani azért bűn, mások nem kis pénzösszegeket áldoztak erre. (Csak viszonyításképp: a jegyárak egészen százhúsz ezer forintig kúsztak fel a koncert napjára. Épp abba a szektorba szólt a jegy.) Az óránkra pillantva mégis majdnem ennyiben hagyjuk a dolgot, hiszen nyolcra volt kiírva a kezdés. Pontosan ekkor kaptuk kézbe a jegyet. Megéri egyáltalán odamennünk? Gyors informálódás után úgy döntünk, van miért, hiszen még csak Paul Oakenfold izzítja a közönséget, a Kincsem park pedig nincs is olyan messze. (Piros metró Keletiig, majd egy vállalkozó kedvű taxisofőr négy fontért visz a helyszínre.)

Az első, ami szembeötlik, hogy ez a koncert a józsefvárosi piac rezidens árusainak a legnagyobb biznisz. Nem csak büféstandok, üdítőhegyek, perecek, pogácsák fogadják az érkezőket: a különféle sípoktól a pörgettyűkön át a vibráló fényrudakig minden partikütyü. Népszerűek a piros ördögfülek, tucatjával világítanak az előttünk csámpázó lányok fején. A közönség egy része buta csávó, de annál hangosabb, és már most merész S-kanyarokban szlalomozik. Ugyanennek női változata, cowboy csizmával vagy rózsaszín jogginggal, pezsgővel a kezében szédeleg belefé, jóval túl az első kör alapozáson. Egyszóval a jóízlés és a kulturált megjelenés tekintetében nem teszünk ki magunkért, tisztelet a kivételnek. Odabenn elkobozzák a golyós dezodorom, mint afféle szúró-vágó fegyvert, és az ásványvíz sem megengedett, hacsak nem a büféből négyszázért. Merchandise shop is van persze, itt sózzák rád a posztert, a pólót és a baseballsapkát tizenötezer forintért.

A jegyünk mázli még a váratlan szerencsében is. Ülőhelyet kapunk a lelátó legfelső sorában, ahol tökéletes panoráma nyílik a színpadra és a közönségre is. Tombolni persze nem jutna eszünkbe, így viszont kitűnő pozíció. Ekkor még Paul Oakenfold nyomja az egyik tingi-lingi remixet a másik után, kizárólag überpopuláris számokra. Elég, hogy a közönséget bemelegítse, este fél tíz tájékán azonban már egyre többször tör ki az elégedetlen füttyögés és visítozás. Paul levonul, a művésznő viszont még sehol. A tömeg tapsviharral éljenez minden egyes pakolót, aki felbukkan a színpadon, de a produkció még várat magára. Mi is egyre inkább feszengünk a helyünkön: csak a két csillámló, pink M betűvel szemezhetünk a színpad egy-egy oldalán. Aztán végre-valahára kialszanak a fények, és a mindvégig szkeptikus barátnőm is visításban tör ki: úúúristen, az ott a Madonna, Madonna tényleg ott van, érted, az milyen?



Az első megkapó látvány mégis az, hogy egyszerre lendül az ég felé két- háromszáz kéz kamerával vagy mobillal, mintha tömeges öngyújtózás vette volna kezdetét. Madonna pedig valóban megérkezett: néhány felvezető animáció tekegolyókkal, szájakkal és cukorkákkal, aztán egyszercsak ott trónol a színpad közepén. Innentől kezdetét veszi a show: oldalt egy-egy kivetítő, a színpadon pedig további négy- ötről szemlélhetjük az eseményeket. Madonna épp olyan izmos és kiszőkített, mint amilyennek eddig is hittük. Először fekete mini tornadresszben ugrál, aztán számos ruhaváltáson megy keresztül. Mindig profi táncos csapat kíséri, a problémánk csak annyi, hogy szinte egyvégtében a legújabb lemez dalaiból válogat, néha egy-két agyoncukrozott nyolcvanas évekbeli darabbal (pl Holiday) törve meg az egyhangúságot. A hangerő szabályosan dobhártyarepesztő még innen hátulról is, bele se merek gondolni, milyen lehet az első sorban. Mindenesetre bedugott füllel igyekszem átvészelni, és sokadszorra gondolkodom el a party plug beszerzésén (füldugó kifejezetten bulikra).

Meg kell hagyni, a vizuál azért rendben van: egyszer fehér vintage kocsi bukkan fel a színpadon. Máskor feltűnően Keith Haringes figurák közt ugrókötelezik, vagy épp lesmárol egy esküvői ruhás nőt. A látványvilágra tehát nem panaszkodhatunk. A kivetítőkön a legkülönbözőbb animációk váltják egymást: néha pszichedelikus, néha szimplán egymásra vágott Madonna klipek, és van, hogy Lady Gaga vagy Britney Spears is bevillan. A Music alatt mintha metrószerelvényből ugranának elő a táncosok, az illúzió szinte tökéletes. A két M betű pedig színeket váltogat a piros és kék minden árnyalatában.

Nem úszunk meg egy Michael Jackson emlékblokkot sem: Jacko gyerekkori fotójával a háttérben és szédületes mozgású Jacko-imitátorral a színpadon. Madonna pár mondatban tiszteleg a „valaha élt legnagyobb művész” előtt. Nem semmi. Néhány pihentető produkciót is láthatunk, amíg fő fellépőnk kifújja magát. A Die another day alatt például boxring bukkan fel és ketten bunyóznak. Egy lassabb darab közben két mandarinnak öltözött táncost láthatunk. Ekkor Madonna a színpadon sincs.

Ha pedig a szemünk előtt van, Madonna meghökkentően dinamikus és energiával teli. Lendületből nyomja végig a showt, és vitathatatlanul jó formában van a kora ellenére. A koncert számomra talán egyetlen emlékezetes pillanata, mikor egy szál hófehér gitáron nyomja a Human Nature kissé áthangszerelt változatát. A másik fénypont a Devil wouldn’t recognize lassulással és szép fényjátékkal a háttérben. Aztán, ha jól emlékszem, a Miles Away magasságában döntünk úgy, hogy nem késsük le az utolsó metrót. Könnyen jött, könnyen ment. Ekkora már hideg cseppekben szakad az eső, a metró meg az orrunk előtt megy el, úgyhogy ennyi erővel maradhattunk is volna. „Ha ez a tévében menne, most elkapcsolnék”- foglalja össze találóan a barátnőm. Annyira mégse bánom. Látványos koncert ez, de a zene csak egy a kellékek közül. A sok egymásra kevert, egybemosott szám közt elmaradt, amire igazán vártunk volna. Amire azt mondhatnánk: na igen, ez Madonna. Ezért már megérte. Helyette egy minden ízében profi és unalomig begyakorolt produkciót láthattunk. Ez így csak egy édes-ragacsos hiphop massza egy fitt középkorú nővel, akinek szerintem akkor is seggimplantja van.
Vagy több ennél? Mindenki döntse el maga. Azért örülünk, hogy mi élőben ítélkezhettünk róla: ingyen megérte!

Windsor & Brighton

Mert hát Angliában vidéken is sok szép hely akad. Windsorban a kastély mellett látványosság egy mini óriáskerék, panorámával a folyóra. Lehet hattyút, kacsát és egyéb vízi madarakat is etetni, egy fontért madárcsemegével. Jó dolog csónakázni (egészen romantikus kis zugok vannak), de mi maradtunk a motorcsónaknál. Hattyút gázolni tilos.
Brightonról nem sokat lehet elmondani azon túl, hogy a part kavicsos, az ég borult és a szél süvít. Íme a britek kedvenc tengerparti nyaralóhelye. A helyiek bezzeg flip-flopban és miniben nyomják ilyenkor is. A parkolás a városban képtelenség, két óra (!) körözés után majdnem feladjuk. A sirályok pedig nagyon el vannak szemtelenedve. Na de kép.


Háttérben a Pier


Önkiszolgáló


Ez már Windsor


Lány szomorúfűzzel


Buta, beképzelt madár


Csónakázós látkép


Ez nem a London Eye, csak a helyi változata


Windsori vár madártávlatból


Meg egy kis romantika.

Chicago @ London

Először is leszögezném, hogy ki nem állhatom a musicaleket. Ha képtelenül hosszú lábú nők ugrálnak benne, akkor főleg. Így aztán nem voltam túl bizakodó ezzel az előadással kapcsolatban, de idekinn még nem jutottam el színházba. Gondoltam, három órát megér az életemből.
A helyszín a londoni Cambridge Theatre, érkezésünkkor már zsúfolásig tele. Itt, úgy látszik, nem szokás puccosan kiöltözni színházba menet; talán csak a könnyű műfajnak köszönhetően. A színpad ugyan kissé alulméretezett, de a helyünk kitűnő az erkély első sorában.
A Chicago még 1975-ben mutatkozott be a Broadway-n, és azóta számos feldolgozást megért. Oscar-díjas film is készült belőle Renée Zelweger és Catherine Zeta Jones főszereplésével. Hát lássuk.



Először odatipeg egy két méter magas, atlétikus lány cilinderben és harisnyában, és egy rövid monológgal felvezeti a műsort. Már nem tetszik.
A függöny felgördül: a színpadon egy komplett jazz zenekar csap a billentyűk, dobok és trombiták közé. Öt-hat ugyanilyen kaliberű nő adja elő az All that jazz című híres főcímdalt, amit csak a szalagavatókról ismerek, ha épp nem a nagyon eredeti westernhősös táncot adja elő az illető osztály. Bár rajtam kívül bizonyára mindenki ismerte az alapsztorit, itt van dióhéjban: jazzkorszak, ötvenes évek, és egy női börtön mindenféle gonosz némberrel, akik hidegre tették a férjüket. Erről szól a második klasszikus, a Cell Block Tango. Itt egyenként énekli el ki-ki a maga történetét: az egyiknek rágózott a férje a kanapén, ezért leadott két figyelmeztető lövést... a fejébe. A másik szinglinek hazudta magát, de nem csak nős volt a szemét, hat felesége volt. Itt már kezd mulattatni az előadás, főleg, hogy van benne magyar lány szereplő. Persze csak halandzsázik, némi oroszos beütéssel. Ugyan már, Kelet-Európa és kész. Angolul csak egy dolgot hajtogat nyávogva: Nooot gulity!



A történet akár két mondatban összefoglalható lenne. Főhősnőnket, Roxie Hartot a korábban Destiny's Childből ismert Michelle Williamson alakítja. Roxie ugyan eltette láb alól a szeretőjét, és nagy ribanc, de meglehetősen egyszerű teremtés. A vágya nem csupán kijutni a börtönből; bármit megtenne azért, hogy a címlapokon lássa magát. Ellenlábasa, a tűzről pattant vörös Leigh Simmerman által megformált Velma Kelly. Ő ugyanerre törekszik, és bár eleinte mélyen lenézi Roxie-t, rendszerint alulmarad. Billy Flynn, Roxie korrupt sztárügyvédje ugyanis bárkit kimos a szarból. Ahogy mondja: ha Jézus Krisztus Chicagoban élne, máshogy alakultak volna a dolgok. Így aztán a sármos feka által alakított álszent ügyvédünknek nem kell mást tennie, mint Roxie szájába adni a megfelelő szövegeket (Razzle Dazzle). Jópofa karakter még a női foglyokat támogató és fegyverekkel ellátó Mama, mindenki kedvence. Itt egy egészen hétköznapi, kosztumos ősz néni alakítja, de zseniálisan. A legjobb mégis Roxie papucsférje, a jó fiú Amos, aki mindenki számára láthatatlan, érdektelen figura. Mégis ő kapja a legnagyobb tapsot, mikor előadja szomorú kis dalát jelentéktelenségéről (Mr. Cellophane).



Velma minden eszközt bevet, hogy túlszárnyalja Roxie sikereit. Gúnyolódik és mézesmázos, de valahogy mégsem jön össze neki. Még közös fellépésbe is igyekszik belerángatni ellenségét (I can't do it alone), egyedül adva elő a kettejüknek szánt táncprodukciót. De Roxie-t sem kell félteni, mikor meg akarja nyerni a kedves közönséget: terhességet szimulál, és könnyek közt adja elő a tárgyaláson, hogy önvédelemből lőtt (We Both Reached For The Gun). Fel is mentik, azonban a sajtó figyelme hamar egy másik vérengző gyilkosságra terelődik. Roxie kénytelen beismerni, hogy a hírnév, a szenzáció és minden csoda három napig tart. Így aztán a végére Velmával is megbarátkozik, hogy együtt adják elő a finálét (Hot Honey Rag).

Mit mondhatnék: amilyen szájhúzva ültem be, épp akkora mosollyal jöttem ki erről az előadásról. Biztos vagyok benne, hogy nagy szerepet játszott benne a kiváló színész-táncos csapat, a fülbemászó, pimaszkodó jazz, a piti bűnözők kis intrikái és ez az egész romlott, ötvenes évekbeli nagyvárosi hangulat. Hozzá meg a kitűnő és sokszor egyszerűen csak aranyos humor. Velmáé volt a legerősebb alakítás, szinte vibrált körülötte a levegő, akárhányszor színpadra lépett. Biztos vagyok benne, hogy filmen kevésbé jött volna át. Ilyenkor persze azon is elgondolkodik a hétköznapi ember lánya, hány év gyakorlást igényelhet egy ilyen produkció. (Tánc és színészet? Még talán. Énekelni meg legfeljebb a következő életemben.) Mindent egybevetve: pozitív csalódás! A musicalek talán nem is rosszak. Ezt legalábbis csak ajánlani lehet! A zene letöltése pedig mindenki számára kötelező.

Sziget gyorsjelentés

Végül egy napot dudorogtunk kinn. A dudorgás, amúgy, az ominózus reklám óta mindenki kedvenc szava, és talán az idei év szlogenjévé érik. A Sziget komoly változásokon ment keresztül: láthatóan kevesebb a helyszín, mint az elmúlt években, és jócskán át is alakult. Így vette át például a Metal Hammer színpad helyét az MTV Rockszínpada, és sorolhatnánk. Az is feltűnő, hogy a törzsközönség már rég nem magyar: egyre kevesebb a hosszú évek alatt megszokott ismerős arc, és annál több az Európa számos pontjáról idekeveredő külföldi. Ezzel személy szerint semmi bajom, de hogy már Túró Rudi automaták sincsenek, az több a soknál.


Ő volt a jegyátvételnél az ablakban

Amikor reggel kilenckor kiváltjuk a karszalagot, még jóformán néptelen a Hajógyári. Csak délután látjuk be, hány mérföldes sorbanállást és elvesztegetett órát spóroltunk meg így. Odabenn meg is találtuk az ideális pihenőhelyet. Autógumikból álló ülőkéken chillezünk, miközben a Mokka Cuka felől kellemes törtritmusokra bólogatunk. A buli itt még, vagy már tart, miközben a helyszínek java még csak ébredezni látszik. A többit meg mindenki látta már, aki valaha megfordult a Szigeten, vagy nagyobb tömeget vonzó fesztiválon. A diverzitás nagy, de egy idő után le is fáraszt. Lángosos, pizzás, hot dogos, kínai, magyaros, kürtős kalács, vegaburger... de végsősoron mind ugyanaz. Valami hasonló érvényes az arcokra is.


Elég funky?

A különféle helyszínek ugyanazt kínálják, mint évről évre. A workshopokon textilt festhetsz vagy agyagozhatsz, máshol persze táncolni tanulsz, bungee jumpingolsz, vagy a rabbi tanácsát kéred ki tíz forintért. Köthetsz házasságot, mint minden évben, akár öt barátnőddel egyszerre. Beszélhetsz róla, ha akarsz ("skizo-e vagy?" felirattal csalogat a lelkizős sátor), vagy épp mindent megtudhatsz a nemi betegségekről egy előadáson, mielőtt este összeszednéd őket. Mindez persze jó móka, annak, akinek minden vicc új. Rutinos Szigetelőként már nehezen lep meg bármi is, megszoktuk, ahogy a vicces outfiteket: a kreatív fejdíszeket a szembejövőkön, a homokozóvödörtől a görögdinnyéig. A hülyeségnek csak a képzelőerő szab határt. Hiába keresed ezeket a babapink hajú vagy pandára sminkelt arcokat hétköznap a villamoson. Csak Szigeten bújnak elő a szubkultúra-partik homályából. Vagy ilyenkor érzik magukat felhőtlenül gyereknek egy hétre, amikor minden belefér. A kannással randalírozó, szakállas pank bácsi is lehet, hogy civilben jól szituált üzletember, de a Sziget az Sziget. Volt is, marad is.


Van, ami örök

Az I am X közepére esünk be, fáj is a szívünk a csúszásért kissé, hiszen ez a brit elektropop formáció jópár éve a kedvencünk. Legalábbis tavalyelőtt óta, amikor még a WAN 2 színpadon zenéltek egy maroknyi közönségnek. Chris Corner (ex-Sneaker Pimps) és bandája okos, fülbemászó, borongós és mégis kellemes zenét játszik, mindezt megfelelő tálalásban és külsőségek közepette. A basszusba ugyan minden szervünk berezonál még középen állva is, már maga a színpadkép mosolyogni késztet. X-éknél adnak az imidzsre: mindenkin piros szigszalag, Chris fekete boával, pepita cowboycsizmával, fehér kesztyűvel és testfestéssel büntet. Olykor egy tányérsapka és egy fekete ernyő is felbukkan, egy számot pedig egy kis, aranyszínű játékpónit meglovagolva dudorog végig. A szürke kabátos, tarajos szintis csaj olyan őszinte élvezettel rángatózik, hogy lelkesedésből ötösnél kevesebbet nem mernénk adni a csapatnak. A zene pedig alapvetően jó, a Nightlife-től a Kiss and swallow-ig. Csak a túl korai időpont szabhat gátat a lelkesedésnek, így hát legközelebb megérdemelnek egy tisztességes, este 9 órai kezdést.


Corner az I am X Myspace oldalán

A Ska-P alatt csak tengünk-lengünk, aztán Snow Petrolra térünk vissza. Bocsánat azoktól, akik ezt egész másképp gondolják: számomra a Petrol afféle one hit wonder volt, és egy passzívan végigszemlélt koncert után is az maradt. Kellemes, középtempós, lájti kis rockslágerek követik egymást, amik valakire biztos szívrepesztően hatnak, de nekem nem kellően eredeti. Aztán felcsendül a Chasing Cars, amit lelkes ováció, összeborulás és öngyújtozás fogad. A vizuális effektek szépek és felemelőek, a frontember is jófej, de valahogy ezzel együtt lepkefing.


Lily is látszik piciben, ott középen

Aztán meg Lily Allen. A többiek a Backyard Babies nevű punkrock-kövületet tartották érdekesebbnek, így egyedül van lehetőségem végignézni. Legalábbis bizonyos értelemben, hiszen lépni se lehet az irdatlan tömegtől, ami egyre csak gyűlik. Végül színpadra ficcen Miss Allen, a zenekar pedig egyből belecsap az aktuális lemez első dalába: Everyone's at it. Az első blokkban szinte csak erről hallhatunk számokat: 22, Back to the start, Never gonna happen. A közönség veszi a lapot, köszönhetően a szép számban jelenlévő angoloknak is. Később felcsendül az Everything's wonderful, a Smile, az LDN is, valamint egy Kaiser Chiefs-feldolgozással is megörvendeztet bennünket. A hangja egyébként hajszálnyit más, mint lemezen, valamivel élesebb, affektálósabb, de legalább bizonyára nem playbackel. A számok kissé rövidebbnek tűnnek a kelleténél, mintha minél többet próbáltak volna belezsúfolni ebbe az időintervallumba.


Lily közben csapzottan kapott le a holland (?)

Lily úgy tűnik, majd megszakad, hogy kitörjön a "dorkós rútkiskacsa a bringáján" képből, ahogyan sokan ismerik. Meg kell hagyni, nem csinálja rosszul: bár az elegancia talán hiányzik belőle, hogy igazán szépnek lássam, rutinosan és könnyedén jár-kel a színpadon, és csinos is. Apró farmershort, csillámos kis kardigán, glamúros, erőteljes szemfestés. Mindehhez dominásan merész tűsarkú, amit úgy a feléig bír. Aztán mezítláb nyomja tovább, mindvégig csikkről gyújtva a cigiket. Olvadozik egy sort, hogy Budapest gyönyörű, és mi vagyunk az eddigi leghálásabb közönsége, de csak a kötelező köröket futja. A Twitter-oldalán legalábbis ennyivel emlékezik meg az estéről: "wicked gig". A koncert fénypontja aztán a drum and bass-betéttel megfejelt Smile, majd a ráadásban a Fuck you, és a még mindig korai magömlésről sopánkodó Not fair, ami elnyújtott finálévá terebélyesedik. Külön meglepetés Britney Womanizere is, Lily Allen-változatban, ami klasszisokkal jobb az eredetinél. Addig maga Lily is az marad, amíg nem erőlteti a szexszimbólum szerepét.
Összességében jó koncertben volt részünk, még ha a közönség egy része nem is hangolódott rá.
A többit pedig egyeseknek ma este, másoknak (sajnos nekem is) csak jövőre.