London FAQ - Gyakran Feltett Kérdések

Az a hír járja, hogy az életkörülmények sokkal jobbak. Meg hogy egyfolytában szakad az eső. Az angolok távolságtartóak. Mindenki tejes teát iszik, napi hatszor - két tál fish & chips közt. És persze, minden megfizethetetlenül drága.
- Vagy ezek csak sztereotípiák? Mi az igazság?
Itt az ideje, hogy eloszlassuk a kelet-európai tévhiteket és legendákat - Jé jelenti Londonból.



1. Folyton szakad?

Nem, nem szakad. Az elmúlt két hónapban reggeltől estig tartó, kellemes napsütést élvezhettünk, hol szűrtebben, hol erőteljesen. Persze, felhő mindig akad - az utóbbi hetekben a borult ég és erős szél a jellemző; most kezd újra beköszönteni a meleg és erősen nyirkos tavasz. Általánosságokat nem mondhatunk, ha csak nem annyit, hogy az éghajlat valóban enyhe. Ennek télen-nyáron tud örülni mindenki, aki nem a +40 vagy a -10 fok megrögzött kedvelője.

2. Ehető az étel?

Mi több, sok helyen kifejezetten jó. A brit konyha "remekeivel" csak a tradicionális éttermek, pubok büszkélkednek. Egyébként a kebabostól a sushi bárokon át végtelen a kínálat; ahány etnikum, annyiféle konyha, és ki ne csinálna épp ebből üzletet. Magyar éttermet is találunk, a jól csengő Gay Hussar néven fut (jelentése: vidám huszár, mégis, mire gondoltatok?). Bővebbekért ld. az idevágó kajaposztot.



3. Mi a helyzet a celebekkel?

Nem követem nyomon a sztárvilágot, mégis kellemesebb belecsöppenni a londoni eseményekbe, mint kiszeltündékről olvasni nap mint nap. A sztárok nem csak vörös szőnyegen, rangos eseményeken mutatkoznak: bármelyik étteremben belebotolhatsz a Beckham párosba, vagy kiszúrhatod Kate Mosst, ahogy lecsúszott sminkkel hazacsámpázik valamelyik camdeni klubból. Amit persze címlapon hoz a másnapi ingyenújság az aktuális sztárpletyikkel. Nemrég Jacko (vagy ami még egyben van belőle) integetett ki a hotelszobából egy ismerős szeme láttára - én személy szerint nem irigykedek.



4. Mégis, milyenek az angolok?

Túlsúlyban a szőkék, és rengeteg a tipikus szeplős-vörös hajú. A fehér bőr, magas termet szinte kivétel nélkül jellemző rájuk, ahogy az érthetetlen, utánozhatatlan akcentus is. 10 év angoltanulás, papír a középfokról? Felejtsd el! A gyakorlatban keveset ér, ha kened a nyelvtant, és a szókincsed is változatos; kezdetben nehéz lesz szót érteni velük.

Noha nem egy nyakbaugrós, hátbaveregetős népség, az ellenkezője sem igaz. Bármerre járj, bármiről érdeklődj épp, mindig kézséges és kedves arcokat találsz. Mindez nem csak jóindulat, hagyomány kérdése is; az angolokba valahogy bele van nevelve a magyarokból olyannyira hiányolt udvariasság, vagy inkább: illem. Annyira azért ne örüljünk, hiszen ezzel együtt jár, hogy kedvesen, kulturáltan és tapintatosan küldjenek el a halál f&@#-ra. Mindezt a maguk fagyos modorában.



5. London angol város?

Igen és nem.
A Temze mentén a többszáz éves építmények (Tower, Tower Bridge, Houses of Parliament) és a modern üvegcsodák (Gherkin, City Hall, a City felhőkarcolói) váltják egymást, épp ezért kissé zűrzavaros az összkép. Mindez elmondható a lakosságra is: az angolok mellett milliónyi arab, japán, kínai, filippínó, fekete színesíti az összképet, a világ bármely pontjáról. London után már szokatlan Budapest egyhangúsága - vagy inkább "egyszínűsége". Nem csak a színek: az ételek, szokások, öltözékek, stílusok, kultúrák keveréke ez... egyszóval világváros. (Igen, ezt hívják úgy és nem, Budapest nem az, még ha jobban is szeretem, mint a teljes londoni forgatagot együttvéve.) Abba is érdemes belegondolni, hogy amíg mi képtelenek vagyunk békében élni a szomszédainkkal/ilyen-olyan kisebbségeinkkel, itt minden az alkalmazkodásról szól. Na jó, persze nem zökkenőmentesen; de azért megéri példát venni róluk.

Londonra, ahogy általában a nagyvárosokra, jellemző a tökéletes személytelenség. Ez lehet kellemes (gondoljunk csak a merész öltözékekre), ugyanakkor feszélyező is: itt aztán összeeshetsz mások előtt az utcán, nem biztos, hogy nem lépnek át rajtad.



6. És a jólét?

A kérdés összetett. A mi fizetésünkhöz mérten persze méregdrága, de helyesebb, ha az itteni átlaggal számolunk. Ez alapján minimálbérből (ha nem is fényűzően, de) megélsz. Lakáshitelből lakást veszel. A legalacsonyabb bérek havi £ 700-800 körül mozognak, persze, ez az emigránsok fizetése. Az átlag úgy £2000-t vághat zsebre hónap végén. Egy heti kajád (ha igazán nagy lábon élsz) £50*, egy jó pár cipő/márkás ruha £20-30, egy új kamera vagy mobil £50, laptop £200. Egy alacsony költségvetésű nyaralás vagy külföldi kiruccanás £400. Egy autó alsó hangon £7-8000 (a határ persze a csillagos ég). Egyszóval: élhető. A válság (itt csak credit crunch) Nagy-Britanniát sem kíméli, mégsincs krízishangulat. Röviden szólva: Anglia sem meseország, épp csak úgy működnek a dolgok, ahogy működniük kell/kéne egy rendes társadalomban. Kitűnő élettér; nem véletlenül vonzza bevándorlók millióit. Egy szépséghibája mégis van: bárhogy szeretjük, nem az otthonunk - egy percre sem az.

*az árak csak hozzávetőlegesek.

Diva Britain

Mi az első, ami eszünkbe jut, ha a brit könnyűzenére gondolunk? Talán a virágkorát élő indie hullám. Oké. És még? Mi a helyzet a brit csajokkal, például?
Akármi történt is mostanság, a múlt évtized generációjának egy villan be azonnal: az a bizonyos öt fűszerlány, és már visítjuk is, hogy "If you wannabe my lover..." Hiába, na: ha még mindig '98-at írnánk, még mindig ők lennének a legkúlabbak. Tudtak valamit, amit napjaink vérpezsdítő girl groupjai nem: kilógó intim részek nélkül dögösnek és nőiesnek lenni, sőt, talán még énekelni is. Na de ennyit a görlpóverről, meg a múltról. Kik mennek most?



A képen látható lányt, Lily Allent például szeretjük. Már csak azért is, mert a maga felvállalt tökéletlenségében lopta be magát a britek szívébe, és kúszott a listák élére tengeren innen és túl is. Lily Allen nem az a tipikus előrecsomagolt sztárocska. Kicsit odamondogatós, kicsit botrányhős, de csak úgy szerethetően. 2006-ban robbant be az Allright, Still, arról is a Smile. Mostmár második albumával, az It's not me, it's you-val arat átütő sikereket. Noha a bulvárlapok permanens szereplője nagy pofájának köszönhetően, Lily színvonalasan énekel és zongorázik, és kellemes, fülbemászó easy listeninggel örvendeztet meg. Hol vidám és tingilingi, hol kissé mélázósabb. Van itt persze szakítás és maró feminista gúny, akár egy kelleténél rövidebb farokról is (Not Big, Smile, Not Fair). Romantika (Littlest Things, Who'd have known), csipkelődés a füves öcsikével (Alfie), társadalomkritika: a homofóboknak (na jó, burkoltan Bushnak) beolvasó Fuck you, vagy a London söpredékét "leleplező" kamu-idill, az LDN. Lily mégis akkor a legjobb, mikor épp nem mond nagyot: inkább egy vasárnap délutánról énekel, amikor majd levisszük a kutyát és kínait eszünk a tévé előtt. Lily maga a hétköznapi brit valóság; nekünk is hiányzik egy legalább ilyen eredeti lány a hazai popzenéből.



Lily kisebb népszerűséggel bíró, gyerekbarát változata Kate Nash, aki nagyjából vele párhuzamosan bukkant fel a poppiacon, a MySpace-en keresztül. Kate először a Foundations című dalocska révén került be a köztudatba, amihez aranyos, színes látványvilágú klip készült, ez azóta is jellemző rá. Ezt követte a Pumpkin Soup és a Merry Happy, debütáló albuma, a Made of Bricks pedig hamar platinává érett. Az ír születésű, de Londonban nevelkedett Kate nem kimelkedő karakter, de legalább ízig-vérig brit lányka, vörös hajától a nagyon sajátos akcentusáig.



Duffyról már esett szó. Ő az, aki kerek egy év alatt a frissen felfedezett üdvöskéből szupersztár-státuszba küzdötte magát. A Wales-i származású dalospacsirta úgy egy éve jelentkezett Rockferry című debütlemezével, és azóta is kitartóan csúcsokat döntöget. Duffy hitelességét sokan megkérdőjelezik, népszerűsége azonban töretlen, Grammy-díjas, és nemrégiben tartolt a BRIT awardson is. A lenti képen szereplő, szintén angol nemzetiségű r'n'b sztár Estelle-lel is összerúgta a port (ő az American Boy című egésznyaras slágerről ugorhat be kapásból). Szerinte ugyanis idétlenség fehér bőrrel soult énekelni. Akárhogyis, Duffynak bejött. Még a Coca-Cola is őt használta fel kissé érthetetlen üzenetű reklámjához.





A botrányhősnő, akit felesleges bárkinek is bemutatni. Amy Winehouse a pletykalapok állandó címszereplője a világ minden sarkában. Amíg Lily Allent, a nagyszájú celeblányt legfeljebb rossz szemmel nézik, Amyvel gyerekeket riogatnak, minimum. Első lemeze, a Frank 2003-ban látott napvilágot a rock 'n roll, a jazz, a soul sajátos egyvelegével. A második Black to Blacket 2006-ban öt grammy-díjjal honorálták. Amy karakteres hangját olyan időtálló számokhoz adta, mint a Rehab vagy a Love is a losing game. Énekesnőként azonban egyre kevesebb visszhangot kap, sokkal inkább drogbotrányai és agresszív hisztije tartja a felszínen. Winehouse kisasszony olykor heroin-belövéstől vérfoltos balettcipőben mutatkozik, vagy orrbacsap egy rajongót, ha fotózkodni óhajt vele. És akkor még nem is beszéltünk anorexiájáról, tüdőbajáról vagy az elvonókról, amelyeknek állandó vendége. Nem ártana összekapnia magát, hogy drama queenből újra az lehessen, akinek indult: egy különösen tehetséges díva, idióta méhkas-frizurával.

London streetwear

Még ha nem is vagyunk a középszerűség hívei, akkor is lesokkol, mennyi mindent szabad Londonban. Jó vagy rossz? –ezt még nem döntöttük el. Nehéz lenne innen visszaszokni a budapesti combinóra, ahol mindenki a mellette állót méregeti.

A tube-on összezsúfolódó forgatag kellő szórakozást nyújt, megannyi figurával, akikre mutogathatnánk: „azt nézd, milyen már!”. Az ötödik után már fárasztó, így megjegyzés nélkül hagyjuk: fel se tűnik a neccharisnyás office assistant a mínusz egy fokban, vagy a rikítóan uv pink topánkás, csadoros arab lány. London a bizarr lábbelik fővárosa: a lábfejnél kétszer nagyobb, platform tűsarkú minden szombat esti buli elengedhetetlen kelléke. Tegyük hozzá, nekem kifejezetten bejönnek. Van, akin kecsesen mutat, de az sem részesül lekezelő pillantásban, akin kegyetlenül idétlen. Járni persze kevésbé tudnak benne a lányok, node a szépségért ideát is meg kell szenvedni.



A pici, vékony lábakkal ellátott nők kedvence a seggre simulós, fényben csillogós fekete cicanadrág, az ízlés ellen elkövetett első számú bűntény. A nadrág, mint olyan nem trendi viselet: a legtöbben térdig kinyúlt pulcsiruhába burkolóznak leggingssel vagy harisnyával, hozzá a már említett topogók. A stílus a nagydarab, néha kifejezetten dagadt nőket is megihlette: brutálisan mutat, de ez nem tántoríthatja el őket.



A szoknya minél rövidebb, annál jobb, a láb formája mit se számít. Itt nem találkozol megvető tekintetekkel, bármit is húzol magadra. Ez többnyire pozitív, noha van, akire nagyon is ráférne. A hajviselet nagyon változatos, az általánosan elfogadott ízlésficam itt a hatalmas, különböző színekben pompázó művirágos csattokban mutatkozik meg. A fiúk körében teljesen bevett a kihúzott szem, a fekete körömlakk, ahogy az irdatlan nagy, túlméretezett fültágító is. Fényképező hiányában (egyelőre) saját fotók nem születtek.

Nights out #4: Ladybird

Az Upper Streeten található a csupa üveg, neonizzós feliratú Ladybird cocktail bar & lounge, amit elsőre ki sem szúrsz az utca zsúfolt látképében. Középkategóriás klub, méretben és színvonalban egyaránt. How old are we? –érdeklődik a kétméteres feka az ajtóban (illene másképp hívni a politikai korrektség jegyében, de ők se ezért vették fel épp ezt az ogrét ajtónállónak).

A hely ugyan ingyenes, de kőkemény face controll van. Nem egy arcot utasítanak ki az este folyamán. Mi egy szúrós pillantás után átcsúszunk a rostán, és már barátkozhatunk is a kétszintes klubbal, a kényelmes kanapékkal és a londoni viszonylatban baráti sörárakkal (2-3 £ a kicsi is, a nagy is). A lenti pultnál gyors kezű barátnőnk keveri a Mojitókat meg a Cuba Libréket, egy percre sem lazítva a tempón. Csámpás, becsiccsantott kiscsajok vigyorognak a tánctéren: szépek és csúnyák, britek, fekák és japánok. Némelyik az altestén nem visel többet egy miniszoknyánál és balettcipőnél, harisnya nélkül, február tizennegyedikén. „Aren’t you cold?”-kérdezem a mellettem kepesztőt a női vécében, ami a szigetországban is csak a pletyi és a spontán csevegés terepe. „I just need some hot drinks to warm me up”-kuncog maga elé.



A zenét egy szigorú, tipikus titkárnő arcú japán nő tolja, akiről előbb képzelnénk, hogy aktákat pakolászik az íróasztal mögött. Ő azonban kimonóban van, és Lady Gagát, Beyoncét meg lagymatag, lötyögős funkykat cserélget. Egy magas, fekete csipkébe bugyolált jelenség birizgálja a haját a tükörben, sztenderd undorral az arcán. „Te gót vagy, nem? Hogyhogy itt?”-teszem fel életem legkelet-európaibb kérdését. „Ne is mondd, lerángattak a barátnőim”-jön a fintorgós válasz.

„Munkát keresel?”-talál be a szakállas, kalapos, Blondie pólós szlovák. A barátnőm előtt még buzik voltak a haverjával, öt perc múlva már a bilifrufrus szőkét fűzi a sarokban. „Igen, looking for a job. Nem hiszek a credit crunchban!”-lelkesedem, ő meg jót derül. „Ez a jó mentalitás! Ami azt illeti, egy munkám is lenne számodra… nem oltalak, ez egy szar munka szar fizetéssel, de kezdetnek talán megtenné. ” „Viccelsz?” „Nem, nem viccelek”- felel mostmár a barátai körében-, „egy blowjob!”



Az elismerő ajánlatot a kalapja bánja, amit a bárszéken felejt, és szépen kidekoráljuk a távollétében. Aztán a sokadik sör és lötyögős árenbí után felkapaszkodunk a nagy piros buszra és bealszunk az emeleten. Leszállva a töröknél a világ legfinomabb kecskesajtos gyrosával köszöntjük a hajnalt. London nem aludt, ma éjjel sem.

London Food

A lehetőségek korlátlanok, ha London utcáin tör ránk az éhség. Persze, az otthon is bejáratott márkák (Meki, Burger King, Subway, KFC) minden utcasarkon képviseltetik magukat. Az árak teljes mértékben az otthoniakat tükrözik: egy hamburger 89p-ért, míg egy kulturáltabb Subway-es szendvics £ 2-ért tehető magunkévá. Még a gyorséttermeknél is sokkal több azonban a török, görög, kínai, japán, arab büfé és étterem. Egy belvárosi utcán végigsétálva nincs az a kulináris élmény, amit ne kaphatnánk meg úgy öt font értékben.

A tradicionális angol kaját inkább hanyagoljuk: még az olajban tocsogó mekis sültkrumplira is rányomja a bélyegét, hogy itt úgyszólván nem használnak fűszereket, ezért is örvend a keleti konyha akkora népszerűségnek. Ötórai tea? Inkább felejtsük el. Ami állítólag ehető, az az english breakfast (tojás, bab, kolbász, pirítós), illetve a minden hagyományos pubot bebüdösítő fish and chips. Utóbbiakat személyesen még nem csekkoltuk le, csak a lakótársainknál mentek át az ízpróbán, jelessel.

De mi a teendő, ha se kedvünk, se keretünk 5 fontot kiadni egy étkezésre? Némi odafigyeléssel ez fedezheti egész napi betevőnket. Londonban számos élelmiszeráruház-lánc áll a rendelkezésünkre. Az általunk ismert nagybevásárlóközpont Tesco mellett itt minden sarokra jut egy a kistesójából, a vegyesbolt méretű Tesco Expressből. Sok jó nem mondható el róla: közepes árak, közepes kínálat. Az Icelandnél mégis jobb választás: ez a lánc az elfoglalt anyukák kedvenceként hirdeti magát, és válogatott mirelit ételeket kínál. Papírt rágni ízletesebb is, táplálóbb is ezeknél az egyfontos „sajttortáknál” és „lasagnáknál”, legfeljebb tűzoltásnak teszi meg. A britek egyébként sem szeretnek főzni, szinte nincs is olyan étel, ami ne lenne megtalálható percek alatt összerottyantható változatban.

Személyes kedvencünk a Sainsbury’s, ami megéri tőlünk a laza sétát. „Try something new today”-így szól a szlogen, és igaz ami igaz: itt minden van, ami szem-száj ingere. Végtelennek tűnő felhozatal a müzlitől a darálthúsig, olcsóbb és minőségibb változatban egyaránt. De még a mi pénztárcákra szabott, költséghatékony kaják sem csak rághatóak; némelyik kifejezetten finom.

A konkurens Morrisonst is szeretjük, mivel a két lánc kínálata egyáltalán nem fedi egymást. Nagy népszerűséggel bírnak az „ötöt fizetsz, hatot kapsz, ennyit és ennyit megtakarítasz” típusú akciók, fel sem fogom, otthon hogy nem terjedt ez el ennyire. Így aztán egy finom reggeli, egy tápláló főétel és egy laza vacsi mindig kijön öt fontból. Olykor átlépjük a keretet, ekkor viszont több napig fogyasztható dolgokat veszünk. Ha forintban számolnánk, gyakorlatilag a magyar árakat kapnánk, a fizetés azonban még mindig jóval magasabb. Egyszóval: most jól eloszlattuk azt a hiedelmet, hogy London a világ legdrágább fővárosa. Már ami a kaját illeti.

Cyberdog

Camden Town: ez a londoni negyed az extrém divat központja. A piacon a babarózsaszín fültágesztől a virágmintás gumicsizmáig minden beszerezhető, ami még a londoni átlaghoz képest is merész öltözet. Akármilyen stílust képviselj is, itt úgyszólván eltűnsz a tömegben, mert mindig akad meredekebb, például a címadó üzlet.

A Cyberdog bizonyos körökben igazi kultuszt teremtett. Ez minden partiarc zarándokhelye, már ha a parti számodra a padlódöngetős, dobhártyahasogató hard techno, trance és rave. Az ajtót két, nagyjából hat méter magas fémrobot őrzi. Odabenn két szint uv színekben játszó, fluoreszkáló őrültekháza fogad, reggeltől estig tomboló adrenalinpumpáló villanyzenével. A vásárláshoz márpedig többnyire nem véletlen raknak be lötyögős kis dallamokat; itt még ha érdekelne a kínálat, akkor se tudnék kedvemre válogatni, mert azonnal lendül a fej és a láb a ritmusra.

Itt aztán van minden: hajmeresztően neonszínű nyakkendők, száz százalék műanyag fűzők, fényvisszaverő miniruhák, tüskés csuklópántok. Hegesztőszemüvegek, csatos-láncos-abroncsos partinacik, meg olyanok, amiknek szó szerint bokánál leng az ülepe. Próbababák helyett itt ledekkel tűzdelt robotfiúk –és lányok mutatják be a kínálatot.

A gyerekdivat bájos, főleg a „the future is mine” feliratú bébipóló. Kedvenceink a világító, vibráló, beépített elektronikával ellátott partipólók: van olyan, amin fényújság fut, és te magad állíthatod a szövegét. Bizony, ilyet nem találsz az Ázsia centerben. (Amúgy szerintem az egész szörnyű.)

Ami valamelyest szerethetővé teszi, hogy mégsem tűnik felvágósnak az egész. Bulibolt camdenitáknak drágáért: tulajdonképpen ennyi. Na és a plüssök! Nem Cyberdog specialitás, de hatalmas ötlet: ugyanis kórokozók kaphatóak itt, imádnivaló plüssjáték-változatban. £ 8-ért a miénk lehet egy aranyos, nagy szemű ebolavírus, szifilisz, vagy épp egy közönséges náthabaktérium. Nagyon… hát, mondhatni beteg. :)