Ajánlom szeretettel bárkinek, aki hajlamos olykor az élet dolgain filózgatni. Egy előadás anyagát sűríti egybe a könyv, rövid, tömör, pár óra alatt átrágható. Annál több gondolnivalót hagy maga után azoknak, akikben időnként felmerülnek kérdések az emberi lélekről. Feldmár András, ha valakinek nem csengne ismerősen a név, magyar származású, Kanadában élő pszichoterapeuta. Nem egy átlagos dilidoki, aki sietve összecsapja a diagnózist és felírja a kék meg a sárga bogyót. A megoldást, legyen szó súlyos skizofréniáról vagy csupán egy stresszesebb időszakról, nem a gyógyszerekben és a jól bevált módszerekben keresi. Érdekes, sokszor meghökkentő gondolatait színes kis történetekkel támasztja alá, legyen szó az álmok szerepéről, a testi fenyítésről vagy a császármetszéssel születő gyerekekről. Feldmárral lehet vitatkozni vagy egyetérteni. Mindenesetre gondolatébresztő és magával ragadó elődások ezek, anyagukból már több könyv is napvilágot látott (A tudatállapotok szivárványa, Egy terapeuta történetei).
"Ha elfogadom, hogy ügyetlen vagyok, mert kilöttyentettem a kávét a szőnyegre, hogy buzi vagyok, mert férfival szeretkeztem, ha úgy érzem, hogy minden amit teszek, meghatároz engem, akkor állandóan pirulhatok. A szégyen veszélye végtelen. De a valóság az, hogy a tetteim nem definiálnak engem. Én vagyok az, aki meggondolhatja magát, és legközelebb vigyáz arra, hogy a kávé ne löttyenjen ki a szőnyegre. Én vagyok az, aki két férfi után beleszerethet egy nőbe. A via negativa szerint Istent meg kell fosztani minden tulajdonságtól, Isten nem jó, Isten nem rossz, és ehhez hasonlóan az ember legmélyebb énje ugyancsak tulajdonságmentes."
