Alice Csodaországban

Adott egy klasszikus. Hogy a gyerekirodalom egyik időtálló kedvence, vagy trinyós drogtanmenese? Kinek mi. Az biztos, hogy számtalan adaptációt megélt már, köztük a népszerű Disney-verziót is. Kemény fába vágja a fejszéjét, aki ebből akar valami újat faragni, még akkor is, ha Tim Burtonnek hívják az illetőt.
Dehát Burton neve garancia: akár bosszúálló borbély vagy transzvesztita csokimágus a feladat, mindig belefeledkezünk, és ha túl komolyan nem is vesszük, a bizarr-furcsa látványvilág, a felszabadult röhögés és a családi jókedv garantált. Arról nem is beszélve, hogy Helena Bonham Carter és Johnny Depp neve fémjelzi ezeket a produkciókat, és bennük még nem csalódtunk. A mérce tehát magasan volt az Alice Csodaországban esetében. 

Először (illetve zárásképpen) egy éppen csak összefércelt, gyengécske kerettörténetet kapunk Alice-ről, aki már nagylánnyá cseperedett, és épp a nagyon viktoriánus angol, nagyon undi kérője kezét igyekszik elutasítani valahogy kíméletesen. Főszereplőnk kissé vérszegény, küllemre, egyébként bájos teremtés, és elég jól formálja meg Mia Wasikowska. Jön tehát az ismételt zuttyanás a nyuszi barlangjába, és innentől várnánk, hogy majd beindul a sztori. Az még rendben is van, hogy a Lewis Carroll eredetijében lévő emlékezetes jeleneteket kötelességszerűen másolja a film. Elvégre miféle Alice az, aki nem megy össze parányira, aztán nem nő tíz láb magasra a sütitől, hogy elérje a kulcsot? Az ugyan nem tisztázódik, hogy ha mindez folytatása az eredeti történetnek, miért ismétlik magukat ezek az események, de sebaj. El van nézve. Majd kárpótol a folytatás, gondolhatjuk.

A következő másfél óra azonban sajnos nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. A hernyó pipázik, a gonosz szörny megszelídül, a Vörös királynő udvartartásában röpködnek a fejek... de valahogy összetákolt, kiizzadt zagyvaság az egész. Ki tudja, talán kőkemény kihívás értelmesebb sztorit összegyúrni a már adott karakterek felhasználásával. De hogy a végén Alice-nek kelljen egy sárkány fejét lemetszeni, páncélban és epik módon (méghozzá egy önvédelemre képtelen, béna sárkányét, akinek a funkciója csupán, hogy legyakják)... bármelyik félkilences szemináriumon punnyadva értelmesebb befejezést hegesztenék, pedig én csak én vagyok. Senki nem akarja tövig rágni a körmeit az izgalomtól, de ez azért elég harmatos.

Ezt ellenpontozza a jópofa 3D-grafika, ha nem is teljes mértékben: aranyos, ölelnivaló Chesire Cat, színes fantázia-tájak, jópofa kis gegek állatkákkal és képzeletbeli figurákkal. A gyerekek biztos imádni fogják. A Carter és Depp kettősre se lehet panasz, Johnny a tőle megszokott komikus mimikával alakítja a Boldond Kalapost, Helena pedig szórakoztató, bár nem ijesztő jelenség, mint pukkancs Vörös királynő. Anne Hathaway, a Fehér királynő nemigen rúg labdába mellette, ráadásul a borzalmas fekete rúzs-szemöldök kombóval illetlenül elcsúfították. Hát ennyi?

Ennyi, igen. Seregeink hadban állnak, a nyuszi siet, a kalapos bolond, és minden jó, ha a vége jó. Összegezve: ez inkább a legkisebbek mozija, mintsem minden korosztálynak ajánlható családi film. A végén Avril Lavigne egyik dala is felcsendül, mintegy alátámasztva ezt az állítást. Csak az olyan "kulcsmondatok" ne ismétlődnének százszor, minthogy: semmi sem lehetetlen, meg: minden jó ember őrült! Ezt talán már a legkisebbek is unják.