Alice Csodaországban

Adott egy klasszikus. Hogy a gyerekirodalom egyik időtálló kedvence, vagy trinyós drogtanmenese? Kinek mi. Az biztos, hogy számtalan adaptációt megélt már, köztük a népszerű Disney-verziót is. Kemény fába vágja a fejszéjét, aki ebből akar valami újat faragni, még akkor is, ha Tim Burtonnek hívják az illetőt.
Dehát Burton neve garancia: akár bosszúálló borbély vagy transzvesztita csokimágus a feladat, mindig belefeledkezünk, és ha túl komolyan nem is vesszük, a bizarr-furcsa látványvilág, a felszabadult röhögés és a családi jókedv garantált. Arról nem is beszélve, hogy Helena Bonham Carter és Johnny Depp neve fémjelzi ezeket a produkciókat, és bennük még nem csalódtunk. A mérce tehát magasan volt az Alice Csodaországban esetében. 

Először (illetve zárásképpen) egy éppen csak összefércelt, gyengécske kerettörténetet kapunk Alice-ről, aki már nagylánnyá cseperedett, és épp a nagyon viktoriánus angol, nagyon undi kérője kezét igyekszik elutasítani valahogy kíméletesen. Főszereplőnk kissé vérszegény, küllemre, egyébként bájos teremtés, és elég jól formálja meg Mia Wasikowska. Jön tehát az ismételt zuttyanás a nyuszi barlangjába, és innentől várnánk, hogy majd beindul a sztori. Az még rendben is van, hogy a Lewis Carroll eredetijében lévő emlékezetes jeleneteket kötelességszerűen másolja a film. Elvégre miféle Alice az, aki nem megy össze parányira, aztán nem nő tíz láb magasra a sütitől, hogy elérje a kulcsot? Az ugyan nem tisztázódik, hogy ha mindez folytatása az eredeti történetnek, miért ismétlik magukat ezek az események, de sebaj. El van nézve. Majd kárpótol a folytatás, gondolhatjuk.

A következő másfél óra azonban sajnos nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. A hernyó pipázik, a gonosz szörny megszelídül, a Vörös királynő udvartartásában röpködnek a fejek... de valahogy összetákolt, kiizzadt zagyvaság az egész. Ki tudja, talán kőkemény kihívás értelmesebb sztorit összegyúrni a már adott karakterek felhasználásával. De hogy a végén Alice-nek kelljen egy sárkány fejét lemetszeni, páncélban és epik módon (méghozzá egy önvédelemre képtelen, béna sárkányét, akinek a funkciója csupán, hogy legyakják)... bármelyik félkilences szemináriumon punnyadva értelmesebb befejezést hegesztenék, pedig én csak én vagyok. Senki nem akarja tövig rágni a körmeit az izgalomtól, de ez azért elég harmatos.

Ezt ellenpontozza a jópofa 3D-grafika, ha nem is teljes mértékben: aranyos, ölelnivaló Chesire Cat, színes fantázia-tájak, jópofa kis gegek állatkákkal és képzeletbeli figurákkal. A gyerekek biztos imádni fogják. A Carter és Depp kettősre se lehet panasz, Johnny a tőle megszokott komikus mimikával alakítja a Boldond Kalapost, Helena pedig szórakoztató, bár nem ijesztő jelenség, mint pukkancs Vörös királynő. Anne Hathaway, a Fehér királynő nemigen rúg labdába mellette, ráadásul a borzalmas fekete rúzs-szemöldök kombóval illetlenül elcsúfították. Hát ennyi?

Ennyi, igen. Seregeink hadban állnak, a nyuszi siet, a kalapos bolond, és minden jó, ha a vége jó. Összegezve: ez inkább a legkisebbek mozija, mintsem minden korosztálynak ajánlható családi film. A végén Avril Lavigne egyik dala is felcsendül, mintegy alátámasztva ezt az állítást. Csak az olyan "kulcsmondatok" ne ismétlődnének százszor, minthogy: semmi sem lehetetlen, meg: minden jó ember őrült! Ezt talán már a legkisebbek is unják.

A hercegnő és a béka

Érdeklődéssel vártam a Disney újabb egész estét produkcióját, tudván, hogy ezúttal visszanyúlnak a gyökerekig. Nem, mintha nem rukkoltak volna elő számos szerethető filmmel és animációs mesével az elmúlt években; de mégis szívmelengető, hogy az óvodáskoromtól alsó tagozat végéig terjedő időszakot élhetem újra. Azoknak, akik mostanság csak a Jonas brothers szüzességi gyűrűjére asszociálnak a szóról: ismét itt egy klasszikus Disney-rajzfilm!



Hogy klasszikus lesz-e a szó szoros értelmében, arról persze döntsön majd az idő. Annyi azonban bizonyos, hogy visszanyúlik a mikiegeres rajzfilmgyár korábbi eszköztárához, és nem csupán technikailag. Az, hogy az alkotók ezt a jóval macerásabb módszert választották, kellőképp demonstrálja, hogy van még igény a rajzfilmek iránt, és talán több ez, mint merő nosztalgia. A Disney mesék stilizált álomvilágát valahogy mindannyian szeretjük, az összes sablonjával és kliséjével együtt. Úgy gondoltam, belekukkantok öt percre, hogy mégis milyen. Aztán persze leragadtam előtte.

A hercegnő és a béka sztoriját tekintve nem túl komplex: adott egy szeretnivaló színesbőrű pincérlány, aki kőkeményen dolgozik, hogy egy nap megnyithassa a saját éttermét. (Sokan dícsérik a politikai korrektséget, de ettől nem kell falnak menni. Jázmin is arab princess volt, Esmeralda meg cigány.) Adott egy messze földről odakeveredett herceg, aki cseppet sem az igazit keresi... inkább egy jó hozománnyal kecsegtető házasságot, és az újabb és újabb kis afférokat. Két hősünk a gonosz voodoo varázsló ármánykodásának köszönhetően békaként végzi, és nekiállhatnak visszakapni emberi formájukat. Közben persze számtalan izgalom, jópofa állatkarakterek, a kicsiket és nagyokat egyaránt megnevettető gegek sorozata vonul fel. A főgonosz kicsit túlságosan Jafar-ra sikeredett, béna sidekickje viszont fényévekre van Jágótól.



A történet színtere New Orleans, és mintha a hurrikán után lábadozó városnak lenne dedikálva az egész. Végig szól a jazz, ami kellemesen üdítővé varázsolja a betétdalokat, amiktől amúgy könnyedén leülhetne a történet. De nem ül. Mindig van min mosolyogni, a trombitázó krokodiltól a csillagfénybe szerelmes szentjánosbogárig. Szívderítően aranyos az egész, és elnézzük még a kötelezően csöpögős részeket is, mivel a végén még olyan (Disneytől) újszerű tanulságok is megjelennek, minthogy: az életben keményen kell dolgozni a céljainkért.

Nekünk pedig legyen annyi a tanulság, hogy gyerekfilmet és családi filmet lehet csinálni szuperrobotok, animációs űrszörnyek, világvége hangulat, altesti poénkodás és főleg, de főleg szüzességi gyűrű nélkül. Talán épp ezek hiánya teszi olyan bájossá A hercegnő és a békát, ami ha az Oroszlánkirállyal nem is, a Kishableánnyal vagy a Hamupipőkével simán egy lapon emlegethető. Még sok ilyet.
(Következőre a 3D-s Toy Storyt várjuk.)

2009. szeptember 3., csütörtök

Inglourious Basterds - A bosszú arca

Tarantino visszatért a filmvászonra. Méghozzá egy olyan alkotással, ami csak a Ponyvaregénnyel említhető egy lapon. Ezúttal azonban más a kontextus: a Harmadik Birodalomban járunk, a második világháború kellős közepén. A bosszúhadjárat persze a sztori alapköve. Cselszövések és hátbaszúrások sorozata görgeti előre a cselekményt. A cím (magyarul Becstelen Brigantyk) szándékosan pontatlan a helyesírásban, ugyanakkor helytálló. Árulók, gyilkosok, zsidók, nácik és antinácik: a kulcsszó valóban az erkölcstelenség. Tarantino mégis pofátlanul szórakoztató módon írja és rendezi át a történelmet két óra negyven percben, egy párizsi mozi falai közt.



Ha valami távol áll a filmtől, az a történelmi hűség. A helyszín a németektől megszállt Franciaország. A helyzet ugyan valós, ahogy a főnáci vezérek is, a többi karakter azonban a képzelet szüleménye. Maguk a Basterdek is, ez az amerikai zsidó alakulat, akik a nácivadászatra tették fel az életüket. Vezetőjük, Aldo Raine (Brad Pitt) ugyanis fejenként száz náci skalpot vár nyolc katonájától, alsó hangon. Nem sokkal jobb fej társaság a náciknál, és az eszközökben sem válogatnak, legyen az pisztoly, baseball ütő vagy puszta kéz. Még egy lelkes német (Hugo Stiglitz) is akad köztük, aki csak úgy önszorgalomból irtja a Gestapo tiszteket.

A nyitójelenetben Hans Landa (Christoph Waltz), a behízelgően sunyi főnáci rajtaütését láthatjuk egy pincében bújkáló zsidó családon. Mindenkit szarrá lövet, csak a lányuk, Shosanna (Mélanie Laurent) tud elmenekülni. Néhány év múlva inkognitóban látjuk viszont, mint egy kis párizsi mozi tulaja. Itt kezdi el csapni neki a szelet Frederick Zoller (Daniel Brühl), aki helyes kiscsávó lenne, épp csak náci tiszt, ráadásul a német haza büszkesége: háromszáz amerikait lőtt halomra egymaga. Shosannának nem esete az ilyen, mégsincs választása. Frederick tettéről ugyanis Goebbels készít propaganda filmet, és "a hős" ragaszkodik a lány mozijához, hogy a premier helyszíne legyen.


Christoph Waltz és Mélanie Laurent

Shosanna kap az alkalmon, hogy grandiózus bosszút álljon a családját kiirtó nácikon, a filmtekercs ugyanis igencsak gyúlékony anyag... a sztori persze a másik szálon is fut, Brad Pitt és csapata is hasonlóban sántikálnak. Segítségük is érkezik Churchilltől, egy német kettős ügynök színésznő személyében: Brigitte von Hammersmarkot Diane Kruger alakítja. Tetézi az izgalmakat, hogy a premieren jelen lesz az egész vezérkar, sőt maga a Führer is. Ennyit a történetről, a továbbiakat inkább nézni kell.

Ez a film sem szakít Tarantino pergős és meglepetésekkel teli mesemondói stílusával. A szerkezet fejezetekre tagolt, ahogy anno a Kill Billben is. Itt a látványvilág kevésbé dominál, a feszültség azonban szinte sistereg, a jelenléte állandó. Minden másodpercben várjuk, hogy elsüljön egy fegyver: el is sül, de mindig épp a váratlan pillanatban. Maga a rendező is úgy jellemzi a filmet, mint egy spagetti western náci környezetben, ahol nem ritka a Mexican standoff sem: ez az a bizonyos pillanat, mikor két, vagy több pisztoly egymásra szegeződik, és épen már senki se jöhet ki a párbajból. Ugyanakkor a fekete humor sem hiányozhat: az egész mozi visít, mikor Aldo és társai olasznak leplezik magukat... azaz lepleznék, de nem sikerül a redneck amerikai akcentussal.


Brigitte von Hammersmark

Brad Pitt azonban hiába keni el olyan viccesen a szavak végét. A laza rosszfiú / kegyetlen katona szerepében valahogy túl merev és mesterkélt. Talán ő a húzónév, aki Tarantino mellett eladja a filmet, a babérok azonban Christoph Waltzot illetik. A tenyérbemászó, svindlis "zsidóvadász" Hans Landa talán a legnagyobb köcsög mind közül, karaktere azonban zseniális. Ha ott a vásznon, a többiek szinte észrevétlenek. A sármos német karrierjén nagyot lendíthet ez a film: a Cannes-i filmfesztiválon már a legjobb színész díjjal honorálták, és nem lepne meg, ha egy Oscar is az ölébe pottyanna érte.
Említésre méltó még Brigitte, azaz Diane Kruger is, aki szintén nem rendelkezik nagy filmes múlttal, de kitűnően formálja meg az álbűbájos kémkedő színésznőcskét.


Christoph Waltz Hans Landa szerepében

Kissé sok(k) a filmben a Tarantinotól már megszokott naturalizmus; akár skalpok röpködnek, vagy fojtogatás, torokvágás, lőtt sebben turkálás (fujj!) zajlik épp. Biztos csak én vagyok ilyen kis mimóza, de a szemem elé kapom a kezem néhány jelenetnél. Bezzeg szexet csak diszkréten mernek mutatni (tudatva, hogy Goebbels dugja a tolmácsnőjét). Hát van ebben logika?
Ami még feltűnik, hogy ebben a filmben mindenki, az utolsó mellékszereplőig vérgeci. Még Shosanna vendettája is hátborzongató. Álljon valaki bármely oldalon, a néző nem tudja hová tenni magában. Talán ünnepelt hős az egyiken, de könyörtelen gyilkos a másikon. Aki a nácikat árulja el, az jót cselekszik? És az, aki az élete árán sem? Megérdemli-e a halált az újszülött gyerekére koccintó náci apuka? És így tovább.
Az a jó ebben a filmben, hogy egyszer sem ad okosságokat a szereplők szájába, mégis elgondolkodsz. Rászolgált arra a díjesőre, amit kapni fog.


Ő pedig Shosanna

2009. július 10., péntek

Elég meleg: Brüno

Gondolta volna bárki, hogy még a kazahsztáni jöttment Borat kalandjait is túl lehet szárnyalni? Most ugyanis komoly kihívója akad: Brüno, az osztrák fashionista divatriporter (természetesen csőbuzi) személyében. Bármelyikük sokkolja is jobban a látóidegeket, a rekeszizmot vagy épp a jóízlést: a megformáló ugyanaz, a brit komikus Sacha Baron Cohen.

- Hány kiló az ön gyermeke?
- Tizenegy.
- Nem tudna esetleg négy-öt kilót lefogyni a szerep kedvéért?
- Hát... végülis megoldható -von vállat az anyuka.
- Esetleg zsírleszívás segítségével is?
- Akár...
- Gratulálunk. Az ön gyermeke fogja náci tiszt-egyenruhában egy talicskán betolni a másikat a kemencébe!

Aki nem edződött az ilyen és hasonló kaliberű poénokhoz, nyugodt szívvel hagyja ki ezt a másfél órát. Sachának, azaz Brünónak ugyanis semmi sem szent, ha polgárpukkasztásról van szó. A film műfaja mockumentary; dokumentumfilm-szerű környezetbe ágyazott merő gúny.

Sacha első alteregója, Ali G nem állt közel a szívemhez a pajeszával és a fuxaival. A wannabe-feka rapper már a MTV díjkiosztóin is hatalmas sikert aratott. A Da Ali G Show-ban is felbukkant, majd egy egész estés film, az Ali G Indahouse keretei közt is megvillantotta műmájer személyiségét.
Borat, a kazah újságíró aztán még nagyobbat robbantott, amikor az amerikai kultúrát igyekezett magába szívni a nagy sikerű 2006-os agymenésben, többek közt egy medve és Pamela Anderson közreműködésével. Szem nem maradt szárazon, és a kritika sem kímélte.
Most pedig itt van Brüno, aki szerint Borat aaaannyira 2006 (az affektálást kéretik hozzáképzelni).



Brünoéknak ugyan vajmi kevés érzékük van a divat világához, de ez legyen a legnagyobb baj. Már a főcímnél felcsendülő irgalmatlan német happy hardcore ízelítőt ad a ránk váró szörnyűségekből, hogy a film kulcspontjain újra és újra visszatérjen. Brüno, ez az agyonsztájlingolt meleg szépfiú a Funkyzeit nevű műsort vezeti Bécsben, egész addig, amíg egy tépőzáras ruhának hála ki nem tiltják az ottani divatvilágból. Még a pigmeus pasija is dobbant, néhány elég bizarr szexjelenet után. Hősünk rájön, milyen hazug és sekélyes volt eddig... így aztán Los Angelesbe megy celebritynek!
Társául szegődik a borzasztóan lúzer, de szintén ratyi, és Brünoba halálosan szerelmes Lutz.
Ami innen jön, az meg tényleg kegyetlenség.

Brüno elhatározza, hogy mindenáron képernyőre kerül. Először showműsorral próbálkozik, és miután csúnyán megbukik, más eszközökhöz fordul: jótékonykodik, szexvideót forgat és egy fekete babát is örökbefogad, Madonna mintájára.
A gyerek amúgy az O.J. névre hallgat, és egy ipod-ért cserébe jut hozzá.



Van itt minden: talkshow háborgó fekákkal, interjú terroristákkal, szado-mazo szex vécépumpával. Az izraeli-palesztin konfliktus is megoldódik, Brünónak hála, aki összekeveri a hamast a humusszal. Később rájön, hogy heteróvá kell válnia, így aztán katonaságban, vadászaton, boxringben és egyéb férfias közegekben is kénytelen helytállni. A boxjelenet valódi, igazi redneckek anyáznak az első sorokban, miközben Brüno és Lutz a Titanic megindító zenéjére teperik le egymást. Máskor egy kitetovált, hidrogénszőke óriásnő fenekeli el hősünket egy swinger partin, aki csak nem tud átszokni a másik nemre. Egyszóval már túl sok, az "ízes" német akcentus meg csak a ráadás.



Közben persze folyton röhögünk. Néha azért, mert vicces, máskor kínunkban, megint máskor félig letakart szemmel, amolyan "fujj b*meg, mi ez már"-módon.
Ha ez a cél, a film elérte.
Egyébként kapott már hideget-meleget, van, aki felmagasztalja, más visszalépésnek érzi a Borathoz képest. Talán van is rá ok, hiszen amíg Borat mindenki szívébe belopta magát, Brüno alapvetően irritál. Kicsit túl sok már az altesti poénkodás is. Prűdség vagy sem, egy farok premier plánban önmagában nem egyenlő a fergeteges jó humorral. Érezzük a jól kendőzött társadalomkritikát az ostoba karakterekben, na de mire fel? A gegek és viccek nagy része is épp ilyen bugyuta.
A végén azért villant egyet Bono, Snoop Dog, Sting és Elton John is az angyalszárnyas Brüno világbéke-dalocskájában, és talán ez a legjobb pillanat. Aki meg teheti, használja a torrentet egészséggel, ne dobjon ki háromezret két mozijegyre.

2009. június 21., vasárnap

A Sziget

Jó régi film ez, állítólag meg is bukott a maga idejében. Én most láttam. Tetszett.
Műfajilag nem lenne könnyű besorolni; egy akciófilmhez kissé filozofikus (különben meg se nézném), egy művészfilmhez túlságosan akciódús. Majdnem be is aludtam a sok végtelenbe nyújtott teherautó-robbantgatós jeleneten.
Vigyázat, spoilerkedek, azaz le fogom lőni a poént.

Történetünk egy föld alatti bázison kezdődik; az emberiség végzetes fertőzés áldozata lett, csupán néhány túlélőnk akad. Egyforma overallba bújtatva unatkoznak a bázison, és egy reménységük maradt: a titokzatos Sziget, az utolsó földi paradicsom. Minden héten kisorsolnak egy szerencsés nyertest, aki távozhat a Szigetre.



Itt élnek hőseink, Lincoln 6 Echo és Jordan 2 Delta is. Előbbit Ewan McGregor, utóbbit Scarlett Johansson alakítja. Lincolnnak egyre több kétsége támad a Szigettel kapcsolatban, és ki is derül (milyen kellemetlen!), ami nyilvánvaló volt: hogy itt mindenki valami hatalmas átverés részese.
A bázis ugyanis lényegében egy farm, szereplőink pedig hírességek, gazdagok klónjai. Létezésük egyetlen célja, hogy másolataként szervekkel lássák el az eredetit.
A klónokat egy laborban tenyésztik ki, a fejükbe hamis emlékeket táplának - mintha ők is emberi életet éltek volna, aztán ha eljön az ideje, "a Szigetre" küldik őket egy szurival.
Így hát Lincoln és Jordan menekülni kezd, hogy felkutassák a hasonmásukat. Na jó, pontosabban az eredetit.

Klónjainkból kiiktatták többek közt a szexualitást is, így aztán a szerelmi szál is csak később lép a sztoriba. Esetlenül botladoznak a kinti világban, amiről semmi tudomásuk. (Néha zuhannak száz emeletet, vagy áthajt rajtuk pár kamion, de elnézzük az ilyen apróságokat. Csak ne lennének az üldözős jelenetek olyan álmosítóra nyújtva.)



Michael Bay utópiája, ha más nem is, de mindenképp hatásos. A látványvilág fasza, a mondanivaló sincs túlságosan szájbarágva, de azért megkapjuk. Ewan McGregor a tőle megszokott színvonalat hozza, önmaga szemét alteregójaként is. Scarlett Johanssont itt is, azóta is egy felfújt lufinak érezzük, nem csak a száját illetően. Bájos, mikor ijedt vagy bamba fejet vág, de erre nem osztanak Oscart.
A film tehát nem 10/10-es, de nézhető. Akár szerethető is.

2009. február 26., csütörtök

Slumdog Millionaire

Mi történik, ha Hollywood és Bollywood találkozik? (A félreértések elkerülése végett: Bollywood nem egy gagyi másolat. Gyakorlatilag több nézőt vonz Hollywoodnál). Sokkoló dokudráma, krimi, romantikus film; mindez két órába sűrítve. Mi van, ha az indiai nyomornegyedek horrorisztikus világa keveredik a naaagy, rózsaszín amerikai álommal? Danny Boyle nem csak a Trainspotting révén óhajtja beírni magát a filmtörténetbe: ezúttal különös egyveleget alkotott, a nyugati világ pedig ráharapott.

A Slumdog Millionaire (felénk csak Gettómilliomos) egy igazi harmadik világbeli tündérmese. Mind a nyolc Oscar-díjra rászolgált, az bizonyos.



Jamal, a Mumbai utcáin nevelkedett szegény fiú egy csapásra országos hírnévre tesz szert, mikor a fődíjig küzdi magát a nálunk is, náluk is sikerrel futó Legyen ön is milliomosban. Hatalmas kiugrási lehetőség ez, a mai napig szigorú kasztrendszer-alapú Indiában. Jamalt csalással vádolják, hála az irigy, áskálódó, nem épp Vágó-stílusú játékvezetőnek. Pedig amit tud, arra az élet tanította, többnyire fájdalmas tapasztalatok révén. Nyomon követjük a történetét, kisfiú korától kezdve: édesanyja kegyetlen meggyilkolását, a koldusmaffia borzalmait, az örök társának hitt bátyja, Salim árulását. Jamal egyetlen vágya, hogy megtalálja másik gyerekkori társát, a szintén árva kislány Latikát, aki (és ez már itt Hollywood) örök szerelme is egyben. Zsepit bekészíteni: a befejezésig sokat sírunk. Főleg azért, mert ami nekünk csak filmvásznon látott borzalom, az odaát a hétköznapi valóság. A megvakított koldusfiútól a muszlimokat öldöklő hindukon keresztül, a tolvajnak álló, fegyverrel hadonászó gyerekekig.



Azért nevetünk is, nem egyszer: nem fogok spoilerkedni, de a leleményes kis Jamal autogramm-vadászata, vagy a Taj Mahalnál a turistákat lehúzó, botcsinálta idegenvezetőnek álló Salim jelenete emlékezetes lesz. A produkción még nagyobbat dob az A. R. Rahman által jegyzett, és M.I.A. közreműködésével fémjelzett kitűnő filmzene. És persze megkapjuk a Hollywoodban kötelező befejezést, a Bollywoodban kötelező zárótánccal. A három fő karaktert három-három színész játssza különböző életkorokban. A gyerekszínészek nagyon jó alakítást nyújtanak. Néha valótlanul csengő mondatokat adnak a szájukba, na de ennyi szépséghiba bőven belefér.

A film ezúton üzeni a mi kis eltunyult, válságtól parázó nyugati világunknak, hogy van élet odaát is, méghozzá szintekkel szarabb, mint ami nekünk jutott. Nekik pedig azt, hogy kiút márpedig létezik. Bízzunk benne, hogy tényleg így van, és hogy a D. a helyes válasz.

2009. február 24., kedd

Vicky Cristina Barcelona

Azt aztán végképp nem mondhatni, hogy ne lett volna meg a jóindulat és a pozitív hozzáállás. Sőt. Penelopé Cruzt ugye alapból kedveljük az Almodóvar filmekben nyújtott alakításaiért, ahogy a szóban forgóért is megkapta a szobrocskát, mint legjobb mellékszereplő. Csömörünk legfeljebb attól lehet, ahogy újabban a csapból is folyik, és minden hajfestéket-krémet-Mangót az ő arcával promótálnak. Ám mindez lényegtelen.

Mit is vártunk a szóban forgó filmtől? Woody Allent senkinek sem kell bemutatni, ahogy üdvöskéjét, a csodaszép, csodaszőke Scarlett Johanssont sem. Ilyen rendező és színészi gárda már jót sejtet. Két jó nő, egy jó pasi, egy szép helyszín: valami utazós, bohém, szexi, merész filmre számítottam. Elég művészi, elég közönségbarát, de mindezt megfelelő mértékben és adagolásban. Nos: csalódtam. Woody bácsin bizony érződik az a 73 év. (Igaz, én már a Match Pointra is húztam a számat.)



Mit kapunk? A film, diplomatikusan szólva nem jön át. Őszintén szólva meg 96 percnyi üresjárat. Két vakációzó amcsi lány egy latino loverbe botlik, aki megpróbálja mindkettejüket az ágyába rángatni. Az egyiket, a görcsös, túl racionális Vickyt csak átmenetileg, a kalandozóbb Cristinát meg hosszabb távra. Képbejön a hisztérikus művészlélek exfeleség (ez Penelopé), hogy aztán az utóbbi két nő és a spanyol csődör közt jöjjön létre szerelmi háromszög. Hű-űűű, micsoda provokatív téma! Csak egy laza smacit láthatunk a hősnők közt, egyébként ez a szál sincs kibontva rendesen. A kérdés csak az, miért szegény jelentéktelen Vicky a címszereplő. A macsónk, Juan Antonio is halál uncsi. Hiába mozdul rá mindkét nőre, még csak nem is egy gaz csábító.



Szóval, hogy miért is rossz ez a film. Egyszer sem éreztem, hogy egy kerek sztorit néznék, ami A pontból B-be tart. Két lány Barcelonában nyaral: flörtölnek, dugnak, nyavalyognak egy sort, majd hazamennek, mindezt másfél órában. Elmaradnak a szereplők lelkében turkáló, emlékezetes nagy jelenetek. Nincsenek jellemábrázolások, mély beszélgetések, szerelmi dráma, izgalom. A fenébe már, még egy rendes szexjelenet se!

Ami van: egy művészieskedő, érdektelen maszlag, egy irritálóan szájbarágó narrátorral, aki ilyeneket mond: "Ahogy az este telt és fogyott a bor, Vicky is egyre nyitottabbá vált erre a futó kalandra." Talán éreztetni, láttatni kéne, nem? Közben sok szó esik festészetről, fotózásról, építészetről. Fokozni akarja a film művészi voltát, ám épp, hogy még sekélyesebbé teszi azt, ami amúgy is. Egy pozitívumot említenék: Barcelona csodálatos város. Szép és jól megkomponált képeket látunk róla, egészen megragad a mediterrán hangulat. Ezt azonban a Travel Channelen is megkapom, bármikor.

Jóindulat ide vagy oda, ez a film - szerintem - csapnivaló.

The Curious Case of Benjamin Button

Már maga az alapötlet is annyira bizzar, hogy feltételeztem: ez se valamelyik hollywoodi sztorigyáros agyából pattant ki. Nem is tévedtem, hiszen a rendező David Fincher (aki többek közt a klasszikussá érett Harcosok Klubját is jegyzi) egy F. Scott Fitzgerald novellát vett alapul. Igen, ezt a pár oldalas novellát sikerült 3 órás eposszá nyújtani, például a Forrest Gump forgatókönyvírója, Eric Roth munkájának hála. És akkor még a két főhőst, Brad Pittet és Cate Blanchettet nem is említettük, szóval van itt sztárparádé bőven. Nem véletlen, hogy 13 Oscar-jelölést zsebelt be az alkotás; bár talán az sem, hogy mindössze hármat vitt haza, és azokkal is inkább a látványvilágot honorálták.



Szóval, már maga a felvetés is van elég morbid ahhoz, hogy élvezhető sztorit lehessen kanyarítani hozzá. Mi történik, ha egy ember -esetünkben ki más, mint Benjamin Button- biológiailag fordítva éli le az életét? Tehát az öregkorba születik, és fordítva halad az élet állomásain a gyerekkorig. Az elmélet több kérdést vet fel, mint ami három órában kifejthető, de a film célja nem is ez. Benjamin pontos életrajzát kapjuk az emlékirataiból. Volt egyszer (mondhatni egyszer volt, hol nem volt) egy órásmester, akinek a fia odaveszett a világháborúban, ezért egy visszafelé járó órát készített, hátha az időt is visszakapja általa. Ezután született főhősünk, úgy kilencven éves külsővel, és miután apuka egy öregek otthonánál passzolta le kripli gyerekét, lassú fiatalodásnak indult. Ami innen történik három órában, azt felesleges ecsetelni: egy komplett élettörténet, szerelmekkel, kalandokkal a sírtól a bölcsőig. A nagy ő szerepében persze Blanchett tetszeleg. Sok iróniával lehetett volna vászonra vinni mindezt, itt azonban elmaradnak a gegek: az egészet átlengi a szomorúság, hiszen visszafelé élve mégsem teljes az élet.



Akadnak jó nagy klisék, és könnyfakasztó giccs is minden mennyiségben, na de nem is lenne teljes nélkülük egy ilyen monumentális film. Ennyi jelölés után már szinte kötelező támadni, de nem fogom; nálam abszolút maxpont. A sokat dícsért kivitelezés meg már csak hab a tortán (noha Brad Pitt tizenöt és ötvennyolc éves változatban sem ragad meg különösebbben).

2008. december 24., szerda

Ádám almái

A karácsony-fílinget kissé mellőzve filmajánló következik, almáspitét sütő nácikkal. A film egyébként dán, többszörös közönségdíjas, és három év késéssel került Magyarországra.



Talán mégis ráhúzható az ünnepi hangulat, hiszen az Ádám almái vallási témákat feszeget. Ám olyan bizarr, imádnivaló fekete humorral teszi ezt, ami legkevésbé sem a Szenteste meghittségét tükrözi. Főhősünk, Adam közmunkára ítélt neonáci. Mondani sem kell, nem a jószándék vezérli, és világmegváltó terveket sem szövöget. Nem csoda, ha nehezen illeszkedik be új társaságába, hiszen egy plébániára kerül...

Nem csak Adam tölti itt a büntetését. Akad pár szedett-vedett, tragikomikus figura: az alkoholista ex-teniszbajnok, a vedelő terhes nő, a vicces akcentussal dühöngő pakisztáni. Hősünk baja azonban mégsem velük gyűlik meg, hanem a plébánia élén álló pappal.

Ivan (Mads Mikkelsen) ugyanis olyan optimista és jóhiszemű, hogy az már valóban a debilség határait súrolja. Vallja, hogy gonosz ember nem létezik. Mindenen mosolyog, pedig Adam nem egyszer rendezi át az arcát a történet folyamán. Ivan élete tele van sorscsapásokkal: fia súlyosan fogyatékos, felesége öngyilkos lett, ő azonban igyekszik úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Amikor Adamot céljairól kérdezi, ő gúnyosan feleli, hogy a kerti almafa terméséből akar pitét csinálni. A feladat azonban egyre képtelenebbnek tűnik, a szóban forgó fát újabb és újabb furcsa csapások érik. Adam célja pedig egyre inkább az, hogy kiábrándítsa az álomvilágban élő papot a hazugságokból, amiket elhitet magával.



A sztori tehát kellőképpen összetett és eszement. Persze nyüzsögnek benne a bibliai szimbólumok és áthallások, középpontban az almával. Adam viszont inkább a kétkedő, mindent megkérdőjelező Lucifer szerepét játssza, aki minden vérgeciségével együtt szeretné Ivant kirángatni az illúziókból. Mi van, ha a világban meglévő rossz nem a Sátán műve, hanem Isten gonoszsága? -veti fel a kérdést. Vajon mi a jobb: a felhőtlen optimizmus, vagy a kegyetlen őszinteség? Megéri-e jónak lenni? A film anélkül gondolkodtat, hogy untatna vagy szájbarágna. Helyenként elképesztően ironikus, helyenként szívszorító, szórakoztató és szép egyszerre. A történet csavarral végződik, a zárás pedig pozitív. Legyen elég ennyi: az almáspite elkészül.

2008. augusztus 10., vasárnap

Kultúrsokk #4: Cukorfalat

A Cukorfalat már a moziban való megjelenés óta a kedvenceim egyike, most Kultúrsokk formában is az enyém lett. A fagyi visszanyal! Hayley, a 14 éves tinilány chaten ismerkedik meg Jeff-fel, a nála jóval idősebb fotóssal, aki meginvitálja a házába. A Lolita-történet azonban nem folytatódik: Jeff lesz az, aki áldozatul esik a nem is annyira naiv, nem is annyira kislány Hayley-nek, és némi kábítás után kikötözve tér magához. Innentől macska-egér játék kezdődik, a fotós kiszolgáltatott és Hayley irányítja az eseményeket. Kezdettől fogva nyilvánvaló, hogy a megnyerő külső ellenére Jeff pedofil, és a lány mindent megtesz, hogy leleplezze. Aztán pedig megakadályozza, hogy bárkit is molesztálhasson a jövőben... méghozzá a lehető legfájdalmasabb módon. A sztori nem különösebben valóságszagú, hősnőnk meg még annyira sem épelméjű, mint akit kínoz. A film mégis lebilicselő, izgalmas és elég morbid.

Kultúrsokk #3: Kebab kapcsolat

A Kultúrsokk-filmek legvidámabb darabja, legalábbis ebben a körben. Egy német vígjáték? Csak azt ne...-fogtuk a fejünket, amikor először megláttuk. Aztán a Kebab kapcsolat trailere meggyőzött róla, hogy mégse lehet olyan rossz. A magam részéről alapból kedvelem, amikor két kultúra ütköztetése a balhék és a poénok forrása (Bazi nagy görög lagzi, Csavard be mint Beckham, A kelet az kelet, satöbbi). Ezúttal egy török származású, Hamburgban élő sráccal, Ibo-val van dolgunk, akinek legnagyobb vágya, hogy német kung-fu filmet forgasson. Eddig csak a bácsikája kebab éttermének sikerült reklámfilmet összehoznia, a konkurens görög büfés legnagyobb bosszúságára, akinek nem megy a bolt, ezért igyekszik átállítani magához. Ráadásul Ibo német barátnője, aki Shakespeare- színésznő akar lenni, a legrosszabbkor teherbe esik. Kitör a balhé, hiszen tisztességes töröknek nem születhet német gyereke... Anno Saul filmje nem váltja meg a világot, de egy német vígjátékhoz képest ötletes, vicces és nézhető.

Kultúrsokk #2: Tideland

A következő Kultúrsokk-film. Be kell vallanom, a Tideland gyakorolta rám a legnagyobb hatást, bár talán ebből értettem meg a legkevesebbet. Mikor végetért, egyszerre néztünk össze és tettük fel a kérdést: "Te, ez most szerinted miről szólt?" Mégsem állítottuk volna, hogy végiguntuk az elmúlt 115 percet, sőt. A filmet nehéz lenne kategorizálni, valahol a horror és a dráma határvonalára helyeznénk. A rendező Terry Gilliam, az egykori legendás Monty Python tagja. Nevéhez egyébként is olyan filmek fűződnek, mint a Brazil, a Félelem és reszketés Las Vegasban, vagy a szintén látványos fantáziavilágot bemutató Grimm. Már az alaphelyzet is bizarr: Jeliza-Rose egy kiégett, drogfüggő rockzenész és féleszű, még nála is jobban szétcsúszott feleségének kislánya. Amikor anyuka hirtelen elhalálozik, apuka (aki szintén nincs köszönőviszonyban se a valósággal) a rég halott nagymama isten háta mögötti, puszta közepén álló farmjára költözik a gyerekkel. Tehát a horrorsztori alaphelyzete adott. Hamarosan apukával is végez egy kelleténél nagyobb dózis, és a kislány magára marad a semmi közepén. Jeliza-Rose saját fantáziavilágába menekülve bóklászik a mezőn, "társaságát" az ujjaira húzott négy babafej jelenti. Ijesztő módon semmit sem fog fel a körülötte történő borzalmakból. Pedig akkor jön a java, mikor megismeri távoli szomszédait: a félszemű, boszorkánykülsejű Delt és öccsét, a szellemi fogyatékos Dickenst. Innen Psycho-ba illő rémségek közt játszadozik tovább, mint Alice egy beteg és bizarr csodaországban, ahol a kipreparált hulla is csak egy újabb játszópajtás. Nem mondanék többet a filmről, innentől spoilerkedés lenne. Látni kell.

Kultúrsokk #1: Köszönjük hogy rágyújtott

Csúnya esős nap volt tegnap, mivel üthettük volna el az időt? Vásároltunk néhány Kultúrsokk DVD-t. Aki nem tudná, a Kultúrsokk címkével kitüntetett filmek sokkoló, ám egyben elgondolkodtató alkotások. Valami ilyesmi lehetett a koncepció, mivel több összefüggést nem találtunk köztük. A Kultúrsokk filmek közt vannak premier előtt álló mozik, több évtizedes klasszikusok, dokumentumfilmek, na meg ami mostanság jött ki. A legutóbbiakból válogattunk... ez a következő bejegyzések témája.

Ez aztán nem az a szó szoros értelmében vett művészfilm, ja, el is felejtettem megjegyezni: a Kultúrsokk szerencsére nem (csak) a valóságtól totál elrugaszkodott, érthetetlen művészfilmek gyűjteménye. A Köszönjük, hogy rágyújtott Jason Reitman rendezésében olyan sztárokat vonultat fel, mint Katie Holmes vagy a főhős sármos szépfiút alakító Aaron Eckhart. Olyan témát jár körül, ami valóban nagy vihart kavar a világ bármely pontján: mennyire ártalmas és megengedhető a dohányzás? Nick Naylor, főszereplőnk az "ellenség" embere, a dohánygyártó multik mellett kampányol és a dohányzás népszerűsítéséért harcol, ha kell, bármilyen eszközzel, de leginkább lehengerlő vitastílusával. Hogy miért vállalja ezt a hálátlan feladatot? Erre a film során többször is próbál épkézláb választ adni, de nem sikerül. Pedig kénytelen megküzdeni a Marlboro egykori reklámarcával, a napjainkban rákos cowboy-jal; a sztorira és szexre éhes újságírónővel; a nikotintapasz-túladagolással és úgy általában, egész Amerikával. Amolyan egyszer nézhetős, de a témaválasztásban erős és szórakoztató másfél órát kínáló fimmel van dolgunk.