Milyen érdekes, hogy épp a napokban vettem elő a régi lemezeiket. Nem gondoltam volna, hogy ilyen szomorú aktualitást nyer a dolog. A legutóbbi koncertet csak kívülről volt alkalmam meghallgatni, így aztán most csak a késő bánat maradt... az ilyenkor szokásos mi-lett-volna-ha. Ha tudom, hogy ez az utolsó és egyben egyetlen alkalom, hogy élőben lássam az óriást: mert az volt. Testileg, zeneileg, jelenségként egyaránt.
Peter Steelevolt az arcaminden idők egyik legeredetibb metal zenekarának, akik annak dacára is kedvesek maradtak a szívemnek, hogy rég nem vagyok a műfaj fogyasztója. Milyen zene (volt) a Type 0 Negative? Mindenek előtt mély és nehéz. Közelebbről: sötét, varázslatos, a borongós napok és a meghitt pillanatok zenéje. Akadt persze számtalan üresjárat is ezeken a lemezeken, de olyan darab is, amit egy életen át vissza- visszajátszik a randomra állított emlékezet. Az October Rust vagy a Bloody kisses lenyűgöző belső utazásokra hívja azokat, akiknek nem csak a három perces pop-formulára van fülük.Utánzójuk mindig is akadt, de kétlem, hogy lesz még a zenetörténet során, aki reprodukálni tudja ugyanezt a hangzásvilágot. Védjegyük nem volt más, mint Pete természetfelettien mély, hátborzongató hangja, amivel a legkülönbözőbb tartományokban játszott.
A kemény zenék, súlyos témák ellenére azonban a Type 0, élén Steellel volt az egyik leghumorosabb zenekar a maguk berkein belül. A lányok éltek-haltak Peter fanyar cinizmusáért. És nem csak azért: a kilencvenes években szexikon volt. A Playgirl által publikált meztelen fotóit első körben dobja ki a Google, és bizonyára sok hálószoba falát díszítik. Steelt, eredeti nevénPetrus T. Ratajczykot ugyanis nem csupán a hangja emelte isteni tartományokba: külseje sem volt épp hétköznapi.
Orosz, skót, sőt izlandi gyökerekkel bírt (a druida szimbolikát is kedvelte), és megjelenésében inkább Raszputyin volt, mint egy brooklyn-i srác. Nem lehet véletlen, hogy legutolsó lemezük címlapján épp az ő képe kapott helyett. Körülzsongták az érte epekedő rajongók. "Karácsony este becsengetett egy lány, mikulássapkában és tűsarkúban. Mást nem viselt" -meséli Jerry Springernek egy alkalommal. "Én nem voltam otthon, az anyukám viszont igen. Figyelmeztette, hogy öltözzön fel mielőtt megfázik."
Egyszer már meghalt ő, poénból, és egy album promóciója kapcsán: ez azonban nem a legújabb Type 0-s vicc. Infarktus végzett vele 48 évesen, 2010. április 14-én. Ateista volt, ám az utóbbi években visszatalált a katolikus valláshoz. Azt mondta: "Eltöprengtem a mulandóságomon, és számomra félelmetes gondolat, hogy semmi sincsen odaát. Ezért elkezdtem Istenben reménykedni." Ég veled, Pete! Te már tudod, ha a remény nem hiábavaló.
Adott egy klasszikus. Hogy a gyerekirodalom egyik időtálló kedvence, vagy trinyós drogtanmenese? Kinek mi. Az biztos, hogy számtalan adaptációt megélt már, köztük a népszerű Disney-verziót is. Kemény fába vágja a fejszéjét, aki ebből akar valami újat faragni, még akkor is, ha Tim Burtonnek hívják az illetőt. Dehát Burton neve garancia: akár bosszúálló borbély vagy transzvesztita csokimágus a feladat, mindig belefeledkezünk, és ha túl komolyan nem is vesszük, a bizarr-furcsa látványvilág, a felszabadult röhögés és a családi jókedv garantált. Arról nem is beszélve, hogy Helena Bonham Carter és Johnny Depp neve fémjelzi ezeket a produkciókat, és bennük még nem csalódtunk. A mérce tehát magasan volt az Alice Csodaországban esetében.
Először (illetve zárásképpen) egy éppen csak összefércelt, gyengécske kerettörténetet kapunk Alice-ről, aki már nagylánnyá cseperedett, és épp a nagyon viktoriánus angol, nagyon undi kérője kezét igyekszik elutasítani valahogy kíméletesen. Főszereplőnk kissé vérszegény, küllemre, egyébként bájos teremtés, és elég jól formálja meg Mia Wasikowska. Jön tehát az ismételt zuttyanás a nyuszi barlangjába, és innentől várnánk, hogy majd beindul a sztori. Az még rendben is van, hogy a Lewis Carroll eredetijében lévő emlékezetes jeleneteket kötelességszerűen másolja a film. Elvégre miféle Alice az, aki nem megy össze parányira, aztán nem nő tíz láb magasra a sütitől, hogy elérje a kulcsot? Az ugyan nem tisztázódik, hogy ha mindez folytatása az eredeti történetnek, miért ismétlik magukat ezek az események, de sebaj. El van nézve. Majd kárpótol a folytatás, gondolhatjuk.
A következő másfél óra azonban sajnos nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. A hernyó pipázik, a gonosz szörny megszelídül, a Vörös királynő udvartartásában röpködnek a fejek... de valahogy összetákolt, kiizzadt zagyvaság az egész. Ki tudja, talán kőkemény kihívás értelmesebb sztorit összegyúrni a már adott karakterek felhasználásával. De hogy a végén Alice-nek kelljen egy sárkány fejét lemetszeni, páncélban és epik módon (méghozzá egy önvédelemre képtelen, béna sárkányét, akinek a funkciója csupán, hogy legyakják)... bármelyik félkilences szemináriumon punnyadva értelmesebb befejezést hegesztenék, pedig én csak én vagyok. Senki nem akarja tövig rágni a körmeit az izgalomtól, de ez azért elég harmatos.
Ezt ellenpontozza a jópofa 3D-grafika, ha nem is teljes mértékben: aranyos, ölelnivaló Chesire Cat, színes fantázia-tájak, jópofa kis gegek állatkákkal és képzeletbeli figurákkal. A gyerekek biztos imádni fogják. A Carter és Depp kettősre se lehet panasz, Johnny a tőle megszokott komikus mimikával alakítja a Boldond Kalapost, Helena pedig szórakoztató, bár nem ijesztő jelenség, mint pukkancs Vörös királynő. Anne Hathaway, a Fehér királynő nemigen rúg labdába mellette, ráadásul a borzalmas fekete rúzs-szemöldök kombóval illetlenül elcsúfították. Hát ennyi?
Ennyi, igen. Seregeink hadban állnak, a nyuszi siet, a kalapos bolond, és minden jó, ha a vége jó. Összegezve: ez inkább a legkisebbek mozija, mintsem minden korosztálynak ajánlható családi film. A végén Avril Lavigne egyik dala is felcsendül, mintegy alátámasztva ezt az állítást. Csak az olyan "kulcsmondatok" ne ismétlődnének százszor, minthogy: semmi sem lehetetlen, meg: minden jó ember őrült! Ezt talán már a legkisebbek is unják.
Érdeklődéssel vártam a Disney újabb egész estét produkcióját, tudván, hogy ezúttal visszanyúlnak a gyökerekig. Nem, mintha nem rukkoltak volna elő számos szerethető filmmel és animációs mesével az elmúlt években; de mégis szívmelengető, hogy az óvodáskoromtól alsó tagozat végéig terjedő időszakot élhetem újra. Azoknak, akik mostanság csak a Jonas brothers szüzességi gyűrűjére asszociálnak a szóról: ismét itt egy klasszikus Disney-rajzfilm!
Hogy klasszikus lesz-e a szó szoros értelmében, arról persze döntsön majd az idő. Annyi azonban bizonyos, hogy visszanyúlik a mikiegeres rajzfilmgyár korábbi eszköztárához, és nem csupán technikailag. Az, hogy az alkotók ezt a jóval macerásabb módszert választották, kellőképp demonstrálja, hogy van még igény a rajzfilmek iránt, és talán több ez, mint merő nosztalgia. A Disney mesék stilizált álomvilágát valahogy mindannyian szeretjük, az összes sablonjával és kliséjével együtt. Úgy gondoltam, belekukkantok öt percre, hogy mégis milyen. Aztán persze leragadtam előtte.
A hercegnő és a béka sztoriját tekintve nem túl komplex: adott egy szeretnivaló színesbőrű pincérlány, aki kőkeményen dolgozik, hogy egy nap megnyithassa a saját éttermét. (Sokan dícsérik a politikai korrektséget, de ettől nem kell falnak menni. Jázmin is arab princess volt, Esmeralda meg cigány.) Adott egy messze földről odakeveredett herceg, aki cseppet sem az igazit keresi... inkább egy jó hozománnyal kecsegtető házasságot, és az újabb és újabb kis afférokat. Két hősünk a gonosz voodoo varázsló ármánykodásának köszönhetően békaként végzi, és nekiállhatnak visszakapni emberi formájukat. Közben persze számtalan izgalom, jópofa állatkarakterek, a kicsiket és nagyokat egyaránt megnevettető gegek sorozata vonul fel. A főgonosz kicsit túlságosan Jafar-ra sikeredett, béna sidekickje viszont fényévekre van Jágótól.
A történet színtere New Orleans, és mintha a hurrikán után lábadozó városnak lenne dedikálva az egész. Végig szól a jazz, ami kellemesen üdítővé varázsolja a betétdalokat, amiktől amúgy könnyedén leülhetne a történet. De nem ül. Mindig van min mosolyogni, a trombitázó krokodiltól a csillagfénybe szerelmes szentjánosbogárig. Szívderítően aranyos az egész, és elnézzük még a kötelezően csöpögős részeket is, mivel a végén még olyan (Disneytől) újszerű tanulságok is megjelennek, minthogy: az életben keményen kell dolgozni a céljainkért.
Nekünk pedig legyen annyi a tanulság, hogy gyerekfilmet és családi filmet lehet csinálni szuperrobotok, animációs űrszörnyek, világvége hangulat, altesti poénkodás és főleg, de főleg szüzességi gyűrű nélkül. Talán épp ezek hiánya teszi olyan bájossá A hercegnő és a békát, ami ha az Oroszlánkirállyal nem is, a Kishableánnyal vagy a Hamupipőkével simán egy lapon emlegethető. Még sok ilyet.
(Következőre a 3D-s Toy Storyt várjuk.)
A szeretet ott van mindenkinek - üzenik a nődarabolók
Úgy érted,kiver a víz a német nyelvtől, hát még a német nyelvű zenétől? Nem vagy egyedül. Egész eddig a hideg futkározott a hátamon, ha bármilyen zenei produkció németül szólalt meg. Igaz, nem volt sok ilyennel dolgom... jellemzően csak az indusztriális rockzenében vagy a minimál technóban vetemednek ilyenre. Aki pedig Blümchent nyomatott tini -vagy gyerekkorában, az talán egy életre immunissá vált minden jó dologra, ami német és zene.
A Rammstein egyébként figyelemre méltó rajongói bázissal rendelkezik Magyarországon. Azt hiszem, ez afféle szereted-vagy-utálod dolog, nincs átmenet. Egyszer már koncerteztek itt, következőre márciusban jönnek felénk látványos showelemekkel készülve. Aki nem süket, vagy nem csak a Viváról művelődik zeneileg, annak már hosszú-hosszú ideje ismerősen cseng a név, hiszen minden zenei babért learattak, amit csak bezsebelhet egy német zenekar. A népszerűségük töretlen. Én ha meghallottam az Engelt, vagyFeuer Frei-t felcsendülni egy buliban, garantáltan az volt a pillanat, amikor tüntetőleg elmenekültem a pult vagy az asztaltársaság irányába. A haragos német beszédtől valahogy mindenki ugyanarra asszociál. Ha már Berlin, maradnék az elektrónál.
Roter Sand az új lemezről
Tehát, mi jelentette a fordulatot? A némettanulás. Nincs jobb nyevtanulási technika, mint a dalszövegekkel együtt az ember agyába égetni az új szavakat. És természetesen, a német nyelvű zenekarok palettája nem volt éppen szélesnek mondható. Így aztán, szájhúzva ugyan, de végighallgattam egy-két lemezt... tényleg csak nyelvi érdeklődésből. Arra kellett rájönnöm, hogy bár szókincsükben teljesen egyszerű, mondanivalóban annál gazdagabb szövegeik vannak. Legalábbis nem az az agyatlan militarista zúzás, aminek elképzeltem. Kemény riffek, monoton, ismétlődő verzék: egyszercsak azon kapja magát az ember, hogy repeaten játssza a saját fejében, újra és újra. A kulcsa talán épp az egyszerűség, de nem primitivitás. Szóval rákattantam valamire, amiről azt hittem, sose férkőzhet közel hozzám.
Rosenrot angol felirattal
Az új lemez vegyes fogadtatásban részesült, Rammsteinék ugyanis hatalmas közfelháborodást váltottak ki a Pussy című szám pornográf videoklipjével, aminek hatására Németországban korhatárhoz kötötték az album beszerzését. (Torrentről, Youtube-ról nyilván nem hallott senki sem.) Magam se értem, mire volt jó ez az olcsó médiatrükk, bár az albumnak kétségtelenül jó hype. A zenekar egyébként is fittyet hány a tabukra: egy szám, a Wiener Blut például az amstetteni rém előtt "tiszteleg". (Természetesen csupán ez az eset ihlette a szöveget.) A Rammsteinre, mint azt a borító is sugallja, mindig is jellemző volt az obszcenitás. Lásd: a nővadászatot szó szerint vevő Weidmanns Heil, vagy az Ich tu dir weh: azaz, fájdalmat okozok neked. Ugyanakkor a líraiság is: nem egyszer dolgoztak fel balladákat, Goethe verseket (Dalai Lama, Spieluhr, Rosenrot). Ezen a lemezen a Roter Sand andalító fütyörészése, vagy a Frühling in Paris francia finomkodása talán még melodikusabb is a megszokottnál. Személyes kedvencem a Mehr: itt a verzék az elszállósak, a refrén bezúz. A téma: mindig több és több kell, soha, semmivel nem elégszünk meg.
Rammstein és a gátlástalanság
Till Lindemann pedig fantasztikusan játszik a hangjával: ha kell, gonosz, már-már pszichopata monológot nyom le, és ha kell egészen ellágyul, mi több erotikus. Ilyen például az Amour, egy igazi gyöngyszem a korábbiak közül. Egy biztos: ez a zene szöveg nélkül nem működik. Azzal viszont nagyon is. Csiszolatlan, de megkapó. Sokkal többet ad, mint nyelvleckét. Megszeretteti a nyelvet. Vagy a nyelv a zenét?
Túl vagyok életem első ebay-es tranzakcióján. Lehet furcsa, de eddig nem voltam az internetes vásárlás megszállottja. A véleményem kifejezetten pozitív: viszonylag hamar, nagyjából két hét alatt megérkeztek az alábbi szép csizmák Amerikából, ráadásul töredékéért annak az összegnek, amiből az itthoni kínálatból választhattam volna fele ilyen jókat. A Makemechic pedig remek cuccokat kínál, és a minőséggel sincs kifogás. Megérte a várakozást, és bárkinek csak ajánlani tudom, aki a bolti árnál olcsóbban akar beszerezni valamit.
...az új pasim azonnal megfogott. Egyszerűen a tenyerén hordoz! Elhalmoz a szeretetével. Vele mindent megosztok, ő mindenre kíváncsi! Hajnalig beszélgetünk telefonon... néha egy kicsit makacs, az tény, de tudom, hogy csak a javamat akarja. Egyfolytában aggódik értem. Hallottunk már ilyen mondatokat barátaink szájából? Ezek a történetek többnyire nem érnek rossz véget. Jó érzés, ha az ember valakinek kitárja a szívét, konfliktusok és nézeteltérések pedig minden emberi kapcsolatban megesnek. Vannak azonban tündérmesék, amik rémálommá válnak; akkor is, ha az "új pasi" csak évek múltán mutatja ki a foga fehérjét.
Kevés nő választana tudatosan agresszív, zsarnoki jellemű partnert (hacsak nem vallási kötelezettségből). A nemi, vagy családon belüli erőszak azonban sajnos nem csak azokkal esik meg, akik maguknak keresik a bajt.Legyen szó testi bántalmazásról, vagy "csupán" állandó érzelmi zsarolásról: akkor válik nyilvánvalóvá, ha már szenvedő alanyai lettünk. A megnyerő, megértő és odaadó kedvesed homlokára sincs nagybetűkkel felírva, hogy igyekszik az ujja köré csavarni. Épp ettől manipulátor!
"A kiadvány, amelyet a kezében tart, nem szokványos önsegítő könyv." - ezzel a bíztatással kezdi kötetét Dina McMillan. Még jó! Önsegítő könyv: mire is asszociálunk erről a fogalomról? Talán a klasszikus jelenetre az Amerikai szépségből, mikor Anette Benning könnyek közt és az összeomlás határán hajtogatja mantráját: nem fogok áldozattá válni! Aki a filmet látta, tudja: sajnos inkább komikus mint drámai pillanat ez a szereplőnknek, aki annyira hitt függetlenségében. Hány nő van, aki ugyanígy érez, miközben az orránál fogva vezetik! Hozzájuk szól a szerző. Őket szeretné felvértezni néhány praktikus tanáccsal kapcsolataikban, hiszen észtől, tapasztalattól, emberismerettől függetlenül bárki csapdába eshet. Nem szégyen az esendőség, vagy a naivitás... egy manipulátor jelenléte az életünkben azonban komoly veszélyforrás. McMillan igyekszik segítő kezet nyújtani, ha egy ilyen játékos hálójába gabalyodtunk, és rámutatni az árulkodó jelekre.
Hogy csak feminista okoskodás és paranoia lenne az egész? Bizonyára vannak olyan aspektusok, amelyekből vitatható a könyv. Apróságokat nem kell felfújni. Ugyanakkor az is nyilvánvaló: ha az itt felsorolt élethelyzetekből többhöz is volt már "szerencsénk" párkapcsolatunkban, nem árt az elővigyázatosság. Akár hízeleg az önbecsülésünknek, akár nem; vannak olyan rafinált és fondorlatos emberek, akik könnyedén irányítják az érzelmeinket. Ki szeretné épp egy ilyen alakkal megosztani az ágyát, otthonát, vagy épp a gyereknevelés nyűgeit? A könyv érdekessége, hogy nem csupán a nőknek szól, hanem egy, a bántalmazó férfiaknak szóló fiktív kézikönyvet is tartalmaz, megértetve egy ilyen ember észjárását.
Titkos recept persze nincs, ami alapján kiszűrhetnénk, ki az, akiben egy mini diktátor lakozik. Dina McMillan műve azonban hasznos támpontokat nyújt, hogy mérlegeljük: a hercegünk a fehér lovon nem válhat-e egy nap véres kezű uralkodóvá. Ajánlom ezt a könyvet minden nőnek, mert bármikor aktuálissá válhat. Tanulság: tűrjünk el mindent egy kapcsolatban az észszerűség keretein belül, ami nem sérti a személyes szabadságunkat. Ha pedig valaki tesztelgeti a határainkat, ne habozzunk lapátra tenni... mielőtt nagyobb árat kéne fizetni a saját jóhiszeműségünkért.
Ha az ember laptopot vesz, sok szempontot mérlegel. Az egyik első az ár, és a legutolsó talán a kinézet. Mégis, kit érdekel? Az összes laptop egyforma metálszürke vagy fekete borítású. Mostmár piacra dobtak pár színes fedelű notebookot, na bumm. Megjelentek már persze igazán szép luxusgépek, mint az Apple arany laptopja, és bizonyára már van gyémántberakásos is nagyon hülyéknek. Ezek azonban kisebb vagyonba kerülnek, úgyhogy maradunk a fekete/szürke mellett, és inkább a memóriája érdekel a külalak helyett.
Van ugyanakkor egy másik módja is, hogy az ember egyedivé tegye a hordozható számítógépét. Olcsó, mutatós és nagyon eredeti megoldás a laptop matrica, ami bármikor cserélhető, és védi a gépet a kopástól. Ráadásul jól néz ki, és mindenki kiválaszthatja a neki megfelelőt.
Így aztán lehet a gépünk elegáns, vicces, vagy egyszerűen csak dekoratív. Itthon a Skinzone tűnik ebben a legnagyobb ásznak, de itt, vagy itt is érdemes körülnézni.
"I want to write because I have the urge to excel in one medium of translation and expression of life. I can't be satisfied with the colossal job of merely living."