Varró Danit, ezt a kócos, szemüveges tipikus (ex-)bölcsészfiút szeretjük. Mégpedig azért, mert tud valamit, amit a kortárs költők csak elvétve: verset írni. Ráadásul szórakoztatót, aranyosat és főképp mindenki számára érthetőt, tele nyelvi bravúrokkal. Ez a harmadik kötete, mint a cím is sugallja, a szerelem témáját járja körül, amolyan "varródanis" játékossággal és leleménnyel, a szonettől a képversekig, sőt, még sms formátumban is találunk versikéket:
"itt állok én e kerge hős
kabátom vízlepergetős
a szmájli számra ráfagyott
ha nem szeretsz hát ne szeress
ez itt csak egy teszt sms
hogy nyomkodom tehát vagyok" - és hasonlók.
Mégis, a kedveskedő kis költemények nem ritkán hajlanak filózgatásba, szinte kétkedésbe:
De mit vesződöm én tevéled, édes, annyit?
A stressz, a félsz, a hisztik, a nyűgök, macerák...
Mind többször már a gond szívünkben ablakot nyit
S a szó gégénkbe hátrál, akár egy pici rák.
A végső következtetés azért mégis mindig ugyanaz:
De gomblukunkat mégis egymás hiánya lakja,
és elválásaink megannyi kis patakja
a visszaérkezés tavába fut be, lásd.
Elhagylak, s lépteim megint mögéd szegődnek,
Mert nem szerettem én még senkit így előtted,
és nem tudok utánad szeretni senki mást.
Szép és őszinte kis vallomások ezek, és aki nem tudja úgy elmondani, mint Varró Dani, hát elmondhatja az ő szavaival az ő szíve választottjának. Hiszen tudjuk mindannyian, hogy is van ez.
