David LaChapelle

Nem szorul különösebb bemutatásra; David LaChapelle rendező, egyúttal a kortárs fotósok egyik legnagyobbika. Megfordult már nála a sztárok legjava. Felesleges neveket sorolgatni, gyakorlatilag mindenki. Ám nem csupán a szokásos tökéletesre montírozott felvételek készülnek itt; aki LaChapelle kamerája elé áll, az részesévé válik sajátos kis világának, amit személyre szabottan alkot meg a fotóalanynak. Így születnek a színes, bizarr, erotikus, és utánozhatatlanul egyedi képek, amelyekből több albumra való is napvilágot látott már. (Nálunk beszerezhetetlen, hát persze.) Végtelenségig lehet böngészgetni a képeket, és ámuldozni.

Banksy

Hogy ki ő? Senki sem tudja. Még szép, hiszen egyből előállítanák közterület rongálásáért. Pedig nem egy egyszerű firkász, egy kezdő graffitis, aki a villamosra tagel, vagy épp kreatívnak hiszi magát, mert akadt egy tűzfal amire ráfújhatja a becenevét. (Hajjaj, de gyakori az ilyen felénk. A street art és a rongálás közti különbséget, ugye, nektek nem kell magyarázni.) Amit a brit Banksy csinál, az viszont művészet a javából; igényes, ötletes, ugyankkor sokkoló, és pukkasztja az átlagpolgárt ezerrel. Akárhogyis, mára Andy Warhollal emlegetik együtt a nevét. Műveit világszerte elismerik, kiállítások, sőt, aukciók tárgyai, mégsem veszett ki belőlük az utcai hitelesség. Remélhetőleg még sokáig folytatja inkognitóban városdíszítő tevékenységét. És igen, tényleg befestett egy elefántot.

Bazi nagy görög zaba

Megint ránkjött az étterembe mehetnék. A helyszín a Podmaniczky utca. Egy darabig vacilálunk a Zorbas taverna és a pont szemben lévő Wasabi sushi bár közt, végül úgy döntünk, hogy az utóbbit későbbre hagyjuk. Újabban annyira fáj(t) már a fogunk egy kiadós görög vacsira.

Az enteriőr-hát, amilyennek bárki elképzelne egy görög tavernát. A vécéajtón vigyorgó parasztbácsi és néni mindenesetre vicces. Az élőzenés műsorról itt is sikerül lemaradnunk. A kiszolgálás villámgyors, amint végzünk az egyikkel, már tálalják a másikat. Nem tudjuk, mi lehet a trükk, pedig nem ülünk sokáig az egyes fogások fölött. Azt hiszem, bőven elég, ha közlöm az étlap ránk vonatkozó részét, mindjárt beindul a nyáltermelésetek. Hogy mennyit fizettünk? Egész korrekt összeget. A kaják ára mind 1000-3000 HUF között mozog.



Enyim:

Tárkonyos pulykaragu leves cipóban
Tiro kefte (panírozott sajtgolyócskák) + bébipolipok nyárson
Lazac steak zöldfűszeres mártással, héjában sült krumplival és sajtmártással
Túrótorta áfonyalekvárral



Övé:

Bárányragu leves cipóban
Tintahal orly (panírozott karikák) + bébipolipok nyárson
Sajtos lazac pitában sütve
Olimposzi piskóta

Lisey története

Most végignéztem azon a könyvespolcon, amit kizárólag a Stephen King-könyveknek tartok fenn. Huszonegyet sikerült összeszámolnom. Ha hozzávesszük azt a két-hármat, amit még kiolvastam, szerintem akkor sem járok a terjedelmes (és hál' istennek, még egyre bővülő) életmű felénél sem. Bár egyfolytában igyekszem pótolni a lemaradást, sosem akarok a végére érni. Persze, ő sem hozhatja mindig a legjobb formáját. Akad pár gyengébb darab, mint állítólag a nemrég megjelent Mobil. Ha valóban olyan csapnivalóra sikeredett is, garantált, hogy a Lisey története (Lisey's Story) megnyugvást hozott és újabb kitűnő olvasmányt kínál az elvetemült rajongóknak.



Lisey, a címszereplőnk Scott Landon, elismert horrorszerző özvegye. Scott már két éve halott, Lisey mégis mostanra jutott el addig, hogy rendezze férje hagyatékát, és a megoldatlan rejtélyeket is, amiket maga mögött hagyott. Közben hősnőnk egyik nővére bekattan, és hogy tovább tetézzük a bajt: előkerül egy elmebeteg rajongó is, aki a Lisey birtokában lévő hagyaték körül szaglászik. A történet talán kevesebb vért és horrorisztikus jelenetet mutat fel, mint azt Kingtől várnánk, a műveiben rendesen megjelenő lelki-érzelmi szál viszont talán minden eddiginél erősebb. Csöpögésmentesen, és mégis meghatóan írja le Lisey és Scott halhatatlannak bizonyuló szerelmét.



King jellemábrázolása itt is zseniális, mint általában. A karakterek épp olyanok, hogy akár az utcán is szembejöhetnének velünk; olyan hétköznapiak és mégis egyediek, minden vonásukban kidolgozottak. Sokan róják fel hibaként, hogy a könyv (most is) hemzseg a kitalált szavaktól és kifejezésektől, amik csak főhőseink "családi" szótárában léteznek. (Ld. a magyar fordításban: KÖMAK - Kapd Össze Magad, Amikor Kell; dincs; Paragony, stb.) Szerintem meg színezik és árnyalják a történetet ezek a kis nyelvi játékok. Lassan fény derül Scott múltjának minden részletére, a szeretett testvér meggyilkolásától a szörnyetegig, amely egész életében üldözte. Egyszóval, üdvözlöm a Lisey-t a kedvenc Kingjeim sorában, amely remélem, nem ér véget egyhamar.

Balettszoknya gumicsizmával

Na, erre varrjatok gombot: az EMO után megérkezett az utánpótlás. Új trendi stílus, bizony!! Ők nem akarják kicsinálni, szimplán csak sok pénzből kinevettetni magukat. És hát megy is. Az új őrület a scene: lényege, hogy minél színesebb, össze nem illőbb, giccsesebb, művibb tárgyakat és ruhákat aggasson magára az ember jánya, hozzá füstösen sminkelt bociszemek, a fej térfogatát meghaladó széttupírozott haj, anorexiás pálcikalábak.



Amíg az emóhoz zene és gondolkodásmód is társul, a scene csupán a külsőségekről szól. Persze, megfelelő anyagi háttér kell ám a hülyeség ezen formájához. Amíg emonak lenni lehetett annyiból is, amennyibe egy tubus hajlakk meg egy borotvapenge kerül, a scene-es bébik édi kis kiegészítői kisebb vagyont jelenthetnek az anyagilag eleresztett szülőknek. Na jó, lehet kritizálni, mutogatni és röhögni (főleg az utóbbit): ez sem több múló kis divathullámnál, a scene-es gyerkőcök pedig egyszer felnőtté válnak. Sőt, valószínűleg normális felnőtté, csak a hello kittys tetkókat fogják szégyellni a homlokukon.



A szálak nagy valószínűséggel a japán harajuku lánykákig vezetnek, akikről már Gwen Stefani is énekelgetett.

Szégyen és szeretet

Ajánlom szeretettel bárkinek, aki hajlamos olykor az élet dolgain filózgatni. Egy előadás anyagát sűríti egybe a könyv, rövid, tömör, pár óra alatt átrágható. Annál több gondolnivalót hagy maga után azoknak, akikben időnként felmerülnek kérdések az emberi lélekről. Feldmár András, ha valakinek nem csengne ismerősen a név, magyar származású, Kanadában élő pszichoterapeuta. Nem egy átlagos dilidoki, aki sietve összecsapja a diagnózist és felírja a kék meg a sárga bogyót. A megoldást, legyen szó súlyos skizofréniáról vagy csupán egy stresszesebb időszakról, nem a gyógyszerekben és a jól bevált módszerekben keresi. Érdekes, sokszor meghökkentő gondolatait színes kis történetekkel támasztja alá, legyen szó az álmok szerepéről, a testi fenyítésről vagy a császármetszéssel születő gyerekekről. Feldmárral lehet vitatkozni vagy egyetérteni. Mindenesetre gondolatébresztő és magával ragadó elődások ezek, anyagukból már több könyv is napvilágot látott (A tudatállapotok szivárványa, Egy terapeuta történetei).

"Ha elfogadom, hogy ügyetlen vagyok, mert kilöttyentettem a kávét a szőnyegre, hogy buzi vagyok, mert férfival szeretkeztem, ha úgy érzem, hogy minden amit teszek, meghatároz engem, akkor állandóan pirulhatok. A szégyen veszélye végtelen. De a valóság az, hogy a tetteim nem definiálnak engem. Én vagyok az, aki meggondolhatja magát, és legközelebb vigyáz arra, hogy a kávé ne löttyenjen ki a szőnyegre. Én vagyok az, aki két férfi után beleszerethet egy nőbe. A via negativa szerint Istent meg kell fosztani minden tulajdonságtól, Isten nem jó, Isten nem rossz, és ehhez hasonlóan az ember legmélyebb énje ugyancsak tulajdonságmentes."