2009. május 16., szombat

White Heaven



Ez itt nem egy újgenerációs partidrog, és nem is az azonos nevű ausztrál bícs. A hívószavak, amiért kis társaságunk felkerekedett, az ingyen sushi, ingyen szaké és az (ingyen) meztelen nők voltak, akikről mindezt felszolgálják; persze, kinek mi. Gondoltuk, a szaké része megér egy sétát a Gödörtől... ha nem is árverezzük el a mizuagénkat, mint az Egy gésa emlékirataiban (jó film, jó könyv).



A hely ugyanis a Bazilika mögött található, és nem most nyitott meg, épp csak profilváltáson ment keresztül és eljapánosodott. Akárhogyis, ennek örömére tartottak ingyenpartit tegnap éjjel. Az enteriőr tetszetős, és nem meglepő módon hófehér, némi feketével keverve. Fehér bárszékek, vázák virággal, hólabda-szerű lámpák, tejüveg a pulton. És ami a legjobb: kényelmes-hátradőlős fehér sarokkanapék, fekete párnákkal. A kivetítőkön anime megy. A dizájnnal tehát nincs gond, és talán nem csoda, hogy kissé sznob légkörben találjuk magunkat.



Ezzel el is mondtunk minden jót, ami elmondható. A szakéről első körben kiderül, hogy mégsincs ingyen, illetve a welcome drinkek már elfogytak. Annyi baj legyen, végülis az éhségünket szeretnénk csillapítani... de a tálcákra kihelyezett sushi-falatkák elég fonnyadtak, és nem tűnnek a legfrissebbnek, ami nyers hal esetében azért elég kellemetlen. Meg is fekszi a gyomrunkat kissé, ha rá is küldünk egy csipetnyit a méregerős wasabi-golyócskákból. (A Wasabi nevű japán étteremlánchoz amúgy Londonban volt szerencsém; na, ott finom a sushi, és mindenféle kis ínyencségből választhatunk.)



Ez persze nem London, hanem Budapest, de néhány japánt azért kereshettek volna mutatóba. A leghervasztóbbak a kimonóba csavart lányok, akik közt volt gimis iskolatársat is felfedezek. Meztelen is van, 1 db: magyar, a pulton ül és kissé feszengve tűri, hogy pálcikákkal felcsippentsék a hasáról a sushit. Nem túl kirívó vagy kihívó, meg amúgy is, más ennél csúnyább dolgokat talál nyári munkának. Csak legalább ő japán lenne, az image kedvéért...

Japán kajálda magyar módra; itt azért már valami bűzlik, nem csak a nyers hal. Csak annyira hiteles, amennyire az anime con találkozókon a mangafigurának öltözött kislányok. Vagy mint egy halászlé -és gulyásparti Tokióban. Távol van az a Távol-Kelet, és van, amit nem kéne erőltetni. Legalábbis így. Olvassátok el az Egy gésa emlékiratait, az jó.

2009. május 8., péntek

Jé, webkam, ego



Ennek a blognak
nem célja, hogy rólam szóljon; sokkal inkább olyasmikről, amik megesnek velem, és amik talán titeket sem hagynak hidegen. Ettől függetlenül most kaptok pár képet, mert megelégeltem a beállított, szépen sminkelt, kiretusált fotókat, és mert csak. :) Egy webkam, egy szar háttér, nameg Jé, a leghétköznapibb formájában.











2009. május 6., szerda

New York, New York!



Egy kis műsorszünet után újra itt. Méghozzá olyasmivel, amire tuti ráharaptok: a Nagy Almával, az óceán túloldaláról! Három nap alatt megismerni egy metropoliszt lehetetlen küldetés. Tisztában voltam vele, ahogy azzal is, hogy ha egy kis eszem van, éjt nappallá téve járom a várost. Az idővel nem volt szerencsém: egy esős, borult egű NYC fogadott, és nem is változott a helyzet. Mégsem moshatta el a lelkesedést, pláne a város hangulatát. Ha esik, ha fúj – New York csodálatos, és épp olyan, mint a filmekben. (Na jó, azért néhány órára még a nap is kisütött.)



Már a repülés is jónak ígérkezett. Sokszor jártam a felhők felett, de ilyen szemet gyönyörködtető látványban még nem volt részem (még ha a képek nem is adják vissza). NYC azonban már ekkor is felhőtakaróba burkolózott. A levegőből látszik leginkább, milyen kiszámított alaprajz szerint épült be a város; felülről a hagyományos utcák összevisszasága helyett tökéletes mértani formákat látni.





New York 5 részből áll:
a szárazföldi Bronx, az egy szigeten osztozó Brooklyn és Queens, Staten Island, és persze Manhattan. Ez az abszolút központ, a felhőkarcolók, az üzleti élet és a látványosságok szigete, ezt értik a helyiek a City alatt. A többi rész szinte elhanyagolható: kertváros, lepattantabb „külvárosi” területek. Persze, mind megér egy kirándulást, ha nem vagyunk idő szűkében.



Az első, ami szembeötlik, hogy mindenütt a sárga szín dominál: New York a sárga bizbaszok városa. Taxik, iskolabuszok, közlekedési lámpák, útjelzések sárgítják mindenütt. Kellemes színfoltokat adnak a világ amúgyis egyik legszínesebb városának. Nagyon tipikus még a kék-fehér-piros is, a buszoktól a sugárutakon felhúzott zászlókig. Lokálpatriotizmus van rendesen! Jellegzetesek még a gőzölgő csatornák, a limuzinok, vagy a tűzlépcsők a téglaházak oldalán.



Először az itteni Subwayt kéne feltérképezni, ami nagy kihívás. Tulajdonképpen a metró az egyetlen, amit nem logikus NYC-ban, sokkal inkább fejetlenség és káosz. 25 metróvonal kapcsolódik egymásba, de valamelyik mindig épp nem jár, vagy nem arra, vagy nem áll meg ott és így tovább. Ráadásul sokszor ki sincsenek írva a megállók. Maga a Subway igénytelen, dzsuvás, csak az élőzene dobja fel néha.



A rácsos beléptető kapuk szorongást váltanak ki, ahogy a metrón utazó slampos emberek is. Aki teheti, inkább a híres sárga taxikba pattan, amik tizesével száguldanak a sugárutakon. Metróban London a nyertes, mind az átláthatóság, mind az igényesség tekintetében. Egy hatalmas előnye mégis van a Subwaynek: egész éjjel jár, hiszen New York sohasem alszik! A buszos közlekedés ugyanazzal a chipkártyával történik, itt egy drótot kell meghúzni, hogy jelezz. A buszok környezetbarátok és elektromossággal működnek.



Queens, ahol a szállásom található, nem sokban különbözik London külvárosától: kis üzletek, kertvárosi házacskák, téglaépületek. Ezek után igazi sokk kilépni a Hatodik sugárút sarkán, ahol fölém tornyosul a filmekből, fotókról jól ismert látvány. Az arányokat jól érzékelteti, hogy egy fotót sem sikerül készíteni, amibe én is, és az épület teteje is beleférnénk.



Az irdatlan nagy acél-, üveg- és betontömbök közül szó szerint kiemelkedik az Empire State Building, ami távolról sem a legszebb darab, de a méretei valóban lenyűgözőek. A kedvencem a Chrysler, ez a kissé kopottas art deco stílusú felhőkarcoló a fémdíszítéssel a tetején. Megnézem a Flat Iron Buildinget (Vasalóház) is. Az összkép elég eklektikus, szép és ronda épületek is bőven akadnak. Lehet, hogy Dubai vagy Taiwan már szintekkel előzi NYC-t, mégis: az épületek hangulata, stílusa felülmúlhatatlan és milliószor eredetibb.





Először egyből a Times Square-hez látogatunk el, ahol beláthatatlanul sok szín és fény fogad. Gigantikus plakátok, fényreklámok, villódzó ledek; a Broadwayen futó musicalek 3d-s plakátjaitól a világító logókig és kivetítőkig. Csak az M & M’s cukorkának három szintes üzlete van itt. Betérünk a világ legbizarrabb játékboltjába, ahol robot t-rex, legó empire state building és távirányítós repülő csészealj is akad. (A Virgin óriásboltját azonban már zárva találjuk, úgy tűnik, csődbe ment; talán a válság és az illegál zenetöltés együttes eredménye.) Annyi a szín és az impulzus, hogy bármerre kattintok a fényképezőgéppel, lehetetlen rossz képet csinálni.





A hirdetések, jelzőtáblák egyébként meglehetősen nyomasztóak: amputált kezű néni figyelmeztet a dohányzás veszélyeire, a múzeumban is levágott ujj emblémája jelzi, hogy oda ne nyúlj. „Nézz körül, egy gyalogos már meghalt itt” – és ez csak egy zebra. Bizonyára hatásosabb, ugyanakkor kicsit viccesen morbid. Figyelmeztető táblák helyett inkább elrettentések veszik körül a NYC-iakat.



Ők egyébként nem a legérdekesebb népség. Nem kirívóak, a londoniak extremitása sem jellemzi őket, nem igazán stílusosak. (Viszonylag sok "nice hair, baby!"-t hallottam, pedig semmi fura nincs a hajszínemben, egy világvárosban főleg.) Ami tetszik, az a közvetlenség, ahogy egymáshoz és hozzánk viszonyulnak; bárki kapható egy kis chit-chatre az útbaigazítás mellé. Feketék, fehérek majdhogynem egyenlő számban mászkálnak az utcán, és a legtöbb az angol után a spanyol anyanyelvű (sok a kétnyelvű hirdetés is). A legmeglepőbb pillanat az volt, mikor két trendi ruhás, elég helyes fiú smárolni kezdett mellettem, sőt gyakorlatilag egymásnak estek. Én meg csak néztem... leginkább csodálkozva. Nem ajánlom nekik a Kőbánya-kispesti metrómegállót :)



Manhattanben, mostmár zuhogó esőben útba ejtjük Little Italy-t, ezt a hangulatos kis negyedet, ami az éttermeivel valóban olasz hangulatot varázsol NYC közepén. Kár, hogy már szinte bekebelezte a vele szomszédos, egyre terjeszkedő Chinatown, ahol nincsen különösebb látnivaló. Folytatva az utunkat már a Financial districtben, a pénzvilág központjában járunk: itt található elkerítve a WTC egykori helye, ahol már zajlik a következő, egytornyú utód építése. Megfordulunk a Wall Streeten is – ekkor már csak pár utca választ el az óceánparttól. A part mellett pedig mi zajlik épp? Románia Fesztivál! …





Legalább a nap kisüt picit, hogy szép fotókat készíthessünk, mielőtt felszállnánk a kompra, hogy megtekintsük a Szabadságszobrot. Miss Liberty koronája a terrortámadás óta nem látogatható, csak a talapzatára szabad felmászni. A kilátás pompás Manhattanre és a szomszédos New Jersey-re is, amit csak Garden State-ként emlegetnek, míg NYC „beceneve” az Empire State.





Ezután a Brooklyn Bridge felé vesszük az irányt, de nem derül ki, miért örvend nagyobb ismertségnek a szomszédos Manhattan Bridge-nél. A kilátás a tövéből azonban egészen lenyűgöző. A blog erősen hiperaktív háziasszonya mást se csinál két órán át, mint megkövülten nézi a naplementét, az óceánt és a felhőkarcolókat, amiken ekkortájt gyulladnak ki a fények.









Programunk része még a MoMa, a Museum of Modern Art is. (Kötelezőnek mondott még a Guggenheim és a Metropolitan; majd legközelebb.) A Hatodik sugárúton magasodik, és olyan kreációkkal van tele, amiken vagy nevetünk, vagy a hajunkat tépjük. Ilyen a bekeretezett sima fehér vászon, vagy a matekfüzetből kitépett papírlap. Igazán művészi! Van azonban rengeteg fotó és grafika, amit érdemes megnézni, a design szekció pedig kifejezetten fasza, főleg a rozmárt formázó óriásfotel! Nem messze található az egyik legismertebb koncerthall, a Radio City Music Hall is, ahol természetesen világsztárok fordulnak meg. Egy filmforgatásba is belecsöppenünk, de igyekeznek terelni a bámészkodókat.



A közelben található a Central Park, amit nem túlzás a város tüdejeként emlegetni. Ugyan egy londoninak kevés újat lehet mutatni parkok terén, igazán szép látványt nyújt a sok zöld, felhőkarcolókkal a háttérben. Az idő sajnos elég kihalttá teszi a parkot, de így is akadnak futók, cangások, lovaskocsi, bizonyára csónakázók is. A parkban áll Colombus szobra, és még másoké, akik nem értjük mit keresnek itt (pl. skót írók). Az viszont igazán kedves szokás, hogy a park padjait oda lehet „ajándékozni” másoknak, kis névtábla hirdeti rajtuk, ki kapta és miért.





Az Uptown, Manhattan felső része felé vesszük az irányt, a híres-hírhedt Harlembe. Délután van, de ilyenkor sem biztonságos környék ez fehér embernek, vagy inkább egyáltalán senkinek. Az itt dúló bandaháborúknak gyakran esnek áldozatul járókelők. Úgy 5 percet töltünk a föld felett, aztán igyekszünk vissza a Subwayre. De legalább itt is jártunk!



A következő célpontunk Coney Island, a rossz idő ellenére is. Ez a kis félsziget Brooklyn déli csücskében fekszik, és metróval hamar elérhető. Most az eső miatt teljesen kihalt, de még így is érződik a hangulata, igazi bulis fürdőhely. Áll itt egy mini vidámpark is óriáskerékkel, és itt kerül megrendezésre minden évben a nemzetközi hot-dog evő verseny, ugyanis itt találták fel - már ha lehet ilyet mondani egy ételre... kivetítő jelzi, mennyi idő van még hátra a Függetlenség napján tartott versenyig.





Utolsó említésre méltó állomásunk a Rockefeller Center, a New York-i luxus középpontja, sok arannyal és márvánnyal. Az 5th avenue felől közelítünk, ami NYC legelegánsabb környéke, és a Chanel szponzorálja (innen a no5 felirat a Chanel logó mellett). Itt szokták felállítani a gigantikus karácsonyfát is, amit persze most nem tudtunk megcsodálni. És itt található NYC második legmagasabb kilátója is, a GE buildingben. Először még a viharfelhők miatt ötből nulla a láthatóság, aztán felkúszik hármasra, úgyhogy a klausztrofóbiát leküzdve beszállok a liftbe. Egy perc alatt az épület tetejére repít, és igazán szép panoráma fogad, köd ide vagy oda.







Végigjárjuk a Downtown-t, ahol a legjobb élőzenés klubok találhatóak; NYC-ban muszáj egy kis jazzt hallgatni. Leginkább az utcáról sikerül, fél füllel, mert a legtöbb hely belépője 20-30 dollárnál kezdődik. Végül maradunk az éjjelnappalinál; az alkoholfogyasztás persze tilos az utcán, ezért adnak hozzá papírzacskót. Még a sör is sokkal nagyobb kiszerelésben kapható, mint Európában, ahogy a T.G.I. Friday’s étteremben is embertelen méretű sajtburgert raknak elénk.







Az étkezés Manhattanben egyébként kijön 5-10 dollárból, és akkora adagot kapunk, hogy estig elvagyunk vele. A Meki választéka is teljesen más, mint otthon – főleg különböző McMuffinokat kínál szintén kiadós méretben. A New York-iak kedvenc itala a smoothie/colada, a kettő nem teljesen ugyanaz, de mindegy; tulajdonképpen agyonédesített jégkása. A Dunkin Donutsban veszünk, ami szintén túl édes, drazsés-cukros fánkokat kínál. Az amerikai cheesecake (sajttorta) azonban kifejezetten finom, sokkal tömörebb, mint az európai. Ezzel talán ki is merítettük az amerikai konyhát…



„Igyunk arra, hogy kozmopoliták vagyunk”- és így is van.

Aztán az utolsó napot teljesen elmossa az eső, 2 óra csúszással indul vissza Londonba a gépem. És ha most válthatnék egy jegyet akárhová, de tényleg bárhová, New Yorkba mennék vissza, hogy többet lássam napfényben. Amint tudtok, tegyetek így ti is!
És ezúton is köszönet Nuke barátomnak, aki kitűnő idegenvezető volt :)