Slumdog Millionaire

Mi történik, ha Hollywood és Bollywood találkozik? (A félreértések elkerülése végett: Bollywood nem egy gagyi másolat. Gyakorlatilag több nézőt vonz Hollywoodnál). Sokkoló dokudráma, krimi, romantikus film; mindez két órába sűrítve. Mi van, ha az indiai nyomornegyedek horrorisztikus világa keveredik a naaagy, rózsaszín amerikai álommal? Danny Boyle nem csak a Trainspotting révén óhajtja beírni magát a filmtörténetbe: ezúttal különös egyveleget alkotott, a nyugati világ pedig ráharapott.

A Slumdog Millionaire (felénk csak Gettómilliomos) egy igazi harmadik világbeli tündérmese. Mind a nyolc Oscar-díjra rászolgált, az bizonyos.



Jamal, a Mumbai utcáin nevelkedett szegény fiú egy csapásra országos hírnévre tesz szert, mikor a fődíjig küzdi magát a nálunk is, náluk is sikerrel futó Legyen ön is milliomosban. Hatalmas kiugrási lehetőség ez, a mai napig szigorú kasztrendszer-alapú Indiában. Jamalt csalással vádolják, hála az irigy, áskálódó, nem épp Vágó-stílusú játékvezetőnek. Pedig amit tud, arra az élet tanította, többnyire fájdalmas tapasztalatok révén. Nyomon követjük a történetét, kisfiú korától kezdve: édesanyja kegyetlen meggyilkolását, a koldusmaffia borzalmait, az örök társának hitt bátyja, Salim árulását. Jamal egyetlen vágya, hogy megtalálja másik gyerekkori társát, a szintén árva kislány Latikát, aki (és ez már itt Hollywood) örök szerelme is egyben. Zsepit bekészíteni: a befejezésig sokat sírunk. Főleg azért, mert ami nekünk csak filmvásznon látott borzalom, az odaát a hétköznapi valóság. A megvakított koldusfiútól a muszlimokat öldöklő hindukon keresztül, a tolvajnak álló, fegyverrel hadonászó gyerekekig.



Azért nevetünk is, nem egyszer: nem fogok spoilerkedni, de a leleményes kis Jamal autogramm-vadászata, vagy a Taj Mahalnál a turistákat lehúzó, botcsinálta idegenvezetőnek álló Salim jelenete emlékezetes lesz. A produkción még nagyobbat dob az A. R. Rahman által jegyzett, és M.I.A. közreműködésével fémjelzett kitűnő filmzene. És persze megkapjuk a Hollywoodban kötelező befejezést, a Bollywoodban kötelező zárótánccal. A három fő karaktert három-három színész játssza különböző életkorokban. A gyerekszínészek nagyon jó alakítást nyújtanak. Néha valótlanul csengő mondatokat adnak a szájukba, na de ennyi szépséghiba bőven belefér.

A film ezúton üzeni a mi kis eltunyult, válságtól parázó nyugati világunknak, hogy van élet odaát is, méghozzá szintekkel szarabb, mint ami nekünk jutott. Nekik pedig azt, hogy kiút márpedig létezik. Bízzunk benne, hogy tényleg így van, és hogy a D. a helyes válasz.

Vicky Cristina Barcelona

Azt aztán végképp nem mondhatni, hogy ne lett volna meg a jóindulat és a pozitív hozzáállás. Sőt. Penelopé Cruzt ugye alapból kedveljük az Almodóvar filmekben nyújtott alakításaiért, ahogy a szóban forgóért is megkapta a szobrocskát, mint legjobb mellékszereplő. Csömörünk legfeljebb attól lehet, ahogy újabban a csapból is folyik, és minden hajfestéket-krémet-Mangót az ő arcával promótálnak. Ám mindez lényegtelen.

Mit is vártunk a szóban forgó filmtől? Woody Allent senkinek sem kell bemutatni, ahogy üdvöskéjét, a csodaszép, csodaszőke Scarlett Johanssont sem. Ilyen rendező és színészi gárda már jót sejtet. Két jó nő, egy jó pasi, egy szép helyszín: valami utazós, bohém, szexi, merész filmre számítottam. Elég művészi, elég közönségbarát, de mindezt megfelelő mértékben és adagolásban. Nos: csalódtam. Woody bácsin bizony érződik az a 73 év. (Igaz, én már a Match Pointra is húztam a számat.)



Mit kapunk? A film, diplomatikusan szólva nem jön át. Őszintén szólva meg 96 percnyi üresjárat. Két vakációzó amcsi lány egy latino loverbe botlik, aki megpróbálja mindkettejüket az ágyába rángatni. Az egyiket, a görcsös, túl racionális Vickyt csak átmenetileg, a kalandozóbb Cristinát meg hosszabb távra. Képbejön a hisztérikus művészlélek exfeleség (ez Penelopé), hogy aztán az utóbbi két nő és a spanyol csődör közt jöjjön létre szerelmi háromszög. Hű-űűű, micsoda provokatív téma! Csak egy laza smacit láthatunk a hősnők közt, egyébként ez a szál sincs kibontva rendesen. A kérdés csak az, miért szegény jelentéktelen Vicky a címszereplő. A macsónk, Juan Antonio is halál uncsi. Hiába mozdul rá mindkét nőre, még csak nem is egy gaz csábító.



Szóval, hogy miért is rossz ez a film. Egyszer sem éreztem, hogy egy kerek sztorit néznék, ami A pontból B-be tart. Két lány Barcelonában nyaral: flörtölnek, dugnak, nyavalyognak egy sort, majd hazamennek, mindezt másfél órában. Elmaradnak a szereplők lelkében turkáló, emlékezetes nagy jelenetek. Nincsenek jellemábrázolások, mély beszélgetések, szerelmi dráma, izgalom. A fenébe már, még egy rendes szexjelenet se!

Ami van: egy művészieskedő, érdektelen maszlag, egy irritálóan szájbarágó narrátorral, aki ilyeneket mond: "Ahogy az este telt és fogyott a bor, Vicky is egyre nyitottabbá vált erre a futó kalandra." Talán éreztetni, láttatni kéne, nem? Közben sok szó esik festészetről, fotózásról, építészetről. Fokozni akarja a film művészi voltát, ám épp, hogy még sekélyesebbé teszi azt, ami amúgy is. Egy pozitívumot említenék: Barcelona csodálatos város. Szép és jól megkomponált képeket látunk róla, egészen megragad a mediterrán hangulat. Ezt azonban a Travel Channelen is megkapom, bármikor.

Jóindulat ide vagy oda, ez a film - szerintem - csapnivaló.

The Curious Case of Benjamin Button

Már maga az alapötlet is annyira bizzar, hogy feltételeztem: ez se valamelyik hollywoodi sztorigyáros agyából pattant ki. Nem is tévedtem, hiszen a rendező David Fincher (aki többek közt a klasszikussá érett Harcosok Klubját is jegyzi) egy F. Scott Fitzgerald novellát vett alapul. Igen, ezt a pár oldalas novellát sikerült 3 órás eposszá nyújtani, például a Forrest Gump forgatókönyvírója, Eric Roth munkájának hála. És akkor még a két főhőst, Brad Pittet és Cate Blanchettet nem is említettük, szóval van itt sztárparádé bőven. Nem véletlen, hogy 13 Oscar-jelölést zsebelt be az alkotás; bár talán az sem, hogy mindössze hármat vitt haza, és azokkal is inkább a látványvilágot honorálták.



Szóval, már maga a felvetés is van elég morbid ahhoz, hogy élvezhető sztorit lehessen kanyarítani hozzá. Mi történik, ha egy ember -esetünkben ki más, mint Benjamin Button- biológiailag fordítva éli le az életét? Tehát az öregkorba születik, és fordítva halad az élet állomásain a gyerekkorig. Az elmélet több kérdést vet fel, mint ami három órában kifejthető, de a film célja nem is ez. Benjamin pontos életrajzát kapjuk az emlékirataiból. Volt egyszer (mondhatni egyszer volt, hol nem volt) egy órásmester, akinek a fia odaveszett a világháborúban, ezért egy visszafelé járó órát készített, hátha az időt is visszakapja általa. Ezután született főhősünk, úgy kilencven éves külsővel, és miután apuka egy öregek otthonánál passzolta le kripli gyerekét, lassú fiatalodásnak indult. Ami innen történik három órában, azt felesleges ecsetelni: egy komplett élettörténet, szerelmekkel, kalandokkal a sírtól a bölcsőig. A nagy ő szerepében persze Blanchett tetszeleg. Sok iróniával lehetett volna vászonra vinni mindezt, itt azonban elmaradnak a gegek: az egészet átlengi a szomorúság, hiszen visszafelé élve mégsem teljes az élet.



Akadnak jó nagy klisék, és könnyfakasztó giccs is minden mennyiségben, na de nem is lenne teljes nélkülük egy ilyen monumentális film. Ennyi jelölés után már szinte kötelező támadni, de nem fogom; nálam abszolút maxpont. A sokat dícsért kivitelezés meg már csak hab a tortán (noha Brad Pitt tizenöt és ötvennyolc éves változatban sem ragad meg különösebbben).

London streetwear

Még ha nem is vagyunk a középszerűség hívei, akkor is lesokkol, mennyi mindent szabad Londonban. Jó vagy rossz? –ezt még nem döntöttük el. Nehéz lenne innen visszaszokni a budapesti combinóra, ahol mindenki a mellette állót méregeti.

A tube-on összezsúfolódó forgatag kellő szórakozást nyújt, megannyi figurával, akikre mutogathatnánk: „azt nézd, milyen már!”. Az ötödik után már fárasztó, így megjegyzés nélkül hagyjuk: fel se tűnik a neccharisnyás office assistant a mínusz egy fokban, vagy a rikítóan uv pink topánkás, csadoros arab lány. London a bizarr lábbelik fővárosa: a lábfejnél kétszer nagyobb, platform tűsarkú minden szombat esti buli elengedhetetlen kelléke. Tegyük hozzá, nekem kifejezetten bejönnek. Van, akin kecsesen mutat, de az sem részesül lekezelő pillantásban, akin kegyetlenül idétlen. Járni persze kevésbé tudnak benne a lányok, node a szépségért ideát is meg kell szenvedni.



A pici, vékony lábakkal ellátott nők kedvence a seggre simulós, fényben csillogós fekete cicanadrág, az ízlés ellen elkövetett első számú bűntény. A nadrág, mint olyan nem trendi viselet: a legtöbben térdig kinyúlt pulcsiruhába burkolóznak leggingssel vagy harisnyával, hozzá a már említett topogók. A stílus a nagydarab, néha kifejezetten dagadt nőket is megihlette: brutálisan mutat, de ez nem tántoríthatja el őket.



A szoknya minél rövidebb, annál jobb, a láb formája mit se számít. Itt nem találkozol megvető tekintetekkel, bármit is húzol magadra. Ez többnyire pozitív, noha van, akire nagyon is ráférne. A hajviselet nagyon változatos, az általánosan elfogadott ízlésficam itt a hatalmas, különböző színekben pompázó művirágos csattokban mutatkozik meg. A fiúk körében teljesen bevett a kihúzott szem, a fekete körömlakk, ahogy az irdatlan nagy, túlméretezett fültágító is. Fényképező hiányában (egyelőre) saját fotók nem születtek.

Nights out #4: Ladybird

Az Upper Streeten található a csupa üveg, neonizzós feliratú Ladybird cocktail bar & lounge, amit elsőre ki sem szúrsz az utca zsúfolt látképében. Középkategóriás klub, méretben és színvonalban egyaránt. How old are we? –érdeklődik a kétméteres feka az ajtóban (illene másképp hívni a politikai korrektség jegyében, de ők se ezért vették fel épp ezt az ogrét ajtónállónak).

A hely ugyan ingyenes, de kőkemény face controll van. Nem egy arcot utasítanak ki az este folyamán. Mi egy szúrós pillantás után átcsúszunk a rostán, és már barátkozhatunk is a kétszintes klubbal, a kényelmes kanapékkal és a londoni viszonylatban baráti sörárakkal (2-3 £ a kicsi is, a nagy is). A lenti pultnál gyors kezű barátnőnk keveri a Mojitókat meg a Cuba Libréket, egy percre sem lazítva a tempón. Csámpás, becsiccsantott kiscsajok vigyorognak a tánctéren: szépek és csúnyák, britek, fekák és japánok. Némelyik az altestén nem visel többet egy miniszoknyánál és balettcipőnél, harisnya nélkül, február tizennegyedikén. „Aren’t you cold?”-kérdezem a mellettem kepesztőt a női vécében, ami a szigetországban is csak a pletyi és a spontán csevegés terepe. „I just need some hot drinks to warm me up”-kuncog maga elé.



A zenét egy szigorú, tipikus titkárnő arcú japán nő tolja, akiről előbb képzelnénk, hogy aktákat pakolászik az íróasztal mögött. Ő azonban kimonóban van, és Lady Gagát, Beyoncét meg lagymatag, lötyögős funkykat cserélget. Egy magas, fekete csipkébe bugyolált jelenség birizgálja a haját a tükörben, sztenderd undorral az arcán. „Te gót vagy, nem? Hogyhogy itt?”-teszem fel életem legkelet-európaibb kérdését. „Ne is mondd, lerángattak a barátnőim”-jön a fintorgós válasz.

„Munkát keresel?”-talál be a szakállas, kalapos, Blondie pólós szlovák. A barátnőm előtt még buzik voltak a haverjával, öt perc múlva már a bilifrufrus szőkét fűzi a sarokban. „Igen, looking for a job. Nem hiszek a credit crunchban!”-lelkesedem, ő meg jót derül. „Ez a jó mentalitás! Ami azt illeti, egy munkám is lenne számodra… nem oltalak, ez egy szar munka szar fizetéssel, de kezdetnek talán megtenné. ” „Viccelsz?” „Nem, nem viccelek”- felel mostmár a barátai körében-, „egy blowjob!”



Az elismerő ajánlatot a kalapja bánja, amit a bárszéken felejt, és szépen kidekoráljuk a távollétében. Aztán a sokadik sör és lötyögős árenbí után felkapaszkodunk a nagy piros buszra és bealszunk az emeleten. Leszállva a töröknél a világ legfinomabb kecskesajtos gyrosával köszöntjük a hajnalt. London nem aludt, ma éjjel sem.

London Food

A lehetőségek korlátlanok, ha London utcáin tör ránk az éhség. Persze, az otthon is bejáratott márkák (Meki, Burger King, Subway, KFC) minden utcasarkon képviseltetik magukat. Az árak teljes mértékben az otthoniakat tükrözik: egy hamburger 89p-ért, míg egy kulturáltabb Subway-es szendvics £ 2-ért tehető magunkévá. Még a gyorséttermeknél is sokkal több azonban a török, görög, kínai, japán, arab büfé és étterem. Egy belvárosi utcán végigsétálva nincs az a kulináris élmény, amit ne kaphatnánk meg úgy öt font értékben.

A tradicionális angol kaját inkább hanyagoljuk: még az olajban tocsogó mekis sültkrumplira is rányomja a bélyegét, hogy itt úgyszólván nem használnak fűszereket, ezért is örvend a keleti konyha akkora népszerűségnek. Ötórai tea? Inkább felejtsük el. Ami állítólag ehető, az az english breakfast (tojás, bab, kolbász, pirítós), illetve a minden hagyományos pubot bebüdösítő fish and chips. Utóbbiakat személyesen még nem csekkoltuk le, csak a lakótársainknál mentek át az ízpróbán, jelessel.

De mi a teendő, ha se kedvünk, se keretünk 5 fontot kiadni egy étkezésre? Némi odafigyeléssel ez fedezheti egész napi betevőnket. Londonban számos élelmiszeráruház-lánc áll a rendelkezésünkre. Az általunk ismert nagybevásárlóközpont Tesco mellett itt minden sarokra jut egy a kistesójából, a vegyesbolt méretű Tesco Expressből. Sok jó nem mondható el róla: közepes árak, közepes kínálat. Az Icelandnél mégis jobb választás: ez a lánc az elfoglalt anyukák kedvenceként hirdeti magát, és válogatott mirelit ételeket kínál. Papírt rágni ízletesebb is, táplálóbb is ezeknél az egyfontos „sajttortáknál” és „lasagnáknál”, legfeljebb tűzoltásnak teszi meg. A britek egyébként sem szeretnek főzni, szinte nincs is olyan étel, ami ne lenne megtalálható percek alatt összerottyantható változatban.

Személyes kedvencünk a Sainsbury’s, ami megéri tőlünk a laza sétát. „Try something new today”-így szól a szlogen, és igaz ami igaz: itt minden van, ami szem-száj ingere. Végtelennek tűnő felhozatal a müzlitől a darálthúsig, olcsóbb és minőségibb változatban egyaránt. De még a mi pénztárcákra szabott, költséghatékony kaják sem csak rághatóak; némelyik kifejezetten finom.

A konkurens Morrisonst is szeretjük, mivel a két lánc kínálata egyáltalán nem fedi egymást. Nagy népszerűséggel bírnak az „ötöt fizetsz, hatot kapsz, ennyit és ennyit megtakarítasz” típusú akciók, fel sem fogom, otthon hogy nem terjedt ez el ennyire. Így aztán egy finom reggeli, egy tápláló főétel és egy laza vacsi mindig kijön öt fontból. Olykor átlépjük a keretet, ekkor viszont több napig fogyasztható dolgokat veszünk. Ha forintban számolnánk, gyakorlatilag a magyar árakat kapnánk, a fizetés azonban még mindig jóval magasabb. Egyszóval: most jól eloszlattuk azt a hiedelmet, hogy London a világ legdrágább fővárosa. Már ami a kaját illeti.

Cyberdog

Camden Town: ez a londoni negyed az extrém divat központja. A piacon a babarózsaszín fültágesztől a virágmintás gumicsizmáig minden beszerezhető, ami még a londoni átlaghoz képest is merész öltözet. Akármilyen stílust képviselj is, itt úgyszólván eltűnsz a tömegben, mert mindig akad meredekebb, például a címadó üzlet.

A Cyberdog bizonyos körökben igazi kultuszt teremtett. Ez minden partiarc zarándokhelye, már ha a parti számodra a padlódöngetős, dobhártyahasogató hard techno, trance és rave. Az ajtót két, nagyjából hat méter magas fémrobot őrzi. Odabenn két szint uv színekben játszó, fluoreszkáló őrültekháza fogad, reggeltől estig tomboló adrenalinpumpáló villanyzenével. A vásárláshoz márpedig többnyire nem véletlen raknak be lötyögős kis dallamokat; itt még ha érdekelne a kínálat, akkor se tudnék kedvemre válogatni, mert azonnal lendül a fej és a láb a ritmusra.

Itt aztán van minden: hajmeresztően neonszínű nyakkendők, száz százalék műanyag fűzők, fényvisszaverő miniruhák, tüskés csuklópántok. Hegesztőszemüvegek, csatos-láncos-abroncsos partinacik, meg olyanok, amiknek szó szerint bokánál leng az ülepe. Próbababák helyett itt ledekkel tűzdelt robotfiúk –és lányok mutatják be a kínálatot.

A gyerekdivat bájos, főleg a „the future is mine” feliratú bébipóló. Kedvenceink a világító, vibráló, beépített elektronikával ellátott partipólók: van olyan, amin fényújság fut, és te magad állíthatod a szövegét. Bizony, ilyet nem találsz az Ázsia centerben. (Amúgy szerintem az egész szörnyű.)

Ami valamelyest szerethetővé teszi, hogy mégsem tűnik felvágósnak az egész. Bulibolt camdenitáknak drágáért: tulajdonképpen ennyi. Na és a plüssök! Nem Cyberdog specialitás, de hatalmas ötlet: ugyanis kórokozók kaphatóak itt, imádnivaló plüssjáték-változatban. £ 8-ért a miénk lehet egy aranyos, nagy szemű ebolavírus, szifilisz, vagy épp egy közönséges náthabaktérium. Nagyon… hát, mondhatni beteg. :)

Lady Gaga - The Fame

A Viva slágerlistáján botlottam a hölgybe, mármint a Pokerface című számba. Nem volt egy erős indítás. Mégis, miféle név ez a Lady Gaga? Tegyük hozzá, a klip elején felvillanó kutyáktól, diszkógömbtől egyből Goldfrapp-hangulatom támadt (másnak is), ami nagyon is pozitív. Maga a szám azonban első hallgatásra amolyan gagyiszagú electropop szösszenet volt, a kissé túl gagyi fajtából, amiből "neves" diszkóipari szakmunkások azonnal húsz remixet rittyentenek.



A jelenséget súlyosbította az ezüstszőke parókás, tökéletesre digitalizált testű leányzó, aki mindenféle szűk dresszben ugrabugrál, fura arcdíszeket húz magára, na meg pókerezik. Alapjáraton borsódzik a hátam az ilyen hivalkodóan 'hipppertrendy' videóktól. Mégis volt az egészben valami, amiért nem tudtam egy legyintéssel lesajnálni; talán a sztájlisztok kitűnő munkája, meg hogy mégsincs annyira tucatarca a szőkeségnek. A refrén pedig idővel a fejembe rögzült, nameg ez a sor: Russian roulette is not the same without a gun. Hogy a flörtöt meg a keverést-kavarást mennyire eredeti szerencsejátékhoz hasonlítani, ne másszunk bele, de itt és ilyen formában találó.



A lemez aztán további meglepetéseket tartogatott. Kiderült, hogy ezerarcú előadóval állunk szemben: fogd Gwen Stefanit, Peachest, a CSS-t, a Goldfrappet, az új Madonnát meg egy cseppnyi cikit: Britney-t vagy Fergie-t. Rázd össze, tegyél hozzá egy csipetnyi nyolcvanas évek inspirációt és diszkófétist, és olyan egyveleget kapsz, ami behatárolhatatlan. Mainstream vagy sem? Popzene vagy sem? -valahogy épp az a vonzereje, hogy eldönthetetlen. Akad trekk, aminek a struktúrájáról viccen kívül egy elektrósított, csajos Aerosmith jut az eszembe (Again Again, Brown Eyes, Wonderful), tehát van itt rock and roll-előélet bőven. Van még tingilingi popzene (Eh Eh, Summer Boy), house-os hatások (Disco Heaven), odamondogatós, electroclashes szexmánia (Love Game), és buta seggrázós klubságer, amit a New Yorkerben hallok majd viszont a felsők közt válogatva (Money Honey). Akárhogyis, be kell látni: újabb egyéniséggel gazdagodott a popzenei felhozatal. Hogy pontosan mennyire szeretjük, még kiderül.

Duma Key

Tudom én, kissé gyér eddig az irodalom rovat. Most is az egyszer már említett nagy kedvenc, Stephen King legutóbbi művét kell kiértékelnem. Nem mintha ne olvasnék előszeretettel másokat, és kevésbé ponyvának titulált szerzőket (tegyük hozzá, King minden, csak nem ponyvaíró; de aki olvassa, tudja úgyis). Annyi csak, hogy idő szűkében éppenséggel a jól bejáratott kedvencet kellett elővennem, nehogy lemaradjak bármiről, ami megjelenik a neve alatt.

Szóval, Duma Key. Vegyünk egy idillikus helyszínt: floridai öblöt, kagylókkal, pálmákkal és csodás tengerparti naplementékkel. Vegyünk egy milliomos építkezési vállalkozót, akinek egy balesetben a fél karja, átmenetileg a beszédkészsége és a házassága is odalesz. Nem lát más kiutat, minthogy minél messzebb kerüljön ennyi borzalomtól: épp az idilli floridai tengerpartra. (Persze ha tudná, mi mindent teremtett neki King a szigetre, visítva rohanna haza.) Itt aztán újra hódolhat régi hobbijának, a festészetnek, és eléggé kezd is belejönni. Vegyünk egy tolószékes, nyolcvanas évei közepét taposó nénit, akit már majdnem maga alá gyűrt az Alzheimer-kór, és néha töri-zúzza a porcelán nippekből álló, értékes kis gyűjteményét. És vegyünk egy régenvolt kislányt, aki csodákat keltett életre a rajzaival, és kincseket talált velük.



A könyv hosszú, de nem érződik kínosan elnyújtottnak, inkább csak lassan bontakozik a cselekmény. Itt is jellemző a King könyveiből megszokott „gonosz zokni, gonosz hűtőmágnes, gonosz kertitörpe”, szóval hogy mindenáron valami vicces tárgyba kell sűríteni a rosszaságot. Itt és most egy porcelánfigura a hibás, na de ennél többet tényleg nem illő spoilerkedni. Sokan kifogásolják King utóbbi műveit, ebben az esetben tényleg alaptalanul. Én az egyik legjobban sikerült regényének érzem. Sokkal inkább misztikus, mint vérben tocsogó. Ezúttal a művészember karaktere sem író, mint az tőle megszokott, hanem a festő szemén át láttatja az alkotás folyamatát. Talán ezért, az egész könyv szinte festményszerű, tele van élénk leírással. Szinte látni azokat a bizonyos floridai naplementéket és a vizet, amiből copfos babák, teniszlabdák, kísértethajók és más furcsaságok bukkannak fel időnként. Nekem élmény volt, és aki szereti King világát, annak csak melegen ajánlani tudom.

Apró észrevétel: a fordító helyenként nagyon gyatra munkát végzett. Mikor alkalmazunk magyarban olyan mondatszerkezetet, hogy "Tudnék használni egy társat"? Ez a mondat meg csak hab a tortán: "A rádióban épp Axl Rose bömbölte az Üdvözöllek az őserdőben-t." Szent ég!