Van úgy, hogy az ember retteg. Nem az atomháborútól, az infarktustól vagy a leépítéstől a cégnél, hanem: magától az ismeretlentől. Ismerjük az érzést, ha máshonnan nem, hát ötéves korunkból: sötét van, éjszaka közepe, és muszáj kimásznunk az ágyból valamiért, de igyekszünk is vissza. Nehogy valami előbújjon a sarokból, és meg találjon érinteni... az esti mese gonosz főszereplője, kísértet, démon, kétméteres háromfejű százfogú szörny, vagy valami olyan rémség, amit beazonosítani se tudnánk. Persze, a valami sose jön, csak az álom, aztán a reggeli világosság, mikor megmosolyogjuk az ilyen gondolatokat. Ahogy megmosolyogjuk Joshua Hoffine fotóit is, amiken képzeletbeli borzalmak öltenek testet. Persze, némi morbid humorral körítve... legalábbis így, lámpaoltás előtt.
