2009. július 29., szerda

Barcelona



Menjünk nyaralni. Jó, de hová?
Legyen tengerpart, napfény, pálmafák. Valami forró, mediterrán hely. Legyenek hegyek is, ahonnan csodás kilátás nyílik a városra. Nem árt, ha vannak nevezetességek: többszáz éves kultúra, jellegzetes építészet. Az meg csak a hab a tortán, ha a modern művészet remekei is felbukkannak itt-ott. Megfejelve némi kulináris élménnyel, mert a börgerkinget nem szeretjük; pezsgő és intenzív partikultúrával, és egy laza, temperamentumos, vendégszerető népséggel. Barcelonában nehéz lenne kivetnivalót találni, mivel tulajdonképpen nincs is. Az ideális nyaralóhelyhez volt szerencsém ezekben a napokban, és ki tudja... talán élőhelynek is épp ilyen tökéletes. Lehet valaki, valaha boldogtalan egy ilyen városban? Minél többet láttunk belőle, annál többször tettük fel ezt a kérdést.





Egy apró kellemetlenség mégis akadt: három nap úgy elrepült, mintha csak egy délután lett volna. Barcelona akár egy hónapot is megérdemelne, de minimum egy hetet. Így rohanás lett a vége, hogy minél többet lássunk ilyen rövidke idő alatt. Pedig Barcelonában elveszni lehet a legjobb: robogóra pattanni a parton, bolyongani a Barri Gothic (gótikus negyed) kis utcáin, vagy végig a La Ramblán: ez a város leghangulatosabb, fasorral szegélyezett, festőkkel és mutatványosokkal teli sétálóutcája.





Persze, le kell tudni a kötelező minimumot, kezdve a Sagrada Familiával. Barcelonáról mindenki erre asszociál (egyesek talán másodikként, a focicsapat után). A Gaudi által tervezett, óriási templom lenyűgöző látványt nyújt minden oldalról és megvilágításban. Még most is épül, és csak 2026-ra lesz kész: belül még nem is emlékeztet templomra, pár nagyon szép rózsaablak kivételével. Az organikus építészet jegyében készül(t), szinte mellőzve az egyenes vonalakat. Közelről úgy hat, mintha sárból tapasztották volna össze az egészet.







Gaudi munkássága egyébként az egész városra rányomja a bélyegét. Mondhatni, a látványosságok legalább felében benne van a keze. Második legismertebb "műve" a Güell park, ez a furcsa fantáziavilág. Egy dombtetőn fekszik, és csak kimerítő gyaloglás, meg néhány mozgólépcső által közelíthető meg. Itt is felbukkannak a Sagradára jellemző barlangszerű formák, a Güell park viszont nagyon színes, izgalmas látványt nyújt a porcelánszerű erkélyekkel és tornyokkal. A kedvencem ez a gyík, ami az alsó bejáratnál fogadja az érkezőket. Kihagyhatatlan látnivaló!









Eleinte a metrót használjuk: a barcelonai metró (spanyolul is Metro) legalább olyan komplex, mint a londoni, kinézetében a new york-i Subwayre emlékeztet, ám annál sokkal tisztább és higiénikusabb. A szerelvényekben megy a légkondi, a megállókban ellenben meg lehet rohadni, így aztán egy legyező / kézi ventillátor hasznosnak bizonyulhat.



Végül a turistabusz mellett döntünk: gagyi vagy sem, nekünk most jól jön, hogy a föld felett közlekedik, és minden látványosságnál leszállhatunk róla. Irány a Montjuic, azaz a zsidók hegye, ahová libegővel lehet fellibegni, miközben pompás kilátás nyílik a városra. A dombtetőn egy erőd található, alul pedig a nagy, forgalmas Barcelonai kikötőre látunk. Az úton felfelé láthatjuk az olimpiai falut, ami az 1992-es barcelonai versenynek állít emléket.





A partra érve további meglepetések fogadnak. Ezt imádom ebben a városban: sétálgatsz, és akkor egyszer csak: ez.



Vagy ezek:





A Barcelonai street art egyébként is figyelemre méltó, és külön pozitívum, hogy csak üres falakra és rolókra fújnak.







A kikötőtől lejjebb egy szabad strand működik, mindössze tíz-tizenöt perc sétára a belvárostól. Sokkal tisztább és kevésbé zsúfolt, mint amire számítanánk. A parton bárok és kávézók sorakoznak, és kedves pakisztániak kínálnak frissítőket a homokban topless napfürdőzőknek. Megjegyezném, hogy az egész város tele van szép emberekkel mindkét nemből, turisták és helyiek egyaránt.





A parti séta folytatásaként megcsodáljuk Kolombusz szobrát, ami egy hatalmas oszlopról mutat az Újvilág felé. Aztán irány a belváros megint, itt az Arc de Triomf, azaz a barcelonai diadalív, sajátos mór stílusával.



A város legfőbb gócpontja talán a Placa d'Espanya: itt található a Katalán nemzeti művészeti múzeum, és az Arenas de Barcelona, a bikaviadalok színhelye. A másik fő tér a mindig galambokkal teli Placa de Catalunya két szökőkútjával.







Ha megéheznénk, a külvárosban érdemes betérni valamelyik kis tapas bárba, ahol kitűnő ételeket kínálnak, a tenger gyümölcsétől a steaken át a tapasig, ami az ital mellé felszolgált snack, a sonkától a tintahal karikákig.



Kihagyhatatlan látnivaló még a ki más, mint Gaudi által tervezett Casa Milá, és Casa Battló is. Utóbbit sikerült kívül és belül is megcsodálni, mindenhonnan szép és érdekes.





És ha már elég volt a kifinomult műremekekből, látni kell a Torre Agbart: mint Londonban a Gherkin, Barcelonának is megvan a saját uborkája, ez a hatalmas, rakétaszerű felhőkarcoló, ami távolról mindig ott meredezik a városképben, mint egy hatalmas... tömb. Kivilágítva nyújt igazán jó látványt.



Utolsó állomásunk a Tibidabo, ami önmagában külön kis csoda. Ez a város melletti legmagasabb hegytető, ahonnan elképesztő kilátás nyílik. Fel és le is kék siklóval lehet jutni. Itt található a gyönyörű Temple de Sagrat Cor, ami a tetején a kitárt karú Jézus-szoborral Rio de Janeiróra emlékeztet.





Kissé vicces módon a hegy másik látványossága egy régi mini vidámpark, színes óriáskerékkel, és mögötte közvetlenül a kilátással. Az óriáskerék is mini, de a mélységek miatt valahogy mégis féltettük az életünket. Ellenben remek látványban volt részünk!





Amit igazán sajnálok, hogy az éjszakai életbe nem sikerült belekóstolni, legalábbis ezúttal. De ami késik, nem múlik. Barcelona az a város, ahová kötelező visszatérni, egy hétre minimum. Az a város, ahol igazán lézengeni jó, felvenni a helyiek kissé álmos, nyugis tempóját, laza, mediterrán életstílusát. Barcelona gyönyörű és a maga módján utánozhatatlanul egyedülálló: sokaktól hallottam már, és mostmár személyesen bizonyíthatom. Ti se hagyjátok ki!


2009. július 18., szombat

Strand



Ugyan viharokkal váltakozva, de végre beköszöntött a kánikula, amikor facsarni lehet az izzadtságot a ruháinkból. A BKV járművek szaunává változnak, és a szagok még rosszabbak rajtuk, mint általában. Aki teheti, a Karib-tengeren vagy épp a Velencei-tavon sütteti magát, anyagiaktól függően. Aki pedig nem tud elszakadni a várostól, annak marad a strandolás az idényfürdőkben. Alapvetően drágáért, de még csak nem is ez a legnagyobb baj.



A budapesti strandok mind 1500-2000 forintos árfekvésben kínálják az egész napos jegyet, a legtöbb helyen nyugdíjas -és ifjúsági kedvezménnyel. A legolcsóbb lehetőség talán a Hajós (940) a Margit-szigeten, és a Komjádi (900); ezek persze inkább úszásra, mint pancsolásra lettek kitalálva, tehát nincs élményfürdő.



Aki ennél többre vágyik, az meg mehet a 11 medencés Palatinusra (2400), ha egyáltalán odafér még a tömegtől. Valamivel olcsóbb a Dagály (1600), ahol a hullámmedencétől a termálig szintén minden megtalálható. A legjobb választás pedig talán a Római (1600), ha nem sajnálunk egy óra HÉV-et. Itt össz-vissz három medence van, azok ellenben jó nagyok, csúszdával, vízeséssel, áramlattal. Ráadásul csütörtökönként féláras.



Hasonló kategória a Csepeli strand is (1900), meg a Pünkösdfürdői (1400), csak ezek is kinn vannak a világ végén belvárosi szemmel nézve. (A jegyárak hétvégiek voltak.) Az idényfürdőkön kívül persze számos gyógyfürdő is a rendelkezésünkre áll szabadtéri medencékkel. Ha rászántuk magunkat, már csak a barátainkat kell meggyőzni, hogy megér ez nekik ennyit. Aztán lehet csapatostul kivonulni, törölközőt leteríteni és egymás hátát kenegetni naptejjel.



Ugyan a tavaly nyári fogadkozás ellenére erre a szezonra se dobtunk le tíz kilót, a narancsbőr legalább sokkal szembeötlőbb lett. Ilyenkor rendszerint felbukkan a haját dobáló, aranybarnára szolizott óriásnő, aki egy szál tangában hever a medence szélén, és láthatóan fél életét a konditeremben töltötte. Nem is a fürdés kedvéért feküdt ki ide, csak hogy mi személy szerint szarul érezzük magunkat. Vígasztalhat, hogy van rosszabb is; sehol ennyi csúnya, formátlan testet nem láttunk, különös tekintettel a pocakos, fecskés középkorú férfiakra és karfiolseggű anyukákra, akik próbálják megfékezni a fejhangon visítozó, fröcskölő gyerekeket. Szerencsére a tömeg akkora, hogy lépni sem lehet, ez kitűnő terepet ad a víz alatt szemüvegben kukkoló perverzeknek. Mi pedig kénytelen-kelletlen szemezhetünk egy-egy plöttyedt hassal, pattanásos háttal, régen szőrtelenített bikinivonallal. Ha pedig már elegünk van, bedobhatunk a büfében egy lángost, hogy tovább rontsunk saját helyzetünkön. Egyébként pedig strandolni jó: már ha kivédjük a gomba és a klóros víz veszélyeit. Napozáskor már csak az UV sugárzásra kell ügyelni, nehogy bőrrákot kapjunk. Na meg, hogy ne drámázzuk túl, nem árt egy kis egészséges önbizalom se.

2009. július 10., péntek

Elég meleg: Brüno



Gondolta volna bárki, hogy még a kazahsztáni jöttment Borat kalandjait is túl lehet szárnyalni? Most ugyanis komoly kihívója akad: Brüno, az osztrák fashionista divatriporter (természetesen csőbuzi) személyében. Bármelyikük sokkolja is jobban a látóidegeket, a rekeszizmot vagy épp a jóízlést: a megformáló ugyanaz, a brit komikus Sacha Baron Cohen.

- Hány kiló az ön gyermeke?
- Tizenegy.
- Nem tudna esetleg négy-öt kilót lefogyni a szerep kedvéért?
- Hát... végülis megoldható -von vállat az anyuka.
- Esetleg zsírleszívás segítségével is?
- Akár...
- Gratulálunk. Az ön gyermeke fogja náci tiszt-egyenruhában egy talicskán betolni a másikat a kemencébe!

Aki nem edződött az ilyen és hasonló kaliberű poénokhoz, nyugodt szívvel hagyja ki ezt a másfél órát. Sachának, azaz Brünónak ugyanis semmi sem szent, ha polgárpukkasztásról van szó. A film műfaja mockumentary; dokumentumfilm-szerű környezetbe ágyazott merő gúny.

Sacha első alteregója, Ali G nem állt közel a szívemhez a pajeszával és a fuxaival. A wannabe-feka rapper már a MTV díjkiosztóin is hatalmas sikert aratott. A Da Ali G Show-ban is felbukkant, majd egy egész estés film, az Ali G Indahouse keretei közt is megvillantotta műmájer személyiségét.
Borat, a kazah újságíró aztán még nagyobbat robbantott, amikor az amerikai kultúrát igyekezett magába szívni a nagy sikerű 2006-os agymenésben, többek közt egy medve és Pamela Anderson közreműködésével. Szem nem maradt szárazon, és a kritika sem kímélte.
Most pedig itt van Brüno, aki szerint Borat aaaannyira 2006 (az affektálást kéretik hozzáképzelni).



Brünoéknak ugyan vajmi kevés érzékük van a divat világához, de ez legyen a legnagyobb baj. Már a főcímnél felcsendülő irgalmatlan német happy hardcore ízelítőt ad a ránk váró szörnyűségekből, hogy a film kulcspontjain újra és újra visszatérjen. Brüno, ez az agyonsztájlingolt meleg szépfiú a Funkyzeit nevű műsort vezeti Bécsben, egész addig, amíg egy tépőzáras ruhának hála ki nem tiltják az ottani divatvilágból. Még a pigmeus pasija is dobbant, néhány elég bizarr szexjelenet után. Hősünk rájön, milyen hazug és sekélyes volt eddig... így aztán Los Angelesbe megy celebritynek!
Társául szegődik a borzasztóan lúzer, de szintén ratyi, és Brünoba halálosan szerelmes Lutz.
Ami innen jön, az meg tényleg kegyetlenség.

Brüno elhatározza, hogy mindenáron képernyőre kerül. Először showműsorral próbálkozik, és miután csúnyán megbukik, más eszközökhöz fordul: jótékonykodik, szexvideót forgat és egy fekete babát is örökbefogad, Madonna mintájára.
A gyerek amúgy az O.J. névre hallgat, és egy ipod-ért cserébe jut hozzá.



Van itt minden: talkshow háborgó fekákkal, interjú terroristákkal, szado-mazo szex vécépumpával. Az izraeli-palesztin konfliktus is megoldódik, Brünónak hála, aki összekeveri a hamast a humusszal. Később rájön, hogy heteróvá kell válnia, így aztán katonaságban, vadászaton, boxringben és egyéb férfias közegekben is kénytelen helytállni. A boxjelenet valódi, igazi redneckek anyáznak az első sorokban, miközben Brüno és Lutz a Titanic megindító zenéjére teperik le egymást. Máskor egy kitetovált, hidrogénszőke óriásnő fenekeli el hősünket egy swinger partin, aki csak nem tud átszokni a másik nemre. Egyszóval már túl sok, az "ízes" német akcentus meg csak a ráadás.



Közben persze folyton röhögünk.
Néha azért, mert vicces, máskor kínunkban, megint máskor félig letakart szemmel, amolyan "fujj b*meg, mi ez már"-módon.
Ha ez a cél, a film elérte.
Egyébként kapott már hideget-meleget, van, aki felmagasztalja, más visszalépésnek érzi a Borathoz képest. Talán van is rá ok, hiszen amíg Borat mindenki szívébe belopta magát, Brüno alapvetően irritál. Kicsit túl sok már az altesti poénkodás is. Prűdség vagy sem, egy farok premier plánban önmagában nem egyenlő a fergeteges jó humorral. Érezzük a jól kendőzött társadalomkritikát az ostoba karakterekben, na de mire fel? A gegek és viccek nagy része is épp ilyen bugyuta.
A végén azért villant egyet Bono, Snoop Dog, Sting és Elton John is az angyalszárnyas Brüno világbéke-dalocskájában, és talán ez a legjobb pillanat. Aki meg teheti, használja a torrentet egészséggel, ne dobjon ki háromezret két mozijegyre.

2009. július 3., péntek

Nem VOLT rossz



Három óra vonaton pácolódás után végre megérkezünk a Hűség városába. Túró rudi, energiaital, jegeskávé; aztán jöhet a kis fesztiválbusz, ami ingyen szállítja a bulizni vágyókat a Lővér kempingbe és vissza. Itt kerül ugyanis megrendezésre a VOLT fesztivál minden évben, immáron a tizenhetedik alkalommal.

A fesztivál pedig jobb se lehetne. Mindent megad, amit az ember vár a szórakozás e formájától. A szakadt bakancsos-rövidnacis pankoktól a csipkeesernyős goth tündérkékig, a patakokban folyó sörtől a félig felborult sátrakig. Változatos, színes, mégsem az a fullasztó zsúfoltság és labirintus-élmény, mint a Szigeten. Amúgy meg a szokásosak: bungee jumping, mobil vécék (egész higiénikus állapotban), számtalan kajálda, köztük a Szigetes kedvenc "fájdalommentes tömés" hot dog.


Viharon innen

Az alaphangulat tehát adott, és a kihagyhatatlan sárdagonya se marad el. Hamar elered az eső, hogy aztán már csak nyakig a posványba süppedve tudj csúszkálni. Ennek, és alapvetően az összes fesztiválnak tanulsága, hogy semmit ne hozz magaddal, aminek az elvesztését/tönkretemenését egy egész kicsit is bánnád. Ugyanis el fog veszni, és tönkremegy.



Már csak az eső miatt se járjuk be a fesztet keresztbe-kasul, de azért szeretjük a színes lampionokat, meg a legalább húsz fős, három méteres óriásfoteleket is. A MOL színpadon épp a Fish! csap a húrok közé, máshol meg Rage against the machine és az Amerikai szépség zenéje megy, drum and bassbe keverve. Nagy népszerűségnek örvend az átlátszó kék esőkabát, a színes-mintás gumicsizma, és a hülye feliratos pólók kora sem járt még le... talán nem is fog, amíg a világ világ, és a fesztivál fesztivál marad.


Ez még talán bevállalható

A Nagyszínpad felé orientálódunk, alapvetően itt található mindaz, ami ma érdeklődésre tarthat számot. Épp a Kaukázus küzd az elemekkel, hiszen ekkor kezd szakadni. Ez azonban nem tántoríthatja el a lelkes csápolókat egy kis Szalai Évázástól. A Kaukázus pedig énekelhető, szerethető bulizene. A szövegek a legjobbak, teljesen banálisak, aztán meg elmennek abszurdba. Így, hogy:
És utána bemegyek a postára / Feladom a csekket az anyjába
Felnyalok az égre egy bélyeget
/ Hullócsillagokon lépkedek
És utána felmegyek az iwiwre
/ Megnézem, valaki bejelölt-e
Sztriptízre, vagy orálra,
/ Vagy akármi jöhetne utána.
Az előttük eggyel színpadra lépő Vad Fruttik is ez a kategória, igazi láblógatós, vasárnap délutáni-életérzés: Szóljá má muternak, dobjon le szotyira pénzt. Kell ennél többet vagy mást énekelni a Soproniddal a kezedben, a sártenger közepén?


VOLTunk

Milyen kár, hogy ők sem tudják megdönteni a Kispál és a borz monopóliumát, mint a Nagybetűs Magyar Alter Zenekar. Nem tudni, Lovasiék mennyire lelkesek, a tegnapi koncert mindenesetre jól sikerült. Lassabbak és táncolósak, régiek és újak a Kispál repertoárból, a Tejjel kiflitől a Csigáig. Lovi népzenei blokkjait azért kihagynám.
Hiába, Kispál koncert nélkül egy magyar fesztivál sem lenne kerek. A közönség nagy része azonban már az est csúcspontjára edzette magát az első sorokban.


Szúrd ki a Fred Durst-imitátort!

A fő attrakció ugyanis nem más ma este, mint a Limp Bizkit. Tudjuk jól, ha a floridai nu metál banda még mindig sikerei csúcsán állna, mint 7-8 éve... ez a koncert sem jöhetett volna létre. Mégse bánjuk, a legkedvesebb kiskori emlékeink köszönnek itt vissza. Így van ezzel még többezer ember, már a kezdés előtt moccanni se lehet. Sikerül megragadnom egy kordondarabot, és ezer szerencsém; nem egy félájult lányt rángatnak ki a biztibojok menet közben. Máskor meg strandlabdákat dobálnak a közönségbe.
Amúgy frankón életveszély.


Az életmentő kordon

Durst és barátai egyből belecsapnak a My Generationbe, a tömeg pedig azon nyomban megőrül, eszement visongás, csápolás, pogó és stage diving veszi kezdetét.
Aztán sorra jönnek gyermekkorunk legszebb dalai: a fuckokban bővelkedő Hot Dog, az MTV-n maga idejében rongyosra játszott My Way, a rossz napokra való Break Stuff. Hiába, tudják a srácok, hogy a régi nagy sikereknek köszönhetik a meghívást. A közönséget tovább hergeli a lassú ének/rapbetétek és a zúzós refrének közti hangulatváltás.
Magamat is meglepem, de ha tudnátok, milyen jó érzés újra tizennégynek lenni! Bloggerünk ugrál, hajat ráz, visít, rángatózik, és persze roppant komolyan veszi az egészet.


A kép, a gitár, a férfi nem blogunk tulajdona

Fred Durst
kiváló showman, alaposan bemozgatja a közönséget. Dícséri az ország és a nyelv szépségét és közli, hogy a Limp Bizkitnek egy álom vált ma valóra (csak egy picit röhögi el). Egyszer egy rajongó srác is a színpadra szökken, hogy egy szám erejéig Dursttel együtt tomboljon és megölelgesse a frontembert.

Wes Borland, a ki- majd ismét visszaszállt gitáros szexi műsörénnyel és csillámos koponyamaszkkal lép a színpadra, és egy mikrofonállványt is feláldoz a buli oltárán.
A katarzis végül a ráadás; az utolsó szám (Take a look around) utolsó refrénje előtt.
-Ssssshhh... - inti le Durst a közönséget, és az utasításra mind a három-négyezer jelenlévő egyszerre guggol le a földre. Aztán újra lesújt a refrén, és egy emberként ugrik fel mindenki, az élmény már-már tömeges extázis! Az utolsó 20 másodperc tehát az igazi csúcspont.
Gagyi, bugyuta, lejárt...? Akárhogyis, feledhetetlen koncertélményt nyújtott.


A Ladytron nem blogunk tulajdona (ennél azért jobban néznek ki)

Búcsúzóul belekukkantunk a Ladytronba a MR2 színpadon. Két fiú és két babakülsejű lány által prezentált, lassú, szintis elektropop; mint egy hűsítő zuhany az iszapbirkózás után. Kiváló. A mi erőnk viszont eddig tartott, alig vonszoljuk magunkat vissza a vonatállomásra. Röpke 5 óra (!) múltán már ágyba is bújhatunk. A MÁV-nak ezúton is puszi és thumbs up, hogy odafelé hagytak a 40 fokban szaunázni... de a reggeli didergésben, mintegy kárpótlásul, benyomták a légkondit.

Tehát: VOLT, van (hiszen még most is tart!), és jövőre is VOLT. :)