Nesze, ilyen se volt még!
Útiblog következik. Nemrég ugyanis
Hurghadában és Egyiptom egyéb részein volt szerencsénk megfordulni, és olyan élményekkel gazdagodtunk, amiket nem feledünk el egyhamar. Bár ezt mindenkinek személyesen kell átélnie, legalább ízelítőnek fogadjátok el. Egyiptomról mindenki hallott már: piramisok, sivatag, többezer éves kultúra. Alap sablonszöveg. Közben meg sokkal, de sokkal több ennél, egy komplett másik világ, ami van olyan jó, esetenként jobb is, mint ez az európai. Szóval, mese jön.
A hotel
Már a reptéren kezdődnek a meglepetések: a lefoglalt négycsillagos szálloda helyett egy ötcsillagos hotelcsodában leszünk elszállásolva, hiszen ha visszautasítanak egy foglalást, egy csillaggal jobbat kapunk. Nem tudunk igazán sajnálkozni a dolog miatt, bár sejtjük, hogy nem több szimpla reklámfogásnál. A
Citadel Azur ugyanis egy újonnan épített, minden jóval ellátott all inclusive hotel. Olyannyira most nyílt, hogy még csak száz-százötven ember lézeng benne.
Szinte csak a miénk a világ legnagyobb kínálatú svédasztala, a homokos-korallos bícs, a két nagy medence, az egész napos ingyen fagyi, koktél, vízipipa és még ki tudja mi minden. A képek, azt hiszem, magukért beszélnek. A hotelhez, ami 17 évig épült a Hurghada-menti hegyekből, másfél kilométeres út vezet befelé a sivatagban. Két nap elteltével már a bárosoktól a séfen át a fűszerboltosig
mindenki a barátunk, és mindenki igyekszik a kedvünkben járni; egyszóval a Citadel maga a megtestesült luxus, és mindezt egy négycsillagos áráért!
A személyzet kedvessége határtalan, az
utolsó szembejövő takarítóig mindenki üdvözöl és érdeklődik irántunk. Mindannyian ismerik a magyarokat és fitogtatják is a magyartudásukat egyfolytában (például: Puskásról mindenki hallott errefelé, éppencsak Buskas-nak ejtik). A legviccesebb mégis az, hogy minden takarítás után törölközőből hajtogatott állatokat találunk a szobánkban. Még arab idegenvezetőink is először járnak itt, és tátott szájjal csodálják. Azt mondják, a majd' 300 itteni hotel közt nincs ehhez fogható.
KairóElkövetjük azt a hibát, hogy minden programot bevállalunk a hétre, így a pihenés rovására megy az utazgatás. Ki tudja, talán jobb is így. Első utunk
egyből a fővárosba vezet, éjjel 1-kor indulunk, és reggel 9-re érkezünk. A buszok konvojban haladnak, és az utunkat AK-47-tel felszerelt rendőrök vigyázzák. A Kairót megelőző 50-60 km már pusztán kietlen, sivatagos táj. A város maga azonban hatalmas: negyed Magyarország méretű, és 20 millió (!) lakossal büszkélkedhet. Ez a szám még egyre növekszik.
Be kell vallani,
Kairó némi csalódást okoz: hatalmas bérházak és nyomor mindenütt, ablakban száradó ruhák, állandó por, üvöltés, dudálás és akkora szmog, hogy a szomszédos ház faláig se látunk el a párától. Néhány mecset és pálmaliget javítja az összképet, de szépnek nem nevezhető. Érdekesnek annál inkább. A kairói közlekedés külön történet. Az egyetlen szabály, hogy nincs szabály! Hogy ez mennyire így van, magunk is láthatjuk, mikor
lazán besorolunk a szembejövő sávba, mert arra rövidebb. Errefelé nem szokás autóra biztosítást kötni, mivel átlag 3 napon belül károsodik. A forgalmat irányítani próbáló rendőrök sem tesznek mást, minthogy néha dühükben az autókhoz vágják ami a kezükbe akad: követ, sapkát, gumibotot.
Az
Egyiptomi Múzeum szinte élvezhetetlen a tömeg és a fülledtség miatt, de
Tut Ankh Amon híres halotti maszkja (tudjátok, az az arany) és szarkofágja miatt mégis megéri. A 3 hét alatt végigjárható gyűjteményre egy kemény óránk jut. Gíza, ahol a
piramisok állnak, mára Kairó egyik külső kerülete. A várostól nem messze, egy sivatagos fennsíkon emelkednek, és így élőben sokkal inkább szembetűnő a romosságuk. Be is lehet(ne) mászni, de idegenvezetőnk szerint csak sötét és levegőtlenség fogadna. Így inkább kívülről nézelődünk, a szfinxnél is, aki még magához képest is rossz formában van ma. Arcát (illetve ami maradt belőle) madarak borítják el.
Az utat egy
parfüméria zárja, ahol a D&G, Chanel és egyéb nagy márkák illatait készítik, itt azonban minden hozzáadott alkohol és vegyi anyag nélkül vehető meg. A legrosszabb élmény az elképesztően
pofátlan és agresszív árusok tömege, akik magukkal rángatnak fotózkodni, és fizetséget követelnek érte. Máskor "ajándékokat" nyomnak a kezünkbe, majd visszaveszik, mikor látják, hogy nem leszünk hajlandóak fizetni. A nyomulás is megy ezerrel, bjutifulnak és Shakirának neveznek (mint kiderül, helyi énekesnő is fut ezen a néven), tevéket ígérgetnek értem, hiába, itt mi számítunk egzotikusnak. Mi sem mutatja ezt jobban, minthogy a nálunk ismert arcbarnítók helyett itt
bőrfehérítőkkel van kiplakátolva a város. Európa itt éppolyan egzotikus, mint ők nekünk.
MegaszafariEgy nap rövid pihenő után a
sivatagnak vágunk neki, dzsipekkel. Első állomásunkon
quadra pattanunk, és körülbelül egy órát huppogunk a homokban. Jó döntés, hogy nem vállalom be egyedül, csak Ádi mögött ülve: a szemembe szálló portól alig látok, pedig mindenkin napszemüveg van, és az általunk csak Arafat-kendőnek nevezett arcot borító lepel.
Utána ismét a dzsippel elindulunk a
sivatag kellős közepe felé, ahol csodaszép sziklás, kanyon-szerű hegyek emelkednek. Némi fotózkodás és 50-60 km megtétele után egy
beduin faluba érkezünk.
Ez amolyan kirakatfalu, az itt élők vállalkoztak a turisták szórakoztatására. Ettől függetlenül mindenben eredeti. A beduinok vándorló életet élnek, oda költöznek, ahol épp vizet tudnak fakasztani. Semmilyen nyilvántartásban nem szerepelnek, a mai napig törzsfő vezeti a falukat, és
nem vonatkoznak rájuk az állam törvényei. Nem járnak orvoshoz, az átlagéletkor mégis 90 év körül mozog. A szűz lányok virágos ruhában, a többi nő feketébe burkolva, sokszor még a szemük se látszik ki.
Megtekintjük a beduin kenyér készülését (teveszaron sütik) és éneket is hallhatunk tőlük (hallottunk már szebbet).
Tevegelünk is, egy-egy beduin néni vezeti az elég lomha állatokat, és ijesztően hörögve, a morgásukat utánozva irányítja őket. Végezetül egy
oázist is megtekintünk. Ez sem olyan, amilyennek elképzelnénk: egy vízzel teli lyuk néhány pálmával. Veszünk sivatagi rózsát is, ami többszáz évig is kibírja tetszhalott állapotban, aztán vízbe kerülve feléled.
Giftun-szigetLeglazább programunk: reggeli indulás, majd egy kis kétszintes, motoros hajóra visznek.
Nekivágunk a Vörös-tengernek, ami elképesztően gyönyörű zöld és azúrkék színekben pompázik, és áttetszően tiszta vízű. Három megállónk van, egy-egy korallzátony mentén, ahol lehetőség nyílik a
snorkelezésre (felszíni búvárkodásra).
Noha egyfolytában küszködök a befolyó sós vízzel, olyan látványban van részem, amivel legfeljebb a
National Geographic filmekben találkozhattam. Sárga, lila, szivárványszínű halak és sose látott tengeri növények. Egyszóval új hobbit találtam magamnak, kérdés, mikor lesz rá alkalmam legközelebb... a merülések után
kikötünk a lakatlan Giftun-szigeten, ahol azért kiépített strand és bárok találhatóak. Másfél óráig csak héderezünk, pancsolunk és csodáljuk a víz színét. Utána haza.
LuxorUtolsó kirándulásunk: a legfárasztóbb, a legforróbb és a legemlékezetesebb. Már megint reggel hatkor kelünk, és körülbelül négy órás út árán jutunk az
egykori Thébába, ami az ókori Egyiptom fővárosa, és ma is legszebb városaként tartják számon. Az odavezető út is más, Egyiptom
termékeny területeinek egyikén haladunk, tele pálmaligettel, termőföldekkel és integető falusiakkal.
Először a
Királyok Völgyét láthatjuk, kisvonat visz fel a hatalmas sziklákhoz, amikben eddig 63 sírt fedeztek fel. A belépő 3 sírra érvényes. Itt tényleg zavar, hogy szinte lendületből kell végigrohanni azokon a sírokon, amiknek
órákig tudnám a falait nézegetni, csak hogy helyet adjunk a beözönlő turistáknak. Az errefelé dúló korrupció itt durván mutatkozik meg, amikor némi kenőpénzért cserébe páran fotózni merészelnek, ennek ellenére (!) elveszik a gépüket és 50-60 euróért adják csak vissza.
Ezután egy
alabástromfeldolgozó műhely következik, ahol rengeteg dísztárgyat lehetne venni, mi már csak a nyálunkat csorgathatjuk. Majd
Hatsepszut hatalmas temploma
(fenn) jön, külön Anubisz -és Hórusz kápolnával. Itt történt az egyetlen turistamészárlás a kilencvenes években, szerencsére csak utólag tudjuk meg.
Megállunk a
Memnoszi-kolosszusoknál (fenn), majd következik a csúcsélmény: a minden művészettörténeti könyvből ismert
Karnaki templom. Ez az óriási, 10 hektáros (!) területen fekvő szentély is már csak romokban látható, de még így is lenyűgöző látványt nyújt a hatalmas oszlopcsarnok és a gigantikus fáraószobrok a bejáratnál. Csupán 180 képet lövünk el róla.
Kedvenceink: az arabokMert mi is jut róluk eszébe az átlagembernek? Az öngyilkos merénylők, a terroristák, a szélsőségesek. Nos, ők azok, akik a népesség egy százalékát tehetik ki, és ők sem Egyiptom, inkább Kuvait területén fordulnak elő.
Jegyezzétek meg: az arabok alapvetően imádnivaló népség.
A második legfontosabb, hogy
minden arab Mohamed. Aki nem, az lehet Ahmed, Sayed, Ali, sőt, még Allah is. Nem értették, mit furcsállunk ebben a névben, és hogy felénk senkit sem hívnak Istennek. Akárhogyis, tíz arabból hét biztos a Mohamed névre hallgat.
Talán nem is túlzás, hogy az arabok a legkedvesebb arcok, akikkel valaha találkoztunk. Sehol sem szembesültünk azzal a flegmasággal, lekezeléssel, elégedetlenséggel, ami olyannyira megszokott itt Magyarországon.
Egész más az emberek hozzáállása: ha valaki elesik az utcán, tízen segítik fel. A turistákkal való kedvesség se áll meg a jópofizás szintjén,
őket tényleg érdekli kik vagyunk, honnan jöttünk és nem utolsó sorban, hogy milyennek látjuk őket.
Minden kívánságunkra ugranak, és azt hiszem, ezt igazi szívélyesség nélkül egy ötcsillagos hotelben se lehetne megtenni. Például a fűszerbolt eladója,
Abdul szó szerint a barátunkká vált, és a lelkemre kötötte, hogy ha lányom születik feleségül adom hozzá :) A végén már ingyen osztogatta nekünk a méregdrága fűszereket. A boltbajárás egyébként is eltér az európai szokásoktól. Az arabokra
jellemző a ravaszkodás, és hogy mindenből igyekeznek pénzt csinálni. Ez talán nem is csoda az itteni bérek (átlagosan havi 12 ezernek megfelelő font!) ismeretében. Amíg az eladó le nem ültet és meg nem kínál kávévál, teával, mangóval, addig szó sem eshet az árakról. Utána három- négyszeres árat kínál, aminek a felével kell visszavágni.
Az alkudozás kötelező, és ha látják, hogy nem hülyével állnak szemben, egyből engedékenyebbé válnak. Imádnak poénkodni és ugratni, egymást és minket is. Ebben semmi sem szent, és ők maguk sem hajlamosak a szívükre venni. (Ádi a végén már Arafat-kendővel a fején üvöltözte, hogy: Mohamed!, Dzsihád!, mindezt a bárban, ahol a pincér szakadt rajta a röhögéstől. Ezt örökíti meg a lenti kép...)
A
nyomulásban sem ismernek határokat, ha látják, hogy szabad a pálya. Nálam nem volt az, mégis rengeteg elismerést kaptam. Nem csoda, ha lelkesednek a bikinis nőkért: feléjük még negyven fokban is kötelező a nőknek a csador vagy többnyire a fejkendő, a hosszú felső és nadrág (igaz, ők
húsz fokban már vacognak és melegítik magukat a tűz mellett). Még a
tengerbe is csak ruhában merészkednek be. És nem szabad ám össze-vissza szexelni: már ahhoz is házasságot, illetve házassági szerződést kell kötni, hogy együtt mutatkozz valakivel. Kár, mert rengeteg jó csávó akad köztük...
Az
angoljuk szörnyű, megértetni többnyire nem nehéz magad, de ők nem igazán tudnak bánni a nyelvvel. Ennek ellenére lelkesen próbálnak kapcsolatba kerülni a turistákkal, és minél többet kiszedni belőlük. Azt hiszem, sokat tanulhatunk tőlük az egymáshoz való hozzáállásról és az élet szeretetéről, ezért ne Bin Laden, meg Ahmed a halott terrorista legyen az első, ami eszünkbe jut róluk. Összefoglalva,
Egyiptomot látni kell és átélni, és ha ez a beszámoló meghozta valaki kedvét, már nem volt felesleges szájtépés. Legalább egyszer nézzétek meg. Megéri.
