A következő Kultúrsokk-film. Be kell vallanom, a Tideland gyakorolta rám a legnagyobb hatást, bár talán ebből értettem meg a legkevesebbet. Mikor végetért, egyszerre néztünk össze és tettük fel a kérdést: "Te, ez most szerinted miről szólt?" Mégsem állítottuk volna, hogy végiguntuk az elmúlt 115 percet, sőt. A filmet nehéz lenne kategorizálni, valahol a horror és a dráma határvonalára helyeznénk. A rendező Terry Gilliam, az egykori legendás Monty Python tagja. Nevéhez egyébként is olyan filmek fűződnek, mint a Brazil, a Félelem és reszketés Las Vegasban, vagy a szintén látványos fantáziavilágot bemutató Grimm. Már az alaphelyzet is bizarr: Jeliza-Rose egy kiégett, drogfüggő rockzenész és féleszű, még nála is jobban szétcsúszott feleségének kislánya. Amikor anyuka hirtelen elhalálozik, apuka (aki szintén nincs köszönőviszonyban se a valósággal) a rég halott nagymama isten háta mögötti, puszta közepén álló farmjára költözik a gyerekkel. Tehát a horrorsztori alaphelyzete adott. Hamarosan apukával is végez egy kelleténél nagyobb dózis, és a kislány magára marad a semmi közepén. Jeliza-Rose saját fantáziavilágába menekülve bóklászik a mezőn, "társaságát" az ujjaira húzott négy babafej jelenti. Ijesztő módon semmit sem fog fel a körülötte történő borzalmakból. Pedig akkor jön a java, mikor megismeri távoli szomszédait: a félszemű, boszorkánykülsejű Delt és öccsét, a szellemi fogyatékos Dickenst. Innen Psycho-ba illő rémségek közt játszadozik tovább, mint Alice egy beteg és bizarr csodaországban, ahol a kipreparált hulla is csak egy újabb játszópajtás. Nem mondanék többet a filmről, innentől spoilerkedés lenne. Látni kell.
