Három óra vonaton pácolódás után végre megérkezünk a Hűség városába. Túró rudi, energiaital, jegeskávé; aztán jöhet a kis fesztiválbusz, ami ingyen szállítja a bulizni vágyókat a Lővér kempingbe és vissza. Itt kerül ugyanis megrendezésre a VOLT fesztivál minden évben, immáron a tizenhetedik alkalommal.
A fesztivál pedig jobb se lehetne. Mindent megad, amit az ember vár a szórakozás e formájától. A szakadt bakancsos-rövidnacis pankoktól a csipkeesernyős goth tündérkékig, a patakokban folyó sörtől a félig felborult sátrakig. Változatos, színes, mégsem az a fullasztó zsúfoltság és labirintus-élmény, mint a Szigeten. Amúgy meg a szokásosak: bungee jumping, mobil vécék (egész higiénikus állapotban), számtalan kajálda, köztük a Szigetes kedvenc "fájdalommentes tömés" hot dog.
Viharon innen
Az alaphangulat tehát adott, és a kihagyhatatlan sárdagonya se marad el. Hamar elered az eső, hogy aztán már csak nyakig a posványba süppedve tudj csúszkálni. Ennek, és alapvetően az összes fesztiválnak tanulsága, hogy semmit ne hozz magaddal, aminek az elvesztését/tönkretemenését egy egész kicsit is bánnád. Ugyanis el fog veszni, és tönkremegy.
Már csak az eső miatt se járjuk be a fesztet keresztbe-kasul, de azért szeretjük a színes lampionokat, meg a legalább húsz fős, három méteres óriásfoteleket is. A MOL színpadon épp a Fish! csap a húrok közé, máshol meg Rage against the machine és az Amerikai szépség zenéje megy, drum and bassbe keverve. Nagy népszerűségnek örvend az átlátszó kék esőkabát, a színes-mintás gumicsizma, és a hülye feliratos pólók kora sem járt még le... talán nem is fog, amíg a világ világ, és a fesztivál fesztivál marad.
Ez még talán bevállalható
A Nagyszínpad felé orientálódunk, alapvetően itt található mindaz, ami ma érdeklődésre tarthat számot. Épp a Kaukázus küzd az elemekkel, hiszen ekkor kezd szakadni. Ez azonban nem tántoríthatja el a lelkes csápolókat egy kis Szalai Évázástól. A Kaukázus pedig énekelhető, szerethető bulizene. A szövegek a legjobbak, teljesen banálisak, aztán meg elmennek abszurdba. Így, hogy:
És utána bemegyek a postára / Feladom a csekket az anyjábaAz előttük eggyel színpadra lépő Vad Fruttik is ez a kategória, igazi láblógatós, vasárnap délutáni-életérzés: Szóljá má muternak, dobjon le szotyira pénzt. Kell ennél többet vagy mást énekelni a Soproniddal a kezedben, a sártenger közepén?
Felnyalok az égre egy bélyeget / Hullócsillagokon lépkedek
És utána felmegyek az iwiwre / Megnézem, valaki bejelölt-e
Sztriptízre, vagy orálra, / Vagy akármi jöhetne utána.
VOLTunk
Milyen kár, hogy ők sem tudják megdönteni a Kispál és a borz monopóliumát, mint a Nagybetűs Magyar Alter Zenekar. Nem tudni, Lovasiék mennyire lelkesek, a tegnapi koncert mindenesetre jól sikerült. Lassabbak és táncolósak, régiek és újak a Kispál repertoárból, a Tejjel kiflitől a Csigáig. Lovi népzenei blokkjait azért kihagynám.
Hiába, Kispál koncert nélkül egy magyar fesztivál sem lenne kerek. A közönség nagy része azonban már az est csúcspontjára edzette magát az első sorokban.
Szúrd ki a Fred Durst-imitátort!
A fő attrakció ugyanis nem más ma este, mint a Limp Bizkit. Tudjuk jól, ha a floridai nu metál banda még mindig sikerei csúcsán állna, mint 7-8 éve... ez a koncert sem jöhetett volna létre. Mégse bánjuk, a legkedvesebb kiskori emlékeink köszönnek itt vissza. Így van ezzel még többezer ember, már a kezdés előtt moccanni se lehet. Sikerül megragadnom egy kordondarabot, és ezer szerencsém; nem egy félájult lányt rángatnak ki a biztibojok menet közben. Máskor meg strandlabdákat dobálnak a közönségbe.
Amúgy frankón életveszély.
Az életmentő kordon
Durst és barátai egyből belecsapnak a My Generationbe, a tömeg pedig azon nyomban megőrül, eszement visongás, csápolás, pogó és stage diving veszi kezdetét.
Aztán sorra jönnek gyermekkorunk legszebb dalai: a fuckokban bővelkedő Hot Dog, az MTV-n maga idejében rongyosra játszott My Way, a rossz napokra való Break Stuff. Hiába, tudják a srácok, hogy a régi nagy sikereknek köszönhetik a meghívást. A közönséget tovább hergeli a lassú ének/rapbetétek és a zúzós refrének közti hangulatváltás.
Magamat is meglepem, de ha tudnátok, milyen jó érzés újra tizennégynek lenni! Bloggerünk ugrál, hajat ráz, visít, rángatózik, és persze roppant komolyan veszi az egészet.
A kép, a gitár, a férfi nem blogunk tulajdona
Fred Durst kiváló showman, alaposan bemozgatja a közönséget. Dícséri az ország és a nyelv szépségét és közli, hogy a Limp Bizkitnek egy álom vált ma valóra (csak egy picit röhögi el). Egyszer egy rajongó srác is a színpadra szökken, hogy egy szám erejéig Dursttel együtt tomboljon és megölelgesse a frontembert.
Wes Borland, a ki- majd ismét visszaszállt gitáros szexi műsörénnyel és csillámos koponyamaszkkal lép a színpadra, és egy mikrofonállványt is feláldoz a buli oltárán.
A katarzis végül a ráadás; az utolsó szám (Take a look around) utolsó refrénje előtt.
-Ssssshhh... - inti le Durst a közönséget, és az utasításra mind a három-négyezer jelenlévő egyszerre guggol le a földre. Aztán újra lesújt a refrén, és egy emberként ugrik fel mindenki, az élmény már-már tömeges extázis! Az utolsó 20 másodperc tehát az igazi csúcspont.
Gagyi, bugyuta, lejárt...? Akárhogyis, feledhetetlen koncertélményt nyújtott.
A Ladytron nem blogunk tulajdona (ennél azért jobban néznek ki)
Búcsúzóul belekukkantunk a Ladytronba a MR2 színpadon. Két fiú és két babakülsejű lány által prezentált, lassú, szintis elektropop; mint egy hűsítő zuhany az iszapbirkózás után. Kiváló. A mi erőnk viszont eddig tartott, alig vonszoljuk magunkat vissza a vonatállomásra. Röpke 5 óra (!) múltán már ágyba is bújhatunk. A MÁV-nak ezúton is puszi és thumbs up, hogy odafelé hagytak a 40 fokban szaunázni... de a reggeli didergésben, mintegy kárpótlásul, benyomták a légkondit.
Tehát: VOLT, van (hiszen még most is tart!), és jövőre is VOLT. :)
