Ez már megint olyasmi, ami csak velünk történhet meg. Épp beszélgettünk a Várnál, amikor betalált egy kedves angol srác. Persze, we speak English. Mi kéne? De nem útbaigazításra vágyott, helyette a kezünkbe nyomott két darab ingyenjegyet az aznap esti Madonnára. Helyes lányok vagyunk, nem kell hálálkodni, csak szórakozzunk jól.
Az első sokk után azon kezdtünk töprengeni, ami ilyenkor logikusnak tűnne: vajon valami csajozós trükk az egész? Netán szimpla átverés áldozatai vagyunk? Akárhogyis: mostmár nem nyughatunk addig, amíg a végére nem járunk.
Ami azt illeti, egyikünk sem megrögzött Madonna rajongó. Elismerem, mint sokoldalú pop ikont, a kilencvenes évekbeli cuccait (Erotica, Bedtime Stories, Ray of light) még kifejezetten kedvelem is. Aztán gyakorlatilag ennyi. Valahogy mindig is nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A kétezres években már nem több egy jó kondiban lévő, zsugori öreg néninél, aki néha Guy Richie-től válik vagy afrikai babákat dédelget a nagyobb publicitás érdekében. Számomra a Music volt az utolsó említésre méltó albuma. A Confessions on a dancefloor még szódával elmegy, a Hard Candy meg simán rossz.
Egy ingyenjegyet elutasítani azért bűn, mások nem kis pénzösszegeket áldoztak erre. (Csak viszonyításképp: a jegyárak egészen százhúsz ezer forintig kúsztak fel a koncert napjára. Épp abba a szektorba szólt a jegy.) Az óránkra pillantva mégis majdnem ennyiben hagyjuk a dolgot, hiszen nyolcra volt kiírva a kezdés. Pontosan ekkor kaptuk kézbe a jegyet. Megéri egyáltalán odamennünk? Gyors informálódás után úgy döntünk, van miért, hiszen még csak Paul Oakenfold izzítja a közönséget, a Kincsem park pedig nincs is olyan messze. (Piros metró Keletiig, majd egy vállalkozó kedvű taxisofőr négy fontért visz a helyszínre.)
Az első, ami szembeötlik, hogy ez a koncert a józsefvárosi piac rezidens árusainak a legnagyobb biznisz. Nem csak büféstandok, üdítőhegyek, perecek, pogácsák fogadják az érkezőket: a különféle sípoktól a pörgettyűkön át a vibráló fényrudakig minden partikütyü. Népszerűek a piros ördögfülek, tucatjával világítanak az előttünk csámpázó lányok fején. A közönség egy része buta csávó, de annál hangosabb, és már most merész S-kanyarokban szlalomozik. Ugyanennek női változata, cowboy csizmával vagy rózsaszín jogginggal, pezsgővel a kezében szédeleg belefé, jóval túl az első kör alapozáson. Egyszóval a jóízlés és a kulturált megjelenés tekintetében nem teszünk ki magunkért, tisztelet a kivételnek. Odabenn elkobozzák a golyós dezodorom, mint afféle szúró-vágó fegyvert, és az ásványvíz sem megengedett, hacsak nem a büféből négyszázért. Merchandise shop is van persze, itt sózzák rád a posztert, a pólót és a baseballsapkát tizenötezer forintért.
A jegyünk mázli még a váratlan szerencsében is. Ülőhelyet kapunk a lelátó legfelső sorában, ahol tökéletes panoráma nyílik a színpadra és a közönségre is. Tombolni persze nem jutna eszünkbe, így viszont kitűnő pozíció. Ekkor még Paul Oakenfold nyomja az egyik tingi-lingi remixet a másik után, kizárólag überpopuláris számokra. Elég, hogy a közönséget bemelegítse, este fél tíz tájékán azonban már egyre többször tör ki az elégedetlen füttyögés és visítozás. Paul levonul, a művésznő viszont még sehol. A tömeg tapsviharral éljenez minden egyes pakolót, aki felbukkan a színpadon, de a produkció még várat magára. Mi is egyre inkább feszengünk a helyünkön: csak a két csillámló, pink M betűvel szemezhetünk a színpad egy-egy oldalán. Aztán végre-valahára kialszanak a fények, és a mindvégig szkeptikus barátnőm is visításban tör ki: úúúristen, az ott a Madonna, Madonna tényleg ott van, érted, az milyen?
Az első megkapó látvány mégis az, hogy egyszerre lendül az ég felé két- háromszáz kéz kamerával vagy mobillal, mintha tömeges öngyújtózás vette volna kezdetét. Madonna pedig valóban megérkezett: néhány felvezető animáció tekegolyókkal, szájakkal és cukorkákkal, aztán egyszercsak ott trónol a színpad közepén. Innentől kezdetét veszi a show: oldalt egy-egy kivetítő, a színpadon pedig további négy- ötről szemlélhetjük az eseményeket. Madonna épp olyan izmos és kiszőkített, mint amilyennek eddig is hittük. Először fekete mini tornadresszben ugrál, aztán számos ruhaváltáson megy keresztül. Mindig profi táncos csapat kíséri, a problémánk csak annyi, hogy szinte egyvégtében a legújabb lemez dalaiból válogat, néha egy-két agyoncukrozott nyolcvanas évekbeli darabbal (pl Holiday) törve meg az egyhangúságot. A hangerő szabályosan dobhártyarepesztő még innen hátulról is, bele se merek gondolni, milyen lehet az első sorban. Mindenesetre bedugott füllel igyekszem átvészelni, és sokadszorra gondolkodom el a party plug beszerzésén (füldugó kifejezetten bulikra).
Meg kell hagyni, a vizuál azért rendben van: egyszer fehér vintage kocsi bukkan fel a színpadon. Máskor feltűnően Keith Haringes figurák közt ugrókötelezik, vagy épp lesmárol egy esküvői ruhás nőt. A látványvilágra tehát nem panaszkodhatunk. A kivetítőkön a legkülönbözőbb animációk váltják egymást: néha pszichedelikus, néha szimplán egymásra vágott Madonna klipek, és van, hogy Lady Gaga vagy Britney Spears is bevillan. A Music alatt mintha metrószerelvényből ugranának elő a táncosok, az illúzió szinte tökéletes. A két M betű pedig színeket váltogat a piros és kék minden árnyalatában.
Nem úszunk meg egy Michael Jackson emlékblokkot sem: Jacko gyerekkori fotójával a háttérben és szédületes mozgású Jacko-imitátorral a színpadon. Madonna pár mondatban tiszteleg a „valaha élt legnagyobb művész” előtt. Nem semmi.
Ha pedig a szemünk előtt van, Madonna meghökkentően dinamikus és energiával teli. Lendületből nyomja végig a showt, és vitathatatlanul jó formában van a kora ellenére. A koncert számomra talán egyetlen emlékezetes pillanata, mikor egy szál hófehér gitáron nyomja a Human Nature kissé áthangszerelt változatát. A másik fénypont a Devil wouldn’t recognize lassulással és szép fényjátékkal a háttérben. Aztán, ha jól emlékszem, a Miles Away magasságában döntünk úgy, hogy nem késsük le az utolsó metrót. Könnyen jött, könnyen ment. Ekkora már hideg cseppekben szakad az eső, a metró meg az orrunk előtt megy el, úgyhogy ennyi erővel maradhattunk is volna. „Ha ez a tévében menne, most elkapcsolnék”- foglalja össze találóan a barátnőm. Annyira mégse bánom. Látványos koncert ez, de a zene csak egy a kellékek közül. A sok egymásra kevert, egybemosott szám közt elmaradt, amire igazán vártunk volna. Amire azt mondhatnánk: na igen, ez Madonna. Ezért már megérte. Helyette egy minden ízében profi és unalomig begyakorolt produkciót láthattunk. Ez így csak egy édes-ragacsos hiphop massza egy fitt középkorú nővel, akinek szerintem akkor is seggimplantja van.
Vagy több ennél? Mindenki döntse el maga. Azért örülünk, hogy mi élőben ítélkezhettünk róla: ingyen megérte!
