Először is leszögezném, hogy ki nem állhatom a musicaleket. Ha képtelenül hosszú lábú nők ugrálnak benne, akkor főleg. Így aztán nem voltam túl bizakodó ezzel az előadással kapcsolatban, de idekinn még nem jutottam el színházba. Gondoltam, három órát megér az életemből.
A helyszín a londoni Cambridge Theatre, érkezésünkkor már zsúfolásig tele. Itt, úgy látszik, nem szokás puccosan kiöltözni színházba menet; talán csak a könnyű műfajnak köszönhetően. A színpad ugyan kissé alulméretezett, de a helyünk kitűnő az erkély első sorában.
A Chicago még 1975-ben mutatkozott be a Broadway-n, és azóta számos feldolgozást megért. Oscar-díjas film is készült belőle Renée Zelweger és Catherine Zeta Jones főszereplésével. Hát lássuk.
Először odatipeg egy két méter magas, atlétikus lány cilinderben és harisnyában, és egy rövid monológgal felvezeti a műsort. Már nem tetszik.
A függöny felgördül: a színpadon egy komplett jazz zenekar csap a billentyűk, dobok és trombiták közé. Öt-hat ugyanilyen kaliberű nő adja elő az All that jazz című híres főcímdalt, amit csak a szalagavatókról ismerek, ha épp nem a nagyon eredeti westernhősös táncot adja elő az illető osztály. Bár rajtam kívül bizonyára mindenki ismerte az alapsztorit, itt van dióhéjban: jazzkorszak, ötvenes évek, és egy női börtön mindenféle gonosz némberrel, akik hidegre tették a férjüket. Erről szól a második klasszikus, a Cell Block Tango. Itt egyenként énekli el ki-ki a maga történetét: az egyiknek rágózott a férje a kanapén, ezért leadott két figyelmeztető lövést... a fejébe. A másik szinglinek hazudta magát, de nem csak nős volt a szemét, hat felesége volt. Itt már kezd mulattatni az előadás, főleg, hogy van benne magyar lány szereplő. Persze csak halandzsázik, némi oroszos beütéssel. Ugyan már, Kelet-Európa és kész. Angolul csak egy dolgot hajtogat nyávogva: Nooot gulity!
A történet akár két mondatban összefoglalható lenne. Főhősnőnket, Roxie Hartot a korábban Destiny's Childből ismert Michelle Williamson alakítja. Roxie ugyan eltette láb alól a szeretőjét, és nagy ribanc, de meglehetősen egyszerű teremtés. A vágya nem csupán kijutni a börtönből; bármit megtenne azért, hogy a címlapokon lássa magát. Ellenlábasa, a tűzről pattant vörös Leigh Simmerman által megformált Velma Kelly. Ő ugyanerre törekszik, és bár eleinte mélyen lenézi Roxie-t, rendszerint alulmarad. Billy Flynn, Roxie korrupt sztárügyvédje ugyanis bárkit kimos a szarból. Ahogy mondja: ha Jézus Krisztus Chicagoban élne, máshogy alakultak volna a dolgok. Így aztán a sármos feka által alakított álszent ügyvédünknek nem kell mást tennie, mint Roxie szájába adni a megfelelő szövegeket (Razzle Dazzle). Jópofa karakter még a női foglyokat támogató és fegyverekkel ellátó Mama, mindenki kedvence. Itt egy egészen hétköznapi, kosztumos ősz néni alakítja, de zseniálisan. A legjobb mégis Roxie papucsférje, a jó fiú Amos, aki mindenki számára láthatatlan, érdektelen figura. Mégis ő kapja a legnagyobb tapsot, mikor előadja szomorú kis dalát jelentéktelenségéről (Mr. Cellophane).
Velma minden eszközt bevet, hogy túlszárnyalja Roxie sikereit. Gúnyolódik és mézesmázos, de valahogy mégsem jön össze neki. Még közös fellépésbe is igyekszik belerángatni ellenségét (I can't do it alone), egyedül adva elő a kettejüknek szánt táncprodukciót. De Roxie-t sem kell félteni, mikor meg akarja nyerni a kedves közönséget: terhességet szimulál, és könnyek közt adja elő a tárgyaláson, hogy önvédelemből lőtt (We Both Reached For The Gun). Fel is mentik, azonban a sajtó figyelme hamar egy másik vérengző gyilkosságra terelődik. Roxie kénytelen beismerni, hogy a hírnév, a szenzáció és minden csoda három napig tart. Így aztán a végére Velmával is megbarátkozik, hogy együtt adják elő a finálét (Hot Honey Rag).
Mit mondhatnék: amilyen szájhúzva ültem be, épp akkora mosollyal jöttem ki erről az előadásról. Biztos vagyok benne, hogy nagy szerepet játszott benne a kiváló színész-táncos csapat, a fülbemászó, pimaszkodó jazz, a piti bűnözők kis intrikái és ez az egész romlott, ötvenes évekbeli nagyvárosi hangulat. Hozzá meg a kitűnő és sokszor egyszerűen csak aranyos humor. Velmáé volt a legerősebb alakítás, szinte vibrált körülötte a levegő, akárhányszor színpadra lépett. Biztos vagyok benne, hogy filmen kevésbé jött volna át. Ilyenkor persze azon is elgondolkodik a hétköznapi ember lánya, hány év gyakorlást igényelhet egy ilyen produkció. (Tánc és színészet? Még talán. Énekelni meg legfeljebb a következő életemben.) Mindent egybevetve: pozitív csalódás! A musicalek talán nem is rosszak. Ezt legalábbis csak ajánlani lehet! A zene letöltése pedig mindenki számára kötelező.
