SunnyMuffin

Beauty knows no pain #1: The sensational nose clip

2010-08-22T02:25:00.000-07:00

Some believe French have the perfect nose

Our new series will try to present some of the new inventions in beauty industry and also attempts to find out if they are worthy or not. We all know how important looks are in this day and age, and the extreme lengths some females can go to appear more attractive in the public eye or simply in the mirror.

We could debate and discuss the topic for long hours, wondering about the reasons and presenting examples even from history, from the age of corsettes to the body modification of some tribes; however, in the end we might realize looks were never as important as today. And as the saying in German goes: Wer schön sein will, muss leiden. So one has to suffer to be beautiful. How true is that? Except few of the luckiest, who are really blessed with a flawless body and face, we common girls-women have a hard time living up to expectations. The question is: how far can we go? (A question of taste and common sense too.) And another question is what we can afford.

It became ordinary to hear about celebs and everyday people going under the knife, whether for liposuction, breast augment or a terrible duckling-like trout pout. And nosejobs are definitely on top of the list. Very few are satisfied with this significant part of the face that can influence your appearance so much, from better to worse. Most would say their nose is out of proportion: too big, thick, pointy, slant or humpy. Everyone has a unique nose, so unique nose problems too.
And now comes the real breakthrough and the brand new technique that inspired this post! The thingy. The thingy is now avaliable under many names, from many companies, seems like everyone's trying to sell it. You can Google it as nose right, find it as nose huggie and nose up; the last two are probably a spin-off of the first one. However, the thingy, the method and the idea is the same. Apply it, like a clip on your nose and (guess what) let it squeeze your nose to perfection. Give it two weeks or so.
Sounds like the biggest bullshit you've ever heard?

Well, in fact it has some anatomical explanation. Two-third of the human nose is cartilage, and it is made up of 75% water. They say, with time and persistence we can shape this material like plasticine. Would it be so simple and a real "alternative to rhinoplasty", as they present it? Oh well. If we do some research on the net, we find that people say it actually works. In this case is not about a ridiculous amount being thrown out the window: the thingy doesn't cost more than 6 pounds.
There is one major problem with the product though. People, like noses, are different. We do not all experience the same nasal problems. It might work wonders for an afro-american, or whoever wants a thinner nosebridge, but how about the rest? The pointy, the slant, the humpy and so on. Can we be sure it will achieve the desirable shape... or something even worse than the initial? No, we can't. It is more like giving everybody a haircut with a ruler: it could go well with some, but most will complain.

If you think this clip can change your nose and life for the better, get one, if you realize the nose is a complex organ save up a little and contact a good plastic surgeon for a unique and personal solution.
Are you smarter in the second case? We think so.

Miley Cyrus: the climb and the downfall

2010-06-19T13:59:00.000-07:00

Yet another good girl gone bad, in image at least. The Disney star Miley Cyrus is a well-known name and face by now to all of you who have a radio, television or internet access. Productions like her sneak unavoidably into our subconscious, even if we are not in the age group of youngsters who are the target audience of Disney channel or MTV. Speaking as neither a fan, nor a hater, just as an observer of the Miley-phenomenon like many others, her latest video still left me speechless.

Miley, 17, first gained popularity starring the Disney show Hanna Montana, with blonde locks and a teeth flashing innocent smile. Walt Disney himself would probably get a heart attack and deeply regret establishing one of the world's most famous brands, if he knew what took the place of Mickey Mouse, Donald Duck and their mates. Anyhow, times and needs have changed, there is nothing wrong for your average 10 years old to plaster the wall with Hanna Montana. Miley then started her singing career, now under her own name. Behind the bright smile there is a self conscious girl next door with moderate singing talent. Not a big deal at all, that is how most of them are at the end of the day: the make up is washed off and Mileys are back to school, to be nothing but a pretty classmate. And this is exactly what makes them lovable to so many: being "one of us" teenage schoolgirls. There is obviously one major thing that sets her apart from the average: an amount we all would love to see on our bank accounts. Her most catchy summer singe, The Climb shows a dreamy eyed girl on a horse, under a triple-sized Disney moon. The lyrics are about the process of growing up, trying-failing and learning from our mistakes, of course, simplified to the primary school level. We would have adored it at 13, really.

Recently she started to appear as a fashion icon, with shorter and shorter skirts and we still had no concerns: that is how girls are nowadays. Miley also revealed that she wears a purity ring, as a sign of innocence. The holders of the purity ring make a vow not to lose their virginity before marriage; in case they break it, parents are even allowed to disown them. This kind of hypocrisy can be deeply repulsive to our European taste, but we can deal with it. We liked Britney better too as Justin Timberlake's girlfriend, unshaved headed and non-sluttish, even though there was a major contradiction between her innocent image and her appearance.
Then, thanks to the publicity provided by Twitter, the official bitching community, we found out Miley was pro ana. That is something more concerning for all the parents out there. For those of you who do not know this nasty term, pro anas are intentionally anorexic; in other words, they are trying to achieve a figure/body shape which is far beyond normal and healthy, impressed by celebrities such as Kate Moss or Victoria Beckham. Instead of looking for medical help, these girls encourage each other to starve, presenting it as some kind of worthy sacrifice. So for your info, Miley is one of them, as she admitted herself. And if she is not, if it's just some kind of silly joke? Who cares. The young lady still has to learn that making statements like this in public, as an idol and role model to many, is more destructive than she might think. There are many idiots out there, but most of them are idiots behind closed doors, not in the public eye. Even Lady Gaga herself is a better inspiration then a starving 17 y/o. So Miley's normal-sized body is now only desirable to those who, instead of curves, prefer bones sticking out. It's a matter of taste, one might say; but only up to a point, then it becomes a medical matter, and the last thing we want is our little sisters to be affected.

Is it a big surprise then that Miley's latest video, Can't be tamed presents her as a seducing diva in a mini dress and in a weird-but-cool Gaga style outfit? Nobody expects originality or more than this poor to average tune; but I would definitely expect a 17 years old to cover her ass. Ugly duckling Lily Allen is more impressive in high heels and glamorous make up, and we can debate if Pussycat Dolls or Britney Spears is smoking hot or simply vulgar, but undressing someone under the legal drinking age is something we can't tolerate. Just like we can't tolerate Miley Cyrus posters in the children's room anymore. People, I am not conservative and never was. Sex sells, so sell it, at its own place and time. But why is their no movie, no music production and no teenage star now without flashing panties? Is there no creativity at all? We have one Lady Gaga, whose weird looks bought her fame and success and we can accept that, together with her catchy club hits. We have one Beyonce, who in spite of being an attractive, beautiful and talented woman, can't be sold without practically shaking her bum in our face. But Beyonce at her age could be a mum of five if she wanted to, while Miley hardly reached sexual maturity yet.

The thing is that people nowadays are becoming hard to impress or excite in any sense, as they have grown up watching the media circus from the first row. We need to get shocked, shocked and more shocked to get impressed. And after all, the right attitude is to ignore. However, we began to value genuine and creative artists more, even if they are not in the spotlight. We began to value women who can be classy and sexy without the need of becoming strippers onstage. Dear Miley, good luck with your career and avoiding to become a Lindsay Lohan under the pressure and stress you have to cope with at this young age. And of course, here's to hoping the power of internet will soon liquidate this big greedy monster, known as pop music industry.

Pipacs

2010-06-06T11:00:00.000-07:00

Csészényi malac-láz

2010-05-01T09:07:00.000-07:00

Van az a fajta hipercukiság, ami bárki szívét meglágyítja: íme a tökéletes példa! Talán csak a legszőrösebb szívűek nem fogadnák be ezeket a kis lényecskéket egy szó nélkül.
Mostmár, mondhatnánk, akárki számára hozzáférhetőek. Azonban (szerencsére) mégsem ilyen egyszerű a helyzet.

A világ legkisebb malackáit három faj keresztezéséből hozta létre egy angol tenyésztő, tehát nem génmanipulált csodákkal van dolgunk. Pár évvel ezelőtt még igencsak borsos áron lehetett hozzájuk jutni, ez azóta némileg csökkent, ám még így is horribilis összeg: 700 angol font, azaz mintegy 215 ezer forint darabjuk. Ráadásul az ötlet- és sertésgazda Jane Croft csak párban árulja a jószágokat (az összeg helyből duplázódik), és szigorú feltételekhez köti az adoptálást.

Akik nem tudják igazolni, hogy megfelelő udvarral, kerttel vagy kifutóval rendelkeznek, azok ne is álmodjanak a minikről. Nem csak a mozgás-, a szeretetigényük is hatalmas: aki egész napra egyedül hagyná a lakásban, szintén nem ideális malactartó. A micro, másnéven teacup pigek ugyanis sok törődést igényelnek. Meg is hálálják, ugyanis rendkívül intelligens, szobatiszta és játékos háziállatok. Ráadásul alternatívát jelenthetnek azok számára, akik (gyerekei) allegiásak az állatszőrre. Átlagos élettartamuk 18 év, és bár a teáscsészébe csak az újszülöttek férnek be, a kifejlett példányok sem nagyobbak térdmagasságnál. Már megjelent a konkurencia: nem csak Jane Croft farmján beszerezhetőek, hanem különböző tenyésztők kínálatából lehet választani. Az árak minta és nagyság szerint eltérnek. Nagyobbacska, de még mindig mini malacok "csupán" 350 fontért is kaphatóak. Hamar az angol celebek új mániája lettek: Victoria Beckham is ezzel lepte meg férjecskéjét, ahogy a Harry Potter-filmekben Ront alakító Rupert Grint is büszke tulajdonos.

Az állatorvosok nincsenek elragadtatva az új divattól, és azt azért leszögezhetjük, hogy a sertés természetes élőhelye az erdő-mező, ól és mocsár, nem a szőnyeg és a kanapé. Mindenki fontolja meg, hogy lehetőségeihez mérten milyen házikedvencért vállalhat felelősséget. Persze, Paris Hilton ölebei is távol állnak a farkasősöktől. Talán megéljük még az akváriumi minibálnát is. Zárásképp pedig itt van Einstein, a világ ma élő legkisebb egészséges lova... reméljük, senkinek nem ad ötleteket. A végeredménynek ugyanis nehéz lenne ellenállni!

The dream is dead: ég veled, Pete!

2010-04-18T08:30:00.000-07:00

Milyen érdekes, hogy épp a napokban vettem elő a régi lemezeiket. Nem gondoltam volna, hogy ilyen szomorú aktualitást nyer a dolog. A legutóbbi koncertet csak kívülről volt alkalmam meghallgatni, így aztán most csak a késő bánat maradt... az ilyenkor szokásos mi-lett-volna-ha. Ha tudom, hogy ez az utolsó és egyben egyetlen alkalom, hogy élőben lássam az óriást: mert az volt. Testileg, zeneileg, jelenségként egyaránt.

Peter Steele volt az arca minden idők egyik legeredetibb metal zenekarának, akik annak dacára is kedvesek maradtak a szívemnek, hogy rég nem vagyok a műfaj fogyasztója. Milyen zene (volt) a Type 0 Negative? Mindenek előtt mély és nehéz. Közelebbről: sötét, varázslatos, a borongós napok és a meghitt pillanatok zenéje. Akadt persze számtalan üresjárat is ezeken a lemezeken, de olyan darab is, amit egy életen át vissza- visszajátszik a randomra állított emlékezet. Az October Rust vagy a Bloody kisses lenyűgöző belső utazásokra hívja azokat, akiknek nem csak a három perces pop-formulára van fülük. Utánzójuk mindig is akadt, de kétlem, hogy lesz még a zenetörténet során, aki reprodukálni tudja ugyanezt a hangzásvilágot. Védjegyük nem volt más, mint Pete természetfelettien mély, hátborzongató hangja, amivel a legkülönbözőbb tartományokban játszott.

A kemény zenék, súlyos témák ellenére azonban a Type 0, élén Steellel volt az egyik leghumorosabb zenekar a maguk berkein belül. A lányok éltek-haltak Peter fanyar cinizmusáért. És nem csak azért: a kilencvenes években szexikon volt. A Playgirl által publikált meztelen fotóit első körben dobja ki a Google, és bizonyára sok hálószoba falát díszítik. Steelt, eredeti nevén Petrus T. Ratajczykot ugyanis nem csupán a hangja emelte isteni tartományokba: külseje sem volt épp hétköznapi.
Orosz, skót, sőt izlandi gyökerekkel bírt (a druida szimbolikát is kedvelte), és megjelenésében inkább Raszputyin volt, mint egy brooklyn-i srác. Nem lehet véletlen, hogy legutolsó lemezük címlapján épp az ő képe kapott helyett. Körülzsongták az érte epekedő rajongók. "Karácsony este becsengetett egy lány, mikulássapkában és tűsarkúban. Mást nem viselt" -meséli Jerry Springernek egy alkalommal. "Én nem voltam otthon, az anyukám viszont igen. Figyelmeztette, hogy öltözzön fel mielőtt megfázik."

Egyszer már meghalt ő, poénból, és egy album promóciója kapcsán: ez azonban nem a legújabb Type 0-s vicc. Infarktus végzett vele 48 évesen, 2010. április 14-én. Ateista volt, ám az utóbbi években visszatalált a katolikus valláshoz. Azt mondta: "Eltöprengtem a mulandóságomon, és számomra félelmetes gondolat, hogy semmi sincsen odaát. Ezért elkezdtem Istenben reménykedni."
Ég veled, Pete! Te már tudod, ha a remény nem hiábavaló.

Alice Csodaországban

2010-03-14T11:03:00.000-07:00

Adott egy klasszikus. Hogy a gyerekirodalom egyik időtálló kedvence, vagy trinyós drogtanmenese? Kinek mi. Az biztos, hogy számtalan adaptációt megélt már, köztük a népszerű Disney-verziót is. Kemény fába vágja a fejszéjét, aki ebből akar valami újat faragni, még akkor is, ha Tim Burtonnek hívják az illetőt.
Dehát Burton neve garancia: akár bosszúálló borbély vagy transzvesztita csokimágus a feladat, mindig belefeledkezünk, és ha túl komolyan nem is vesszük, a bizarr-furcsa látványvilág, a felszabadult röhögés és a családi jókedv garantált. Arról nem is beszélve, hogy Helena Bonham Carter és Johnny Depp neve fémjelzi ezeket a produkciókat, és bennük még nem csalódtunk. A mérce tehát magasan volt az Alice Csodaországban esetében.

Először (illetve zárásképpen) egy éppen csak összefércelt, gyengécske kerettörténetet kapunk Alice-ről, aki már nagylánnyá cseperedett, és épp a nagyon viktoriánus angol, nagyon undi kérője kezét igyekszik elutasítani valahogy kíméletesen. Főszereplőnk kissé vérszegény, küllemre, egyébként bájos teremtés, és elég jól formálja meg Mia Wasikowska. Jön tehát az ismételt zuttyanás a nyuszi barlangjába, és innentől várnánk, hogy majd beindul a sztori. Az még rendben is van, hogy a Lewis Carroll eredetijében lévő emlékezetes jeleneteket kötelességszerűen másolja a film. Elvégre miféle Alice az, aki nem megy össze parányira, aztán nem nő tíz láb magasra a sütitől, hogy elérje a kulcsot? Az ugyan nem tisztázódik, hogy ha mindez folytatása az eredeti történetnek, miért ismétlik magukat ezek az események, de sebaj. El van nézve. Majd kárpótol a folytatás, gondolhatjuk.

A következő másfél óra azonban sajnos nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. A hernyó pipázik, a gonosz szörny megszelídül, a Vörös királynő udvartartásában röpködnek a fejek... de valahogy összetákolt, kiizzadt zagyvaság az egész. Ki tudja, talán kőkemény kihívás értelmesebb sztorit összegyúrni a már adott karakterek felhasználásával. De hogy a végén Alice-nek kelljen egy sárkány fejét lemetszeni, páncélban és epik módon (méghozzá egy önvédelemre képtelen, béna sárkányét, akinek a funkciója csupán, hogy legyakják)... bármelyik félkilences szemináriumon punnyadva értelmesebb befejezést hegesztenék, pedig én csak én vagyok. Senki nem akarja tövig rágni a körmeit az izgalomtól, de ez azért elég harmatos.

Ezt ellenpontozza a jópofa 3D-grafika, ha nem is teljes mértékben: aranyos, ölelnivaló Chesire Cat, színes fantázia-tájak, jópofa kis gegek állatkákkal és képzeletbeli figurákkal. A gyerekek biztos imádni fogják. A Carter és Depp kettősre se lehet panasz, Johnny a tőle megszokott komikus mimikával alakítja a Boldond Kalapost, Helena pedig szórakoztató, bár nem ijesztő jelenség, mint pukkancs Vörös királynő. Anne Hathaway, a Fehér királynő nemigen rúg labdába mellette, ráadásul a borzalmas fekete rúzs-szemöldök kombóval illetlenül elcsúfították. Hát ennyi?

Ennyi, igen. Seregeink hadban állnak, a nyuszi siet, a kalapos bolond, és minden jó, ha a vége jó. Összegezve: ez inkább a legkisebbek mozija, mintsem minden korosztálynak ajánlható családi film. A végén Avril Lavigne egyik dala is felcsendül, mintegy alátámasztva ezt az állítást. Csak az olyan "kulcsmondatok" ne ismétlődnének százszor, minthogy: semmi sem lehetetlen, meg: minden jó ember őrült! Ezt talán már a legkisebbek is unják.

A hercegnő és a béka

2009-12-29T00:33:00.000-08:00

Érdeklődéssel vártam a Disney újabb egész estét produkcióját, tudván, hogy ezúttal visszanyúlnak a gyökerekig. Nem, mintha nem rukkoltak volna elő számos szerethető filmmel és animációs mesével az elmúlt években; de mégis szívmelengető, hogy az óvodáskoromtól alsó tagozat végéig terjedő időszakot élhetem újra. Azoknak, akik mostanság csak a Jonas brothers szüzességi gyűrűjére asszociálnak a szóról: ismét itt egy klasszikus Disney-rajzfilm!

Hogy klasszikus lesz-e a szó szoros értelmében, arról persze döntsön majd az idő. Annyi azonban bizonyos, hogy visszanyúlik a mikiegeres rajzfilmgyár korábbi eszköztárához, és nem csupán technikailag. Az, hogy az alkotók ezt a jóval macerásabb módszert választották, kellőképp demonstrálja, hogy van még igény a rajzfilmek iránt, és talán több ez, mint merő nosztalgia. A Disney mesék stilizált álomvilágát valahogy mindannyian szeretjük, az összes sablonjával és kliséjével együtt. Úgy gondoltam, belekukkantok öt percre, hogy mégis milyen. Aztán persze leragadtam előtte.

A hercegnő és a béka sztoriját tekintve nem túl komplex: adott egy szeretnivaló színesbőrű pincérlány, aki kőkeményen dolgozik, hogy egy nap megnyithassa a saját éttermét. (Sokan dícsérik a politikai korrektséget, de ettől nem kell falnak menni. Jázmin is arab princess volt, Esmeralda meg cigány.) Adott egy messze földről odakeveredett herceg, aki cseppet sem az igazit keresi... inkább egy jó hozománnyal kecsegtető házasságot, és az újabb és újabb kis afférokat. Két hősünk a gonosz voodoo varázsló ármánykodásának köszönhetően békaként végzi, és nekiállhatnak visszakapni emberi formájukat. Közben persze számtalan izgalom, jópofa állatkarakterek, a kicsiket és nagyokat egyaránt megnevettető gegek sorozata vonul fel. A főgonosz kicsit túlságosan Jafar-ra sikeredett, béna sidekickje viszont fényévekre van Jágótól.

A történet színtere New Orleans, és mintha a hurrikán után lábadozó városnak lenne dedikálva az egész. Végig szól a jazz, ami kellemesen üdítővé varázsolja a betétdalokat, amiktől amúgy könnyedén leülhetne a történet. De nem ül. Mindig van min mosolyogni, a trombitázó krokodiltól a csillagfénybe szerelmes szentjánosbogárig. Szívderítően aranyos az egész, és elnézzük még a kötelezően csöpögős részeket is, mivel a végén még olyan (Disneytől) újszerű tanulságok is megjelennek, minthogy: az életben keményen kell dolgozni a céljainkért.

Nekünk pedig legyen annyi a tanulság, hogy gyerekfilmet és családi filmet lehet csinálni szuperrobotok, animációs űrszörnyek, világvége hangulat, altesti poénkodás és főleg, de főleg szüzességi gyűrű nélkül. Talán épp ezek hiánya teszi olyan bájossá A hercegnő és a békát, ami ha az Oroszlánkirállyal nem is, a Kishableánnyal vagy a Hamupipőkével simán egy lapon emlegethető. Még sok ilyet.
(Következőre a 3D-s Toy Storyt várjuk.)

Így szerettem meg a Rammsteint

2009-12-25T11:12:00.000-08:00

A szeretet ott van mindenkinek - üzenik a nődarabolók

Úgy érted, kiver a víz a német nyelvtől, hát még a német nyelvű zenétől? Nem vagy egyedül. Egész eddig a hideg futkározott a hátamon, ha bármilyen zenei produkció németül szólalt meg. Igaz, nem volt sok ilyennel dolgom... jellemzően csak az indusztriális rockzenében vagy a minimál technóban vetemednek ilyenre. Aki pedig Blümchent nyomatott tini -vagy gyerekkorában, az talán egy életre immunissá vált minden jó dologra, ami német és zene.

A Rammstein egyébként figyelemre méltó rajongói bázissal rendelkezik Magyarországon. Azt hiszem, ez afféle szereted-vagy-utálod dolog, nincs átmenet. Egyszer már koncerteztek itt, következőre márciusban jönnek felénk látványos showelemekkel készülve. Aki nem süket, vagy nem csak a Viváról művelődik zeneileg, annak már hosszú-hosszú ideje ismerősen cseng a név, hiszen minden zenei babért learattak, amit csak bezsebelhet egy német zenekar. A népszerűségük töretlen. Én ha meghallottam az Engelt, vagy Feuer Frei-t felcsendülni egy buliban, garantáltan az volt a pillanat, amikor tüntetőleg elmenekültem a pult vagy az asztaltársaság irányába. A haragos német beszédtől valahogy mindenki ugyanarra asszociál. Ha már Berlin, maradnék az elektrónál.

Roter Sand az új lemezről

Tehát, mi jelentette a fordulatot? A némettanulás. Nincs jobb nyevtanulási technika, mint a dalszövegekkel együtt az ember agyába égetni az új szavakat. És természetesen, a német nyelvű zenekarok palettája nem volt éppen szélesnek mondható. Így aztán, szájhúzva ugyan, de végighallgattam egy-két lemezt... tényleg csak nyelvi érdeklődésből. Arra kellett rájönnöm, hogy bár szókincsükben teljesen egyszerű, mondanivalóban annál gazdagabb szövegeik vannak. Legalábbis nem az az agyatlan militarista zúzás, aminek elképzeltem. Kemény riffek, monoton, ismétlődő verzék: egyszercsak azon kapja magát az ember, hogy repeaten játssza a saját fejében, újra és újra. A kulcsa talán épp az egyszerűség, de nem primitivitás. Szóval rákattantam valamire, amiről azt hittem, sose férkőzhet közel hozzám.

Rosenrot angol felirattal

Az új lemez vegyes fogadtatásban részesült, Rammsteinék ugyanis hatalmas közfelháborodást váltottak ki a Pussy című szám pornográf videoklipjével, aminek hatására Németországban korhatárhoz kötötték az album beszerzését. (Torrentről, Youtube-ról nyilván nem hallott senki sem.) Magam se értem, mire volt jó ez az olcsó médiatrükk, bár az albumnak kétségtelenül jó hype. A zenekar egyébként is fittyet hány a tabukra: egy szám, a Wiener Blut például az amstetteni rém előtt "tiszteleg". (Természetesen csupán ez az eset ihlette a szöveget.) A Rammsteinre, mint azt a borító is sugallja, mindig is jellemző volt az obszcenitás. Lásd: a nővadászatot szó szerint vevő Weidmanns Heil, vagy az Ich tu dir weh: azaz, fájdalmat okozok neked. Ugyanakkor a líraiság is: nem egyszer dolgoztak fel balladákat, Goethe verseket (Dalai Lama, Spieluhr, Rosenrot). Ezen a lemezen a Roter Sand andalító fütyörészése, vagy a Frühling in Paris francia finomkodása talán még melodikusabb is a megszokottnál. Személyes kedvencem a Mehr: itt a verzék az elszállósak, a refrén bezúz. A téma: mindig több és több kell, soha, semmivel nem elégszünk meg.

Rammstein és a gátlástalanság

Till Lindemann pedig fantasztikusan játszik a hangjával: ha kell, gonosz, már-már pszichopata monológot nyom le, és ha kell egészen ellágyul, mi több erotikus. Ilyen például az Amour, egy igazi gyöngyszem a korábbiak közül. Egy biztos: ez a zene szöveg nélkül nem működik. Azzal viszont nagyon is. Csiszolatlan, de megkapó. Sokkal többet ad, mint nyelvleckét. Megszeretteti a nyelvet. Vagy a nyelv a zenét?

Amour, amour - angolul is

Cipőt messziről

2009-12-19T07:01:00.001-08:00

Túl vagyok életem első ebay-es tranzakcióján. Lehet furcsa, de eddig nem voltam az internetes vásárlás megszállottja. A véleményem kifejezetten pozitív: viszonylag hamar, nagyjából két hét alatt megérkeztek az alábbi szép csizmák Amerikából, ráadásul töredékéért annak az összegnek, amiből az itthoni kínálatból választhattam volna fele ilyen jókat. A Makemechic pedig remek cuccokat kínál, és a minőséggel sincs kifogás. Megérte a várakozást, és bárkinek csak ajánlani tudom, aki a bolti árnál olcsóbban akar beszerezni valamit.

Szereted a szereped?

2009-12-17T03:58:00.000-08:00

...az új pasim azonnal megfogott. Egyszerűen a tenyerén hordoz! Elhalmoz a szeretetével. Vele mindent megosztok, ő mindenre kíváncsi! Hajnalig beszélgetünk telefonon... néha egy kicsit makacs, az tény, de tudom, hogy csak a javamat akarja. Egyfolytában aggódik értem.
Hallottunk már ilyen mondatokat barátaink szájából? Ezek a történetek többnyire nem érnek rossz véget. Jó érzés, ha az ember valakinek kitárja a szívét, konfliktusok és nézeteltérések pedig minden emberi kapcsolatban megesnek. Vannak azonban tündérmesék, amik rémálommá válnak; akkor is, ha az "új pasi" csak évek múltán mutatja ki a foga fehérjét.

Kevés nő választana tudatosan agresszív, zsarnoki jellemű partnert (hacsak nem vallási kötelezettségből). A nemi, vagy családon belüli erőszak azonban sajnos nem csak azokkal esik meg, akik maguknak keresik a bajt. Legyen szó testi bántalmazásról, vagy "csupán" állandó érzelmi zsarolásról: akkor válik nyilvánvalóvá, ha már szenvedő alanyai lettünk. A megnyerő, megértő és odaadó kedvesed homlokára sincs nagybetűkkel felírva, hogy igyekszik az ujja köré csavarni. Épp ettől manipulátor!

"A kiadvány, amelyet a kezében tart, nem szokványos önsegítő könyv." - ezzel a bíztatással kezdi kötetét Dina McMillan. Még jó!
Önsegítő könyv: mire is asszociálunk erről a fogalomról? Talán a klasszikus jelenetre az Amerikai szépségből, mikor Anette Benning könnyek közt és az összeomlás határán hajtogatja mantráját: nem fogok áldozattá válni! Aki a filmet látta, tudja: sajnos inkább komikus mint drámai pillanat ez a szereplőnknek, aki annyira hitt függetlenségében.
Hány nő van, aki ugyanígy érez, miközben az orránál fogva vezetik! Hozzájuk szól a szerző. Őket szeretné felvértezni néhány praktikus tanáccsal kapcsolataikban, hiszen észtől, tapasztalattól, emberismerettől függetlenül bárki csapdába eshet. Nem szégyen az esendőség, vagy a naivitás... egy manipulátor jelenléte az életünkben azonban komoly veszélyforrás. McMillan igyekszik segítő kezet nyújtani, ha egy ilyen játékos hálójába gabalyodtunk, és rámutatni az árulkodó jelekre.

Hogy csak feminista okoskodás és paranoia lenne az egész? Bizonyára vannak olyan aspektusok, amelyekből vitatható a könyv. Apróságokat nem kell felfújni. Ugyanakkor az is nyilvánvaló: ha az itt felsorolt élethelyzetekből többhöz is volt már "szerencsénk" párkapcsolatunkban, nem árt az elővigyázatosság. Akár hízeleg az önbecsülésünknek, akár nem; vannak olyan rafinált és fondorlatos emberek, akik könnyedén irányítják az érzelmeinket. Ki szeretné épp egy ilyen alakkal megosztani az ágyát, otthonát, vagy épp a gyereknevelés nyűgeit?
A könyv érdekessége, hogy nem csupán a nőknek szól, hanem egy, a bántalmazó férfiaknak szóló fiktív kézikönyvet is tartalmaz, megértetve egy ilyen ember észjárását.

Titkos recept persze nincs, ami alapján kiszűrhetnénk, ki az, akiben egy mini diktátor lakozik. Dina McMillan műve azonban hasznos támpontokat nyújt, hogy mérlegeljük: a hercegünk a fehér lovon nem válhat-e egy nap véres kezű uralkodóvá.
Ajánlom ezt a könyvet minden nőnek, mert bármikor aktuálissá válhat. Tanulság: tűrjünk el mindent egy kapcsolatban az észszerűség keretein belül, ami nem sérti a személyes szabadságunkat. Ha pedig valaki tesztelgeti a határainkat, ne habozzunk lapátra tenni... mielőtt nagyobb árat kéne fizetni a saját jóhiszeműségünkért.

Szépíts laptopot!

2009-11-10T14:17:00.000-08:00

Ha az ember laptopot vesz, sok szempontot mérlegel. Az egyik első az ár, és a legutolsó talán a kinézet. Mégis, kit érdekel? Az összes laptop egyforma metálszürke vagy fekete borítású. Mostmár piacra dobtak pár színes fedelű notebookot, na bumm.
Megjelentek már persze igazán szép luxusgépek, mint az Apple arany laptopja, és bizonyára már van gyémántberakásos is nagyon hülyéknek. Ezek azonban kisebb vagyonba kerülnek, úgyhogy maradunk a fekete/szürke mellett, és inkább a memóriája érdekel a külalak helyett.

Van ugyanakkor egy másik módja is, hogy az ember egyedivé tegye a hordozható számítógépét. Olcsó, mutatós és nagyon eredeti megoldás a laptop matrica, ami bármikor cserélhető, és védi a gépet a kopástól. Ráadásul jól néz ki, és mindenki kiválaszthatja a neki megfelelőt.

Így aztán lehet a gépünk elegáns, vicces, vagy egyszerűen csak dekoratív. Itthon a Skinzone tűnik ebben a legnagyobb ásznak, de itt, vagy itt is érdemes körülnézni.

Épül a jövő

2009-11-06T03:42:00.000-08:00

Budapest, nyolcadik kerület. Vagy mégsem? A legjobb persze egy repjegy lenne Dubaiba, ha az építészet aktuális remekeit szeretnénk szemügyre venni. Néhány ötlet, ami az utóbbi időkben pattant ki a tervezők fejéből.

A Philips szerint 2020-ra már megvalósulhatnak ezek az ökoházak. A külső falak membránszerű szerkezete összegyűjti az elemek energiáját. Felfogja az esővizet, amit ivóvízzé szűr át. Átalakítja a napfényt az elektromos áramhoz, a világításhoz és a napenergiához, a szeleket pedig a légkondicionáló berendezés használja fel. Elég jól hangzik. Ráadásul azt mondják, többé nem is lesz szükség a hagyományos energiaforrásokra. Ebben azért sokan kételkednek... arról nem is beszélve, hogy például a sivatag közepén vajon miből lesz angol vécé?

Ki ne ábrándozott volna már arról, hogy néhány napra, netán hétre kiszakadjon a hétköznapok körforgásából? Ez az egyelőre csak tervekben létező ház Origin névre hallgat, és mi tagadás, elég eredeti ötlet. Ez ugyanis egy vízi alkalmatosság, és a tengeri bolyongásra lett kitalálva.

Az alapzat üvegablakokon át nyújt betekintést a víz alatti élővilágba, míg a felső szint egy mindennel felszerelt otthon. Fantasztikus ötlet. Csak azt reméljük, a tervező Jean-Baptiste Mayot egy navigációs rendszert is megálmodott hozzá, hogy ne tévedjünk el a nagy vizeken.

Ezt az Iceberg névre hallgató épületegyüttest Dániában építik, és 2010-ben adják át. Lakásoknak, munkahelyeknek, üzleteknek és különféle kulturális programoknak is helyet ad majd. Látványnak pedig így esti kivilágításban egészen különleges, ahogy a kilátás sem lehet rossz a tengerre.

A fenti gigantikus J betű egy nap a Hudson folyó délkeleti oldalán áll majd, és egy Central Parkot a Hudson Parkkal összekötő óriáshíd alapja is egyben.
A kezdőképet, illetve az alábbit pedig Erasmusra pályázóknak ajánlhatjuk, ez ugyanis a Dade College campusa lesz Miamiban. Az átadást 2012-re ígérik.

Szörnyet minden jó gyereknek

2009-10-16T02:42:00.000-07:00

Hurrá-hurrá, Tim Burton, minden kezdő gótok kedvenc rendezője megint hallat magáról! Ezúttal nem filmmel jelentkezett (bár tűkön ülve várjuk az Alice in Wonderland premierjét 2010 tavaszán). Még csak nem is kedvesen morbid verseskötettel, mint tavaly karácsonyra.
Most épp fotósorozatot inspirált a Harper's Bazaarnál, és maga is felbukkan a képeken. A sorozat címe Trick & treat, és Halloween előtt nem sokkal jelent meg. Burton védjegye ez a horrorisztikus tündérmese-világ.
Aki megrögzötten rajong munkásságáért, az ihletet meríthet az itt látható kreációkból Halloweenre. Én maradnék a nézegetésnél.

A filmet pedig kíváncsian várjuk. Biztos rejt egy-két meglepetést a nyuszi barlangja, amit az eredetibe elfelejtettek beleírni...

Huszadik

2009-10-12T03:50:00.001-07:00

Húsz lettem, és egyelőre nem tudok mit kezdeni vele. Majd csak feltalálom magam. Húsz esztendőm hatalom, húsz esztendőm eladom. Volt torta, ebéd, parti, cica (találtam), meg minden. Húszforintost formázó muffinok is.
Nem tudok mit hozzáfűzni, mostantól biztos minden sokkal rosszabb lesz. Vagy ellenkezőleg?

Tizedik @RC

2009-09-20T03:12:00.000-07:00

Ismét megrendezésre került az Arc kiállítás az Ötvenhatosok terén, ezúttal tizedik alkalommal. Mi pedig ott jártunk. A téma: Restart, avagy Újratervezés. Ez meglehetősen nagy szabadságot adott a pályázóknak, de leginkább a válság témájára volt kiélezve. Magyarul: mihez kezdjünk ezzel az országgal? Te hogyan kezdenéd újra?

Hát, a benyomásunk elég vegyes. Sok az üresjárat, az elcsépelt poén az idei Arcon, még ha felhőtlenül nevettünk is egy-két díjazotton. A tavalyi talán egy kicsivel jobb volt.

Biztos beüt

A szemetek!

Nyolcas metró

Micro Boogie

Többségben voltak a politikai témájú alkotások, és bármilyen távol is áll ez a Sütiblogtól: azért lássuk a legjobbakat! Ők mondták, nem mi.

A la Benetton

Hungaricum

Kuruc.Infant - ezen besírtunk. Nagyítsatok!

Valami hasonló

Alul, kicsivel: - ti kérdeztétek

Még mindig ez a legjobb hozzáállás

A nyertesektől függetlenül felállítottam a saját sorrendemet. Idén nekem ezek voltak a kedvenceim:

Harmadik:

"Semmit nem csinálnék másképp.."

Második:

"Gazdálkodj okosan" - nagyítsátok!

Első:

"Na csá!" - nincs is mit hozzáfűzni.

A kiállítás másik témájaként a csapvizet kellett népszerűsíteni, mintha egészséges lenne. Azért ebben a témában is születtek jó munkák.

Osztrák alpok, fel-alá

2009-09-14T06:30:00.000-07:00

Az időjárást már megint beszívjuk. Szakadó eső, köd és vastag felhőzet: tökéletes kirándulóidőben vágunk neki Ausztriának. De nem arról vagyunk mi híresek, hogy ilyen könnyen feladnánk a vállalkozást. Bécstől 2-3 órás autóutat kell megtennünk Felső-Ausztriába, és valószínűleg pompás látványban lenne részünk a hegyek közt, ha nem mosna el (szinte) mindent a felhőszakadás. Bad Ischl-ben még elég tré a helyzet.

Bad Ischl híres-neves történelmi fürdőhely, itt (volt) található Ferenc József nyári rezidenciája is (lent), és mivel az egész sleppje megfordult itt, az egész kisváros tele van szép villákkal. Aztán ennyi, semmi több. Egy jó sétát megér. A világvége-érzést enyhíti egy McDonalds a főtéren, jelezve, hogy ide is betört a tömegkultúra. Más időben biztos más arcát mutatná, de így valahogy nincs nagy hatása a helynek. A szabadtéri sakktábla viszont állat.

St Wolfgang egész más. Ez a kis turistacsapda a Wolfgangsee nevű tó partján fekszik, és nyáron biztos ideális nyaralóhely. Még ebben az időben se rossz a mesekönyvbe illő mézeskalács-házikóival. Természetesen hotel, panzió, spa és hasonló szolgáltatások fogadnak minden másodikban. Még egy privát strand is van, medencével a tóban. Biztos, hogy nyaranta felkapott üdülőhely, télen pedig jókat lehet síelni errefelé.

Megkóstoljuk az Ausztriában nagyon kedvelt ketchupos-currys kolbászfalatkákat is. Nem rossz. Ennek a helynek van atmoszférája, kellemes lehet itt eltölteni néhány napot, főleg, hogy teljes széltében bejárható egy óra alatt. A rengeteg giccs viszont kicsit már fojtogató (lásd lejjebb), a mindenféle mütyürrel teli szuvenírboltoktól az egész Grimm mese-fílingig.

Az utolsó állomásunk a legszebb is egyben. Hallstattról eddig annyit tudtam, hogy itt lett öngyilkos a főhős az egyik kedvenc könyvemben... amit bizonyára ti is ismertek. Ha nem, gyorsan olvassátok el, mert alap.
A város eredete egészen a kelta időkig nyúlik vissza. A világtól szinte teljesen elzárva fekszik, magas hegyek határolják, előtte pedig egy 260 méter mély tó riogat. A majdnem teljesen függőleges sziklafalak dacára felfelé is építkeztek; így néha rettegsz, hogy egy kétszintes ház a nyakadra omlik, de csak egy vízesés zúdul le köztük.

A hegyek árnyéka miatt ritkán süt ide be a nap, és most a ködtől még misztikusabb az egész.
Hallstatt jelentése "a só helye", mivel egy sóbánya is található itt. Az egész terület az UNESCO világörökség része. A legsúlyosabb viszont ez a temető: 10 évente kihantolják a halottakat, hogy kifehérítsék és feldíszítsék a koponyájukat, aztán a Csontházban helyezzék el. Brrr. Mindezt csak a helyszűke miatt, mert még a temetkezésre is kevés a lehetőség.

Nekem valahogy mégsem öngyi a hely, sokkal inkább különleges és csodaszép. A mazsolás - vanílaöntetes almáspitéjükért meg ide fogok költözni. Tanulság? Ha ki akarunk szakadni a hétköznapokból, nem kell a kontinens végéig repülni.

Szőkülök

2009-09-12T01:17:00.001-07:00

Hát, ez az új haj. Úgy tűnik, megérte használni az Oxy Reload-ot, valóban minden bonyodalom nélkül leszedte a vöröset, és semmi nyomot nem hagyott maga után. Igaz, picit még átüt, így (legalábbis első körben) szőkés-vörösesbarna lettem. Innen még lehet szőkülni, barnulni vagy épp vörösödni. Akárhogyis, a jelenlegi állapottal teljesen meg vagyok elégedve. És ti?

Inglourious Basterds - A bosszú arca

2009-09-03T02:59:00.000-07:00

Tarantino visszatért a filmvászonra. Méghozzá egy olyan alkotással, ami csak a Ponyvaregénnyel említhető egy lapon. Ezúttal azonban más a kontextus: a Harmadik Birodalomban járunk, a második világháború kellős közepén. A bosszúhadjárat persze a sztori alapköve. Cselszövések és hátbaszúrások sorozata görgeti előre a cselekményt. A cím (magyarul Becstelen Brigantyk) szándékosan pontatlan a helyesírásban, ugyanakkor helytálló. Árulók, gyilkosok, zsidók, nácik és antinácik: a kulcsszó valóban az erkölcstelenség. Tarantino mégis pofátlanul szórakoztató módon írja és rendezi át a történelmet két óra negyven percben, egy párizsi mozi falai közt.

Ha valami távol áll a filmtől, az a történelmi hűség. A helyszín a németektől megszállt Franciaország. A helyzet ugyan valós, ahogy a főnáci vezérek is, a többi karakter azonban a képzelet szüleménye. Maguk a Basterdek is, ez az amerikai zsidó alakulat, akik a nácivadászatra tették fel az életüket. Vezetőjük, Aldo Raine (Brad Pitt) ugyanis fejenként száz náci skalpot vár nyolc katonájától, alsó hangon. Nem sokkal jobb fej társaság a náciknál, és az eszközökben sem válogatnak, legyen az pisztoly, baseball ütő vagy puszta kéz. Még egy lelkes német (Hugo Stiglitz) is akad köztük, aki csak úgy önszorgalomból irtja a Gestapo tiszteket.

A nyitójelenetben Hans Landa (Christoph Waltz), a behízelgően sunyi főnáci rajtaütését láthatjuk egy pincében bújkáló zsidó családon. Mindenkit szarrá lövet, csak a lányuk, Shosanna (Mélanie Laurent) tud elmenekülni. Néhány év múlva inkognitóban látjuk viszont, mint egy kis párizsi mozi tulaja. Itt kezdi el csapni neki a szelet Frederick Zoller (Daniel Brühl), aki helyes kiscsávó lenne, épp csak náci tiszt, ráadásul a német haza büszkesége: háromszáz amerikait lőtt halomra egymaga. Shosannának nem esete az ilyen, mégsincs választása. Frederick tettéről ugyanis Goebbels készít propaganda filmet, és "a hős" ragaszkodik a lány mozijához, hogy a premier helyszíne legyen.

Christoph Waltz és Mélanie Laurent

Shosanna kap az alkalmon, hogy grandiózus bosszút álljon a családját kiirtó nácikon, a filmtekercs ugyanis igencsak gyúlékony anyag... a sztori persze a másik szálon is fut, Brad Pitt és csapata is hasonlóban sántikálnak. Segítségük is érkezik Churchilltől, egy német kettős ügynök színésznő személyében: Brigitte von Hammersmarkot Diane Kruger alakítja. Tetézi az izgalmakat, hogy a premieren jelen lesz az egész vezérkar, sőt maga a Führer is. Ennyit a történetről, a továbbiakat inkább nézni kell.

Ez a film sem szakít Tarantino pergős és meglepetésekkel teli mesemondói stílusával. A szerkezet fejezetekre tagolt, ahogy anno a Kill Billben is. Itt a látványvilág kevésbé dominál, a feszültség azonban szinte sistereg, a jelenléte állandó. Minden másodpercben várjuk, hogy elsüljön egy fegyver: el is sül, de mindig épp a váratlan pillanatban. Maga a rendező is úgy jellemzi a filmet, mint egy spagetti western náci környezetben, ahol nem ritka a Mexican standoff sem: ez az a bizonyos pillanat, mikor két, vagy több pisztoly egymásra szegeződik, és épen már senki se jöhet ki a párbajból. Ugyanakkor a fekete humor sem hiányozhat: az egész mozi visít, mikor Aldo és társai olasznak leplezik magukat... azaz lepleznék, de nem sikerül a redneck amerikai akcentussal.

Brigitte von Hammersmark

Brad Pitt azonban hiába keni el olyan viccesen a szavak végét. A laza rosszfiú / kegyetlen katona szerepében valahogy túl merev és mesterkélt. Talán ő a húzónév, aki Tarantino mellett eladja a filmet, a babérok azonban Christoph Waltzot illetik. A tenyérbemászó, svindlis "zsidóvadász" Hans Landa talán a legnagyobb köcsög mind közül, karaktere azonban zseniális. Ha ott a vásznon, a többiek szinte észrevétlenek. A sármos német karrierjén nagyot lendíthet ez a film: a Cannes-i filmfesztiválon már a legjobb színész díjjal honorálták, és nem lepne meg, ha egy Oscar is az ölébe pottyanna érte.
Említésre méltó még Brigitte, azaz Diane Kruger is, aki szintén nem rendelkezik nagy filmes múlttal, de kitűnően formálja meg az álbűbájos kémkedő színésznőcskét.

Christoph Waltz Hans Landa szerepében

Kissé sok(k) a filmben a Tarantinotól már megszokott naturalizmus; akár skalpok röpködnek, vagy fojtogatás, torokvágás, lőtt sebben turkálás (fujj!) zajlik épp. Biztos csak én vagyok ilyen kis mimóza, de a szemem elé kapom a kezem néhány jelenetnél. Bezzeg szexet csak diszkréten mernek mutatni (tudatva, hogy Goebbels dugja a tolmácsnőjét). Hát van ebben logika?
Ami még feltűnik, hogy ebben a filmben mindenki, az utolsó mellékszereplőig vérgeci. Még Shosanna vendettája is hátborzongató. Álljon valaki bármely oldalon, a néző nem tudja hová tenni magában. Talán ünnepelt hős az egyiken, de könyörtelen gyilkos a másikon. Aki a nácikat árulja el, az jót cselekszik? És az, aki az élete árán sem? Megérdemli-e a halált az újszülött gyerekére koccintó náci apuka? És így tovább.
Az a jó ebben a filmben, hogy egyszer sem ad okosságokat a szereplők szájába, mégis elgondolkodsz. Rászolgált arra a díjesőre, amit kapni fog.

Ő pedig Shosanna

Nora, a virtuóz

2009-08-30T10:38:00.000-07:00

Ez a kis dagi itt Nora, a világ első macska-zongoristája, aki hatalmas népszerűségre tett szert. Öt másik maccsal él egy philadelphiai zenetanárnő házában, és itt leste el, hogy kell ütögetni a billentyűket. Így aztán ő is nekiállt, hatalmas élvezettel, sokszor dorombol is közben. Tegyük hozzá, mindig szüksége van egy partnerre akivel együtt játszik. Nora igazi celeb. Már könyv, DVD és persze lemez is megjelent a neve alatt, weboldallal büszkélkedhet, sőt mi több: egyszer egy komplett zenekarnak volt esélye koncsertózni a ciccel.
Noráról igazából ugyanaz mondható el, mint a "festőművész" lóról, akinek milliókért árverezik a képeit. Különleges tehetsége nincsen, inkább csak tanulékony és sokak szerint szuper cuki.
Tényleg egy tünemény:

Ingyenragacs: Madonna a Kincsem Parkban

2009-08-25T03:08:00.002-07:00

Ez már megint olyasmi, ami csak velünk történhet meg. Épp beszélgettünk a Várnál, amikor betalált egy kedves angol srác. Persze, we speak English. Mi kéne? De nem útbaigazításra vágyott, helyette a kezünkbe nyomott két darab ingyenjegyet az aznap esti Madonnára. Helyes lányok vagyunk, nem kell hálálkodni, csak szórakozzunk jól.

Az első sokk után azon kezdtünk töprengeni, ami ilyenkor logikusnak tűnne: vajon valami csajozós trükk az egész? Netán szimpla átverés áldozatai vagyunk? Akárhogyis: mostmár nem nyughatunk addig, amíg a végére nem járunk.
Ami azt illeti, egyikünk sem megrögzött Madonna rajongó. Elismerem, mint sokoldalú pop ikont, a kilencvenes évekbeli cuccait (Erotica, Bedtime Stories, Ray of light) még kifejezetten kedvelem is. Aztán gyakorlatilag ennyi. Valahogy mindig is nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A kétezres években már nem több egy jó kondiban lévő, zsugori öreg néninél, aki néha Guy Richie-től válik vagy afrikai babákat dédelget a nagyobb publicitás érdekében. Számomra a Music volt az utolsó említésre méltó albuma. A Confessions on a dancefloor még szódával elmegy, a Hard Candy meg simán rossz.

Egy ingyenjegyet elutasítani azért bűn, mások nem kis pénzösszegeket áldoztak erre. (Csak viszonyításképp: a jegyárak egészen százhúsz ezer forintig kúsztak fel a koncert napjára. Épp abba a szektorba szólt a jegy.) Az óránkra pillantva mégis majdnem ennyiben hagyjuk a dolgot, hiszen nyolcra volt kiírva a kezdés. Pontosan ekkor kaptuk kézbe a jegyet. Megéri egyáltalán odamennünk? Gyors informálódás után úgy döntünk, van miért, hiszen még csak Paul Oakenfold izzítja a közönséget, a Kincsem park pedig nincs is olyan messze. (Piros metró Keletiig, majd egy vállalkozó kedvű taxisofőr négy fontért visz a helyszínre.)

Az első, ami szembeötlik, hogy ez a koncert a józsefvárosi piac rezidens árusainak a legnagyobb biznisz. Nem csak büféstandok, üdítőhegyek, perecek, pogácsák fogadják az érkezőket: a különféle sípoktól a pörgettyűkön át a vibráló fényrudakig minden partikütyü. Népszerűek a piros ördögfülek, tucatjával világítanak az előttünk csámpázó lányok fején. A közönség egy része buta csávó, de annál hangosabb, és már most merész S-kanyarokban szlalomozik. Ugyanennek női változata, cowboy csizmával vagy rózsaszín jogginggal, pezsgővel a kezében szédeleg belefé, jóval túl az első kör alapozáson. Egyszóval a jóízlés és a kulturált megjelenés tekintetében nem teszünk ki magunkért, tisztelet a kivételnek. Odabenn elkobozzák a golyós dezodorom, mint afféle szúró-vágó fegyvert, és az ásványvíz sem megengedett, hacsak nem a büféből négyszázért. Merchandise shop is van persze, itt sózzák rád a posztert, a pólót és a baseballsapkát tizenötezer forintért.

A jegyünk mázli még a váratlan szerencsében is. Ülőhelyet kapunk a lelátó legfelső sorában, ahol tökéletes panoráma nyílik a színpadra és a közönségre is. Tombolni persze nem jutna eszünkbe, így viszont kitűnő pozíció. Ekkor még Paul Oakenfold nyomja az egyik tingi-lingi remixet a másik után, kizárólag überpopuláris számokra. Elég, hogy a közönséget bemelegítse, este fél tíz tájékán azonban már egyre többször tör ki az elégedetlen füttyögés és visítozás. Paul levonul, a művésznő viszont még sehol. A tömeg tapsviharral éljenez minden egyes pakolót, aki felbukkan a színpadon, de a produkció még várat magára. Mi is egyre inkább feszengünk a helyünkön: csak a két csillámló, pink M betűvel szemezhetünk a színpad egy-egy oldalán. Aztán végre-valahára kialszanak a fények, és a mindvégig szkeptikus barátnőm is visításban tör ki: úúúristen, az ott a Madonna, Madonna tényleg ott van, érted, az milyen?

Az első megkapó látvány mégis az, hogy egyszerre lendül az ég felé két- háromszáz kéz kamerával vagy mobillal, mintha tömeges öngyújtózás vette volna kezdetét. Madonna pedig valóban megérkezett: néhány felvezető animáció tekegolyókkal, szájakkal és cukorkákkal, aztán egyszercsak ott trónol a színpad közepén. Innentől kezdetét veszi a show: oldalt egy-egy kivetítő, a színpadon pedig további négy- ötről szemlélhetjük az eseményeket. Madonna épp olyan izmos és kiszőkített, mint amilyennek eddig is hittük. Először fekete mini tornadresszben ugrál, aztán számos ruhaváltáson megy keresztül. Mindig profi táncos csapat kíséri, a problémánk csak annyi, hogy szinte egyvégtében a legújabb lemez dalaiból válogat, néha egy-két agyoncukrozott nyolcvanas évekbeli darabbal (pl Holiday) törve meg az egyhangúságot. A hangerő szabályosan dobhártyarepesztő még innen hátulról is, bele se merek gondolni, milyen lehet az első sorban. Mindenesetre bedugott füllel igyekszem átvészelni, és sokadszorra gondolkodom el a party plug beszerzésén (füldugó kifejezetten bulikra).

Meg kell hagyni, a vizuál azért rendben van: egyszer fehér vintage kocsi bukkan fel a színpadon. Máskor feltűnően Keith Haringes figurák közt ugrókötelezik, vagy épp lesmárol egy esküvői ruhás nőt. A látványvilágra tehát nem panaszkodhatunk. A kivetítőkön a legkülönbözőbb animációk váltják egymást: néha pszichedelikus, néha szimplán egymásra vágott Madonna klipek, és van, hogy Lady Gaga vagy Britney Spears is bevillan. A Music alatt mintha metrószerelvényből ugranának elő a táncosok, az illúzió szinte tökéletes. A két M betű pedig színeket váltogat a piros és kék minden árnyalatában.

Nem úszunk meg egy Michael Jackson emlékblokkot sem: Jacko gyerekkori fotójával a háttérben és szédületes mozgású Jacko-imitátorral a színpadon. Madonna pár mondatban tiszteleg a „valaha élt legnagyobb művész” előtt. Nem semmi. Néhány pihentető produkciót is láthatunk, amíg fő fellépőnk kifújja magát. A Die another day alatt például boxring bukkan fel és ketten bunyóznak. Egy lassabb darab közben két mandarinnak öltözött táncost láthatunk. Ekkor Madonna a színpadon sincs.

Ha pedig a szemünk előtt van, Madonna meghökkentően dinamikus és energiával teli. Lendületből nyomja végig a showt, és vitathatatlanul jó formában van a kora ellenére. A koncert számomra talán egyetlen emlékezetes pillanata, mikor egy szál hófehér gitáron nyomja a Human Nature kissé áthangszerelt változatát. A másik fénypont a Devil wouldn’t recognize lassulással és szép fényjátékkal a háttérben. Aztán, ha jól emlékszem, a Miles Away magasságában döntünk úgy, hogy nem késsük le az utolsó metrót. Könnyen jött, könnyen ment. Ekkora már hideg cseppekben szakad az eső, a metró meg az orrunk előtt megy el, úgyhogy ennyi erővel maradhattunk is volna. „Ha ez a tévében menne, most elkapcsolnék”- foglalja össze találóan a barátnőm. Annyira mégse bánom. Látványos koncert ez, de a zene csak egy a kellékek közül. A sok egymásra kevert, egybemosott szám közt elmaradt, amire igazán vártunk volna. Amire azt mondhatnánk: na igen, ez Madonna. Ezért már megérte. Helyette egy minden ízében profi és unalomig begyakorolt produkciót láthattunk. Ez így csak egy édes-ragacsos hiphop massza egy fitt középkorú nővel, akinek szerintem akkor is seggimplantja van.
Vagy több ennél? Mindenki döntse el maga. Azért örülünk, hogy mi élőben ítélkezhettünk róla: ingyen megérte!

Windsor & Brighton

2009-08-25T03:08:00.001-07:00

Mert hát Angliában vidéken is sok szép hely akad. Windsorban a kastély mellett látványosság egy mini óriáskerék, panorámával a folyóra. Lehet hattyút, kacsát és egyéb vízi madarakat is etetni, egy fontért madárcsemegével. Jó dolog csónakázni (egészen romantikus kis zugok vannak), de mi maradtunk a motorcsónaknál. Hattyút gázolni tilos.
Brightonról nem sokat lehet elmondani azon túl, hogy a part kavicsos, az ég borult és a szél süvít. Íme a britek kedvenc tengerparti nyaralóhelye. A helyiek bezzeg flip-flopban és miniben nyomják ilyenkor is. A parkolás a városban képtelenség, két óra (!) körözés után majdnem feladjuk. A sirályok pedig nagyon el vannak szemtelenedve. Na de kép.

Háttérben a Pier

Önkiszolgáló

Ez már Windsor

Lány szomorúfűzzel

Buta, beképzelt madár

Csónakázós látkép

Ez nem a London Eye, csak a helyi változata

Windsori vár madártávlatból

Meg egy kis romantika.

Chicago @ London

2009-08-19T07:59:00.000-07:00

Először is leszögezném, hogy ki nem állhatom a musicaleket. Ha képtelenül hosszú lábú nők ugrálnak benne, akkor főleg. Így aztán nem voltam túl bizakodó ezzel az előadással kapcsolatban, de idekinn még nem jutottam el színházba. Gondoltam, három órát megér az életemből.
A helyszín a londoni Cambridge Theatre, érkezésünkkor már zsúfolásig tele. Itt, úgy látszik, nem szokás puccosan kiöltözni színházba menet; talán csak a könnyű műfajnak köszönhetően. A színpad ugyan kissé alulméretezett, de a helyünk kitűnő az erkély első sorában.
A Chicago még 1975-ben mutatkozott be a Broadway-n, és azóta számos feldolgozást megért. Oscar-díjas film is készült belőle Renée Zelweger és Catherine Zeta Jones főszereplésével. Hát lássuk.

Először odatipeg egy két méter magas, atlétikus lány cilinderben és harisnyában, és egy rövid monológgal felvezeti a műsort. Már nem tetszik.
A függöny felgördül: a színpadon egy komplett jazz zenekar csap a billentyűk, dobok és trombiták közé. Öt-hat ugyanilyen kaliberű nő adja elő az All that jazz című híres főcímdalt, amit csak a szalagavatókról ismerek, ha épp nem a nagyon eredeti westernhősös táncot adja elő az illető osztály. Bár rajtam kívül bizonyára mindenki ismerte az alapsztorit, itt van dióhéjban: jazzkorszak, ötvenes évek, és egy női börtön mindenféle gonosz némberrel, akik hidegre tették a férjüket. Erről szól a második klasszikus, a Cell Block Tango. Itt egyenként énekli el ki-ki a maga történetét: az egyiknek rágózott a férje a kanapén, ezért leadott két figyelmeztető lövést... a fejébe. A másik szinglinek hazudta magát, de nem csak nős volt a szemét, hat felesége volt. Itt már kezd mulattatni az előadás, főleg, hogy van benne magyar lány szereplő. Persze csak halandzsázik, némi oroszos beütéssel. Ugyan már, Kelet-Európa és kész. Angolul csak egy dolgot hajtogat nyávogva: Nooot gulity!

A történet akár két mondatban összefoglalható lenne. Főhősnőnket, Roxie Hartot a korábban Destiny's Childből ismert Michelle Williamson alakítja. Roxie ugyan eltette láb alól a szeretőjét, és nagy ribanc, de meglehetősen egyszerű teremtés. A vágya nem csupán kijutni a börtönből; bármit megtenne azért, hogy a címlapokon lássa magát. Ellenlábasa, a tűzről pattant vörös Leigh Simmerman által megformált Velma Kelly. Ő ugyanerre törekszik, és bár eleinte mélyen lenézi Roxie-t, rendszerint alulmarad. Billy Flynn, Roxie korrupt sztárügyvédje ugyanis bárkit kimos a szarból. Ahogy mondja: ha Jézus Krisztus Chicagoban élne, máshogy alakultak volna a dolgok. Így aztán a sármos feka által alakított álszent ügyvédünknek nem kell mást tennie, mint Roxie szájába adni a megfelelő szövegeket (Razzle Dazzle). Jópofa karakter még a női foglyokat támogató és fegyverekkel ellátó Mama, mindenki kedvence. Itt egy egészen hétköznapi, kosztumos ősz néni alakítja, de zseniálisan. A legjobb mégis Roxie papucsférje, a jó fiú Amos, aki mindenki számára láthatatlan, érdektelen figura. Mégis ő kapja a legnagyobb tapsot, mikor előadja szomorú kis dalát jelentéktelenségéről (Mr. Cellophane).

Velma minden eszközt bevet, hogy túlszárnyalja Roxie sikereit. Gúnyolódik és mézesmázos, de valahogy mégsem jön össze neki. Még közös fellépésbe is igyekszik belerángatni ellenségét (I can't do it alone), egyedül adva elő a kettejüknek szánt táncprodukciót. De Roxie-t sem kell félteni, mikor meg akarja nyerni a kedves közönséget: terhességet szimulál, és könnyek közt adja elő a tárgyaláson, hogy önvédelemből lőtt (We Both Reached For The Gun). Fel is mentik, azonban a sajtó figyelme hamar egy másik vérengző gyilkosságra terelődik. Roxie kénytelen beismerni, hogy a hírnév, a szenzáció és minden csoda három napig tart. Így aztán a végére Velmával is megbarátkozik, hogy együtt adják elő a finálét (Hot Honey Rag).

Mit mondhatnék: amilyen szájhúzva ültem be, épp akkora mosollyal jöttem ki erről az előadásról. Biztos vagyok benne, hogy nagy szerepet játszott benne a kiváló színész-táncos csapat, a fülbemászó, pimaszkodó jazz, a piti bűnözők kis intrikái és ez az egész romlott, ötvenes évekbeli nagyvárosi hangulat. Hozzá meg a kitűnő és sokszor egyszerűen csak aranyos humor. Velmáé volt a legerősebb alakítás, szinte vibrált körülötte a levegő, akárhányszor színpadra lépett. Biztos vagyok benne, hogy filmen kevésbé jött volna át. Ilyenkor persze azon is elgondolkodik a hétköznapi ember lánya, hány év gyakorlást igényelhet egy ilyen produkció. (Tánc és színészet? Még talán. Énekelni meg legfeljebb a következő életemben.) Mindent egybevetve: pozitív csalódás! A musicalek talán nem is rosszak. Ezt legalábbis csak ajánlani lehet! A zene letöltése pedig mindenki számára kötelező.

Sziget gyorsjelentés

2009-08-13T07:29:00.000-07:00

Végül egy napot dudorogtunk kinn. A dudorgás, amúgy, az ominózus reklám óta mindenki kedvenc szava, és talán az idei év szlogenjévé érik. A Sziget komoly változásokon ment keresztül: láthatóan kevesebb a helyszín, mint az elmúlt években, és jócskán át is alakult. Így vette át például a Metal Hammer színpad helyét az MTV Rockszínpada, és sorolhatnánk. Az is feltűnő, hogy a törzsközönség már rég nem magyar: egyre kevesebb a hosszú évek alatt megszokott ismerős arc, és annál több az Európa számos pontjáról idekeveredő külföldi. Ezzel személy szerint semmi bajom, de hogy már Túró Rudi automaták sincsenek, az több a soknál.

Ő volt a jegyátvételnél az ablakban

Amikor reggel kilenckor kiváltjuk a karszalagot, még jóformán néptelen a Hajógyári. Csak délután látjuk be, hány mérföldes sorbanállást és elvesztegetett órát spóroltunk meg így. Odabenn meg is találtuk az ideális pihenőhelyet. Autógumikból álló ülőkéken chillezünk, miközben a Mokka Cuka felől kellemes törtritmusokra bólogatunk. A buli itt még, vagy már tart, miközben a helyszínek java még csak ébredezni látszik. A többit meg mindenki látta már, aki valaha megfordult a Szigeten, vagy nagyobb tömeget vonzó fesztiválon. A diverzitás nagy, de egy idő után le is fáraszt. Lángosos, pizzás, hot dogos, kínai, magyaros, kürtős kalács, vegaburger... de végsősoron mind ugyanaz. Valami hasonló érvényes az arcokra is.

Elég funky?

A különféle helyszínek ugyanazt kínálják, mint évről évre. A workshopokon textilt festhetsz vagy agyagozhatsz, máshol persze táncolni tanulsz, bungee jumpingolsz, vagy a rabbi tanácsát kéred ki tíz forintért. Köthetsz házasságot, mint minden évben, akár öt barátnőddel egyszerre. Beszélhetsz róla, ha akarsz ("skizo-e vagy?" felirattal csalogat a lelkizős sátor), vagy épp mindent megtudhatsz a nemi betegségekről egy előadáson, mielőtt este összeszednéd őket. Mindez persze jó móka, annak, akinek minden vicc új. Rutinos Szigetelőként már nehezen lep meg bármi is, megszoktuk, ahogy a vicces outfiteket: a kreatív fejdíszeket a szembejövőkön, a homokozóvödörtől a görögdinnyéig. A hülyeségnek csak a képzelőerő szab határt. Hiába keresed ezeket a babapink hajú vagy pandára sminkelt arcokat hétköznap a villamoson. Csak Szigeten bújnak elő a szubkultúra-partik homályából. Vagy ilyenkor érzik magukat felhőtlenül gyereknek egy hétre, amikor minden belefér. A kannással randalírozó, szakállas pank bácsi is lehet, hogy civilben jól szituált üzletember, de a Sziget az Sziget. Volt is, marad is.

Van, ami örök

Az I am X közepére esünk be, fáj is a szívünk a csúszásért kissé, hiszen ez a brit elektropop formáció jópár éve a kedvencünk. Legalábbis tavalyelőtt óta, amikor még a WAN 2 színpadon zenéltek egy maroknyi közönségnek. Chris Corner (ex-Sneaker Pimps) és bandája okos, fülbemászó, borongós és mégis kellemes zenét játszik, mindezt megfelelő tálalásban és külsőségek közepette. A basszusba ugyan minden szervünk berezonál még középen állva is, már maga a színpadkép mosolyogni késztet. X-éknél adnak az imidzsre: mindenkin piros szigszalag, Chris fekete boával, pepita cowboycsizmával, fehér kesztyűvel és testfestéssel büntet. Olykor egy tányérsapka és egy fekete ernyő is felbukkan, egy számot pedig egy kis, aranyszínű játékpónit meglovagolva dudorog végig. A szürke kabátos, tarajos szintis csaj olyan őszinte élvezettel rángatózik, hogy lelkesedésből ötösnél kevesebbet nem mernénk adni a csapatnak. A zene pedig alapvetően jó, a Nightlife-től a Kiss and swallow-ig. Csak a túl korai időpont szabhat gátat a lelkesedésnek, így hát legközelebb megérdemelnek egy tisztességes, este 9 órai kezdést.

Corner az I am X Myspace oldalán

A Ska-P alatt csak tengünk-lengünk, aztán Snow Petrolra térünk vissza. Bocsánat azoktól, akik ezt egész másképp gondolják: számomra a Petrol afféle one hit wonder volt, és egy passzívan végigszemlélt koncert után is az maradt. Kellemes, középtempós, lájti kis rockslágerek követik egymást, amik valakire biztos szívrepesztően hatnak, de nekem nem kellően eredeti. Aztán felcsendül a Chasing Cars, amit lelkes ováció, összeborulás és öngyújtozás fogad. A vizuális effektek szépek és felemelőek, a frontember is jófej, de valahogy ezzel együtt lepkefing.

Lily is látszik piciben, ott középen

Aztán meg Lily Allen. A többiek a Backyard Babies nevű punkrock-kövületet tartották érdekesebbnek, így egyedül van lehetőségem végignézni. Legalábbis bizonyos értelemben, hiszen lépni se lehet az irdatlan tömegtől, ami egyre csak gyűlik. Végül színpadra ficcen Miss Allen, a zenekar pedig egyből belecsap az aktuális lemez első dalába: Everyone's at it. Az első blokkban szinte csak erről hallhatunk számokat: 22, Back to the start, Never gonna happen. A közönség veszi a lapot, köszönhetően a szép számban jelenlévő angoloknak is. Később felcsendül az Everything's wonderful, a Smile, az LDN is, valamint egy Kaiser Chiefs-feldolgozással is megörvendeztet bennünket. A hangja egyébként hajszálnyit más, mint lemezen, valamivel élesebb, affektálósabb, de legalább bizonyára nem playbackel. A számok kissé rövidebbnek tűnnek a kelleténél, mintha minél többet próbáltak volna belezsúfolni ebbe az időintervallumba.

Lily közben csapzottan kapott le a holland (?)

Lily úgy tűnik, majd megszakad, hogy kitörjön a "dorkós rútkiskacsa a bringáján" képből, ahogyan sokan ismerik. Meg kell hagyni, nem csinálja rosszul: bár az elegancia talán hiányzik belőle, hogy igazán szépnek lássam, rutinosan és könnyedén jár-kel a színpadon, és csinos is. Apró farmershort, csillámos kis kardigán, glamúros, erőteljes szemfestés. Mindehhez dominásan merész tűsarkú, amit úgy a feléig bír. Aztán mezítláb nyomja tovább, mindvégig csikkről gyújtva a cigiket. Olvadozik egy sort, hogy Budapest gyönyörű, és mi vagyunk az eddigi leghálásabb közönsége, de csak a kötelező köröket futja. A Twitter-oldalán legalábbis ennyivel emlékezik meg az estéről: "wicked gig". A koncert fénypontja aztán a drum and bass-betéttel megfejelt Smile, majd a ráadásban a Fuck you, és a még mindig korai magömlésről sopánkodó Not fair, ami elnyújtott finálévá terebélyesedik. Külön meglepetés Britney Womanizere is, Lily Allen-változatban, ami klasszisokkal jobb az eredetinél. Addig maga Lily is az marad, amíg nem erőlteti a szexszimbólum szerepét.
Összességében jó koncertben volt részünk, még ha a közönség egy része nem is hangolódott rá.
A többit pedig egyeseknek ma este, másoknak (sajnos nekem is) csak jövőre.

Barcelona

2009-07-29T03:05:00.000-07:00

Menjünk nyaralni. Jó, de hová?
Legyen tengerpart, napfény, pálmafák. Valami forró, mediterrán hely. Legyenek hegyek is, ahonnan csodás kilátás nyílik a városra. Nem árt, ha vannak nevezetességek: többszáz éves kultúra, jellegzetes építészet. Az meg csak a hab a tortán, ha a modern művészet remekei is felbukkannak itt-ott. Megfejelve némi kulináris élménnyel, mert a börgerkinget nem szeretjük; pezsgő és intenzív partikultúrával, és egy laza, temperamentumos, vendégszerető népséggel. Barcelonában nehéz lenne kivetnivalót találni, mivel tulajdonképpen nincs is. Az ideális nyaralóhelyhez volt szerencsém ezekben a napokban, és ki tudja... talán élőhelynek is épp ilyen tökéletes. Lehet valaki, valaha boldogtalan egy ilyen városban? Minél többet láttunk belőle, annál többször tettük fel ezt a kérdést.

Egy apró kellemetlenség mégis akadt: három nap úgy elrepült, mintha csak egy délután lett volna. Barcelona akár egy hónapot is megérdemelne, de minimum egy hetet. Így rohanás lett a vége, hogy minél többet lássunk ilyen rövidke idő alatt. Pedig Barcelonában elveszni lehet a legjobb: robogóra pattanni a parton, bolyongani a Barri Gothic (gótikus negyed) kis utcáin, vagy végig a La Ramblán: ez a város leghangulatosabb, fasorral szegélyezett, festőkkel és mutatványosokkal teli sétálóutcája.

Persze, le kell tudni a kötelező minimumot, kezdve a Sagrada Familiával. Barcelonáról mindenki erre asszociál (egyesek talán másodikként, a focicsapat után). A Gaudi által tervezett, óriási templom lenyűgöző látványt nyújt minden oldalról és megvilágításban. Még most is épül, és csak 2026-ra lesz kész: belül még nem is emlékeztet templomra, pár nagyon szép rózsaablak kivételével. Az organikus építészet jegyében készül(t), szinte mellőzve az egyenes vonalakat. Közelről úgy hat, mintha sárból tapasztották volna össze az egészet.

Gaudi munkássága egyébként az egész városra rányomja a bélyegét. Mondhatni, a látványosságok legalább felében benne van a keze. Második legismertebb "műve" a Güell park, ez a furcsa fantáziavilág. Egy dombtetőn fekszik, és csak kimerítő gyaloglás, meg néhány mozgólépcső által közelíthető meg. Itt is felbukkannak a Sagradára jellemző barlangszerű formák, a Güell park viszont nagyon színes, izgalmas látványt nyújt a porcelánszerű erkélyekkel és tornyokkal. A kedvencem ez a gyík, ami az alsó bejáratnál fogadja az érkezőket. Kihagyhatatlan látnivaló!

Eleinte a metrót használjuk: a barcelonai metró (spanyolul is Metro) legalább olyan komplex, mint a londoni, kinézetében a new york-i Subwayre emlékeztet, ám annál sokkal tisztább és higiénikusabb. A szerelvényekben megy a légkondi, a megállókban ellenben meg lehet rohadni, így aztán egy legyező / kézi ventillátor hasznosnak bizonyulhat.

Végül a turistabusz mellett döntünk: gagyi vagy sem, nekünk most jól jön, hogy a föld felett közlekedik, és minden látványosságnál leszállhatunk róla. Irány a Montjuic, azaz a zsidók hegye, ahová libegővel lehet fellibegni, miközben pompás kilátás nyílik a városra. A dombtetőn egy erőd található, alul pedig a nagy, forgalmas Barcelonai kikötőre látunk. Az úton felfelé láthatjuk az olimpiai falut, ami az 1992-es barcelonai versenynek állít emléket.

A partra érve további meglepetések fogadnak. Ezt imádom ebben a városban: sétálgatsz, és akkor egyszer csak: ez.

Vagy ezek:

A Barcelonai street art egyébként is figyelemre méltó, és külön pozitívum, hogy csak üres falakra és rolókra fújnak.

A kikötőtől lejjebb egy szabad strand működik, mindössze tíz-tizenöt perc sétára a belvárostól. Sokkal tisztább és kevésbé zsúfolt, mint amire számítanánk. A parton bárok és kávézók sorakoznak, és kedves pakisztániak kínálnak frissítőket a homokban topless napfürdőzőknek. Megjegyezném, hogy az egész város tele van szép emberekkel mindkét nemből, turisták és helyiek egyaránt.

A parti séta folytatásaként megcsodáljuk Kolombusz szobrát, ami egy hatalmas oszlopról mutat az Újvilág felé. Aztán irány a belváros megint, itt az Arc de Triomf, azaz a barcelonai diadalív, sajátos mór stílusával.

A város legfőbb gócpontja talán a Placa d'Espanya: itt található a Katalán nemzeti művészeti múzeum, és az Arenas de Barcelona, a bikaviadalok színhelye. A másik fő tér a mindig galambokkal teli Placa de Catalunya két szökőkútjával.

Ha megéheznénk, a külvárosban érdemes betérni valamelyik kis tapas bárba, ahol kitűnő ételeket kínálnak, a tenger gyümölcsétől a steaken át a tapasig, ami az ital mellé felszolgált snack, a sonkától a tintahal karikákig.

Kihagyhatatlan látnivaló még a ki más, mint Gaudi által tervezett Casa Milá, és Casa Battló is. Utóbbit sikerült kívül és belül is megcsodálni, mindenhonnan szép és érdekes.

És ha már elég volt a kifinomult műremekekből, látni kell a Torre Agbart: mint Londonban a Gherkin, Barcelonának is megvan a saját uborkája, ez a hatalmas, rakétaszerű felhőkarcoló, ami távolról mindig ott meredezik a városképben, mint egy hatalmas... tömb. Kivilágítva nyújt igazán jó látványt.

Utolsó állomásunk a Tibidabo, ami önmagában külön kis csoda. Ez a város melletti legmagasabb hegytető, ahonnan elképesztő kilátás nyílik. Fel és le is kék siklóval lehet jutni. Itt található a gyönyörű Temple de Sagrat Cor, ami a tetején a kitárt karú Jézus-szoborral Rio de Janeiróra emlékeztet.

Kissé vicces módon a hegy másik látványossága egy régi mini vidámpark, színes óriáskerékkel, és mögötte közvetlenül a kilátással. Az óriáskerék is mini, de a mélységek miatt valahogy mégis féltettük az életünket. Ellenben remek látványban volt részünk!

Amit igazán sajnálok, hogy az éjszakai életbe nem sikerült belekóstolni, legalábbis ezúttal. De ami késik, nem múlik. Barcelona az a város, ahová kötelező visszatérni, egy hétre minimum. Az a város, ahol igazán lézengeni jó, felvenni a helyiek kissé álmos, nyugis tempóját, laza, mediterrán életstílusát. Barcelona gyönyörű és a maga módján utánozhatatlanul egyedülálló: sokaktól hallottam már, és mostmár személyesen bizonyíthatom. Ti se hagyjátok ki!

Strand

2009-07-18T11:43:00.000-07:00

Ugyan viharokkal váltakozva, de végre beköszöntött a kánikula, amikor facsarni lehet az izzadtságot a ruháinkból. A BKV járművek szaunává változnak, és a szagok még rosszabbak rajtuk, mint általában. Aki teheti, a Karib-tengeren vagy épp a Velencei-tavon sütteti magát, anyagiaktól függően. Aki pedig nem tud elszakadni a várostól, annak marad a strandolás az idényfürdőkben. Alapvetően drágáért, de még csak nem is ez a legnagyobb baj.

A budapesti strandok mind 1500-2000 forintos árfekvésben kínálják az egész napos jegyet, a legtöbb helyen nyugdíjas -és ifjúsági kedvezménnyel. A legolcsóbb lehetőség talán a Hajós (940) a Margit-szigeten, és a Komjádi (900); ezek persze inkább úszásra, mint pancsolásra lettek kitalálva, tehát nincs élményfürdő.

Aki ennél többre vágyik, az meg mehet a 11 medencés Palatinusra (2400), ha egyáltalán odafér még a tömegtől. Valamivel olcsóbb a Dagály (1600), ahol a hullámmedencétől a termálig szintén minden megtalálható. A legjobb választás pedig talán a Római (1600), ha nem sajnálunk egy óra HÉV-et. Itt össz-vissz három medence van, azok ellenben jó nagyok, csúszdával, vízeséssel, áramlattal. Ráadásul csütörtökönként féláras.

Hasonló kategória a Csepeli strand is (1900), meg a Pünkösdfürdői (1400), csak ezek is kinn vannak a világ végén belvárosi szemmel nézve. (A jegyárak hétvégiek voltak.) Az idényfürdőkön kívül persze számos gyógyfürdő is a rendelkezésünkre áll szabadtéri medencékkel. Ha rászántuk magunkat, már csak a barátainkat kell meggyőzni, hogy megér ez nekik ennyit. Aztán lehet csapatostul kivonulni, törölközőt leteríteni és egymás hátát kenegetni naptejjel.

Ugyan a tavaly nyári fogadkozás ellenére erre a szezonra se dobtunk le tíz kilót, a narancsbőr legalább sokkal szembeötlőbb lett. Ilyenkor rendszerint felbukkan a haját dobáló, aranybarnára szolizott óriásnő, aki egy szál tangában hever a medence szélén, és láthatóan fél életét a konditeremben töltötte. Nem is a fürdés kedvéért feküdt ki ide, csak hogy mi személy szerint szarul érezzük magunkat. Vígasztalhat, hogy van rosszabb is; sehol ennyi csúnya, formátlan testet nem láttunk, különös tekintettel a pocakos, fecskés középkorú férfiakra és karfiolseggű anyukákra, akik próbálják megfékezni a fejhangon visítozó, fröcskölő gyerekeket. Szerencsére a tömeg akkora, hogy lépni sem lehet, ez kitűnő terepet ad a víz alatt szemüvegben kukkoló perverzeknek. Mi pedig kénytelen-kelletlen szemezhetünk egy-egy plöttyedt hassal, pattanásos háttal, régen szőrtelenített bikinivonallal. Ha pedig már elegünk van, bedobhatunk a büfében egy lángost, hogy tovább rontsunk saját helyzetünkön. Egyébként pedig strandolni jó: már ha kivédjük a gomba és a klóros víz veszélyeit. Napozáskor már csak az UV sugárzásra kell ügyelni, nehogy bőrrákot kapjunk. Na meg, hogy ne drámázzuk túl, nem árt egy kis egészséges önbizalom se.

Elég meleg: Brüno

2009-07-10T13:40:00.001-07:00

Gondolta volna bárki, hogy még a kazahsztáni jöttment Borat kalandjait is túl lehet szárnyalni? Most ugyanis komoly kihívója akad: Brüno, az osztrák fashionista divatriporter (természetesen csőbuzi) személyében. Bármelyikük sokkolja is jobban a látóidegeket, a rekeszizmot vagy épp a jóízlést: a megformáló ugyanaz, a brit komikus Sacha Baron Cohen.

- Hány kiló az ön gyermeke?
- Tizenegy.
- Nem tudna esetleg négy-öt kilót lefogyni a szerep kedvéért?
- Hát... végülis megoldható -von vállat az anyuka.
- Esetleg zsírleszívás segítségével is?
- Akár...
- Gratulálunk. Az ön gyermeke fogja náci tiszt-egyenruhában egy talicskán betolni a másikat a kemencébe!

Aki nem edződött az ilyen és hasonló kaliberű poénokhoz, nyugodt szívvel hagyja ki ezt a másfél órát. Sachának, azaz Brünónak ugyanis semmi sem szent, ha polgárpukkasztásról van szó. A film műfaja mockumentary; dokumentumfilm-szerű környezetbe ágyazott merő gúny.

Sacha első alteregója, Ali G nem állt közel a szívemhez a pajeszával és a fuxaival. A wannabe-feka rapper már a MTV díjkiosztóin is hatalmas sikert aratott. A Da Ali G Show-ban is felbukkant, majd egy egész estés film, az Ali G Indahouse keretei közt is megvillantotta műmájer személyiségét.
Borat, a kazah újságíró aztán még nagyobbat robbantott, amikor az amerikai kultúrát igyekezett magába szívni a nagy sikerű 2006-os agymenésben, többek közt egy medve és Pamela Anderson közreműködésével. Szem nem maradt szárazon, és a kritika sem kímélte.
Most pedig itt van Brüno, aki szerint Borat aaaannyira 2006 (az affektálást kéretik hozzáképzelni).

Brünoéknak ugyan vajmi kevés érzékük van a divat világához, de ez legyen a legnagyobb baj. Már a főcímnél felcsendülő irgalmatlan német happy hardcore ízelítőt ad a ránk váró szörnyűségekből, hogy a film kulcspontjain újra és újra visszatérjen. Brüno, ez az agyonsztájlingolt meleg szépfiú a Funkyzeit nevű műsort vezeti Bécsben, egész addig, amíg egy tépőzáras ruhának hála ki nem tiltják az ottani divatvilágból. Még a pigmeus pasija is dobbant, néhány elég bizarr szexjelenet után. Hősünk rájön, milyen hazug és sekélyes volt eddig... így aztán Los Angelesbe megy celebritynek!
Társául szegődik a borzasztóan lúzer, de szintén ratyi, és Brünoba halálosan szerelmes Lutz.
Ami innen jön, az meg tényleg kegyetlenség.

Brüno elhatározza, hogy mindenáron képernyőre kerül. Először showműsorral próbálkozik, és miután csúnyán megbukik, más eszközökhöz fordul: jótékonykodik, szexvideót forgat és egy fekete babát is örökbefogad, Madonna mintájára.
A gyerek amúgy az O.J. névre hallgat, és egy ipod-ért cserébe jut hozzá.

Van itt minden: talkshow háborgó fekákkal, interjú terroristákkal, szado-mazo szex vécépumpával. Az izraeli-palesztin konfliktus is megoldódik, Brünónak hála, aki összekeveri a hamast a humusszal. Később rájön, hogy heteróvá kell válnia, így aztán katonaságban, vadászaton, boxringben és egyéb férfias közegekben is kénytelen helytállni. A boxjelenet valódi, igazi redneckek anyáznak az első sorokban, miközben Brüno és Lutz a Titanic megindító zenéjére teperik le egymást. Máskor egy kitetovált, hidrogénszőke óriásnő fenekeli el hősünket egy swinger partin, aki csak nem tud átszokni a másik nemre. Egyszóval már túl sok, az "ízes" német akcentus meg csak a ráadás.

Közben persze folyton röhögünk. Néha azért, mert vicces, máskor kínunkban, megint máskor félig letakart szemmel, amolyan "fujj b*meg, mi ez már"-módon.
Ha ez a cél, a film elérte.
Egyébként kapott már hideget-meleget, van, aki felmagasztalja, más visszalépésnek érzi a Borathoz képest. Talán van is rá ok, hiszen amíg Borat mindenki szívébe belopta magát, Brüno alapvetően irritál. Kicsit túl sok már az altesti poénkodás is. Prűdség vagy sem, egy farok premier plánban önmagában nem egyenlő a fergeteges jó humorral. Érezzük a jól kendőzött társadalomkritikát az ostoba karakterekben, na de mire fel? A gegek és viccek nagy része is épp ilyen bugyuta.
A végén azért villant egyet Bono, Snoop Dog, Sting és Elton John is az angyalszárnyas Brüno világbéke-dalocskájában, és talán ez a legjobb pillanat. Aki meg teheti, használja a torrentet egészséggel, ne dobjon ki háromezret két mozijegyre.

Nem VOLT rossz

2009-07-03T05:26:00.000-07:00

Három óra vonaton pácolódás után végre megérkezünk a Hűség városába. Túró rudi, energiaital, jegeskávé; aztán jöhet a kis fesztiválbusz, ami ingyen szállítja a bulizni vágyókat a Lővér kempingbe és vissza. Itt kerül ugyanis megrendezésre a VOLT fesztivál minden évben, immáron a tizenhetedik alkalommal.

A fesztivál pedig jobb se lehetne. Mindent megad, amit az ember vár a szórakozás e formájától. A szakadt bakancsos-rövidnacis pankoktól a csipkeesernyős goth tündérkékig, a patakokban folyó sörtől a félig felborult sátrakig. Változatos, színes, mégsem az a fullasztó zsúfoltság és labirintus-élmény, mint a Szigeten. Amúgy meg a szokásosak: bungee jumping, mobil vécék (egész higiénikus állapotban), számtalan kajálda, köztük a Szigetes kedvenc "fájdalommentes tömés" hot dog.

Viharon innen

Az alaphangulat tehát adott, és a kihagyhatatlan sárdagonya se marad el. Hamar elered az eső, hogy aztán már csak nyakig a posványba süppedve tudj csúszkálni. Ennek, és alapvetően az összes fesztiválnak tanulsága, hogy semmit ne hozz magaddal, aminek az elvesztését/tönkretemenését egy egész kicsit is bánnád. Ugyanis el fog veszni, és tönkremegy.

Már csak az eső miatt se járjuk be a fesztet keresztbe-kasul, de azért szeretjük a színes lampionokat, meg a legalább húsz fős, három méteres óriásfoteleket is. A MOL színpadon épp a Fish! csap a húrok közé, máshol meg Rage against the machine és az Amerikai szépség zenéje megy, drum and bassbe keverve. Nagy népszerűségnek örvend az átlátszó kék esőkabát, a színes-mintás gumicsizma, és a hülye feliratos pólók kora sem járt még le... talán nem is fog, amíg a világ világ, és a fesztivál fesztivál marad.

Ez még talán bevállalható

A Nagyszínpad felé orientálódunk, alapvetően itt található mindaz, ami ma érdeklődésre tarthat számot. Épp a Kaukázus küzd az elemekkel, hiszen ekkor kezd szakadni. Ez azonban nem tántoríthatja el a lelkes csápolókat egy kis Szalai Évázástól. A Kaukázus pedig énekelhető, szerethető bulizene. A szövegek a legjobbak, teljesen banálisak, aztán meg elmennek abszurdba. Így, hogy:

És utána bemegyek a postára / Feladom a csekket az anyjába
Felnyalok az égre egy bélyeget / Hullócsillagokon lépkedek
És utána felmegyek az iwiwre / Megnézem, valaki bejelölt-e
Sztriptízre, vagy orálra, / Vagy akármi jöhetne utána.

Az előttük eggyel színpadra lépő Vad Fruttik is ez a kategória, igazi láblógatós, vasárnap délutáni-életérzés: Szóljá má muternak, dobjon le szotyira pénzt. Kell ennél többet vagy mást énekelni a Soproniddal a kezedben, a sártenger közepén?

VOLTunk

Milyen kár, hogy ők sem tudják megdönteni a Kispál és a borz monopóliumát, mint a Nagybetűs Magyar Alter Zenekar. Nem tudni, Lovasiék mennyire lelkesek, a tegnapi koncert mindenesetre jól sikerült. Lassabbak és táncolósak, régiek és újak a Kispál repertoárból, a Tejjel kiflitől a Csigáig. Lovi népzenei blokkjait azért kihagynám.
Hiába, Kispál koncert nélkül egy magyar fesztivál sem lenne kerek. A közönség nagy része azonban már az est csúcspontjára edzette magát az első sorokban.

Szúrd ki a Fred Durst-imitátort!

A fő attrakció ugyanis nem más ma este, mint a Limp Bizkit. Tudjuk jól, ha a floridai nu metál banda még mindig sikerei csúcsán állna, mint 7-8 éve... ez a koncert sem jöhetett volna létre. Mégse bánjuk, a legkedvesebb kiskori emlékeink köszönnek itt vissza. Így van ezzel még többezer ember, már a kezdés előtt moccanni se lehet. Sikerül megragadnom egy kordondarabot, és ezer szerencsém; nem egy félájult lányt rángatnak ki a biztibojok menet közben. Máskor meg strandlabdákat dobálnak a közönségbe.
Amúgy frankón életveszély.

Az életmentő kordon

Durst és barátai egyből belecsapnak a My Generationbe, a tömeg pedig azon nyomban megőrül, eszement visongás, csápolás, pogó és stage diving veszi kezdetét.
Aztán sorra jönnek gyermekkorunk legszebb dalai: a fuckokban bővelkedő Hot Dog, az MTV-n maga idejében rongyosra játszott My Way, a rossz napokra való Break Stuff. Hiába, tudják a srácok, hogy a régi nagy sikereknek köszönhetik a meghívást. A közönséget tovább hergeli a lassú ének/rapbetétek és a zúzós refrének közti hangulatváltás.
Magamat is meglepem, de ha tudnátok, milyen jó érzés újra tizennégynek lenni! Bloggerünk ugrál, hajat ráz, visít, rángatózik, és persze roppant komolyan veszi az egészet.

A kép, a gitár, a férfi nem blogunk tulajdona

Fred Durst kiváló showman, alaposan bemozgatja a közönséget. Dícséri az ország és a nyelv szépségét és közli, hogy a Limp Bizkitnek egy álom vált ma valóra (csak egy picit röhögi el). Egyszer egy rajongó srác is a színpadra szökken, hogy egy szám erejéig Dursttel együtt tomboljon és megölelgesse a frontembert.

Wes Borland, a ki- majd ismét visszaszállt gitáros szexi műsörénnyel és csillámos koponyamaszkkal lép a színpadra, és egy mikrofonállványt is feláldoz a buli oltárán.
A katarzis végül a ráadás; az utolsó szám (Take a look around) utolsó refrénje előtt.
-Ssssshhh... - inti le Durst a közönséget, és az utasításra mind a három-négyezer jelenlévő egyszerre guggol le a földre. Aztán újra lesújt a refrén, és egy emberként ugrik fel mindenki, az élmény már-már tömeges extázis! Az utolsó 20 másodperc tehát az igazi csúcspont.
Gagyi, bugyuta, lejárt...? Akárhogyis, feledhetetlen koncertélményt nyújtott.

A Ladytron nem blogunk tulajdona (ennél azért jobban néznek ki)

Búcsúzóul belekukkantunk a Ladytronba a MR2 színpadon. Két fiú és két babakülsejű lány által prezentált, lassú, szintis elektropop; mint egy hűsítő zuhany az iszapbirkózás után. Kiváló. A mi erőnk viszont eddig tartott, alig vonszoljuk magunkat vissza a vonatállomásra. Röpke 5 óra (!) múltán már ágyba is bújhatunk. A MÁV-nak ezúton is puszi és thumbs up, hogy odafelé hagytak a 40 fokban szaunázni... de a reggeli didergésben, mintegy kárpótlásul, benyomták a légkondit.

Tehát: VOLT, van (hiszen még most is tart!), és jövőre is VOLT. :)

A Sziget

2009-06-21T02:13:00.000-07:00

Jó régi film ez, állítólag meg is bukott a maga idejében. Én most láttam. Tetszett.
Műfajilag nem lenne könnyű besorolni; egy akciófilmhez kissé filozofikus (különben meg se nézném), egy művészfilmhez túlságosan akciódús. Majdnem be is aludtam a sok végtelenbe nyújtott teherautó-robbantgatós jeleneten.
Vigyázat, spoilerkedek, azaz le fogom lőni a poént.

Történetünk egy föld alatti bázison kezdődik; az emberiség végzetes fertőzés áldozata lett, csupán néhány túlélőnk akad. Egyforma overallba bújtatva unatkoznak a bázison, és egy reménységük maradt: a titokzatos Sziget, az utolsó földi paradicsom. Minden héten kisorsolnak egy szerencsés nyertest, aki távozhat a Szigetre.

Itt élnek hőseink, Lincoln 6 Echo és Jordan 2 Delta is. Előbbit Ewan McGregor, utóbbit Scarlett Johansson alakítja. Lincolnnak egyre több kétsége támad a Szigettel kapcsolatban, és ki is derül (milyen kellemetlen!), ami nyilvánvaló volt: hogy itt mindenki valami hatalmas átverés részese.
A bázis ugyanis lényegében egy farm, szereplőink pedig hírességek, gazdagok klónjai. Létezésük egyetlen célja, hogy másolataként szervekkel lássák el az eredetit.
A klónokat egy laborban tenyésztik ki, a fejükbe hamis emlékeket táplának - mintha ők is emberi életet éltek volna, aztán ha eljön az ideje, "a Szigetre" küldik őket egy szurival.
Így hát Lincoln és Jordan menekülni kezd, hogy felkutassák a hasonmásukat. Na jó, pontosabban az eredetit.

Klónjainkból kiiktatták többek közt a szexualitást is, így aztán a szerelmi szál is csak később lép a sztoriba. Esetlenül botladoznak a kinti világban, amiről semmi tudomásuk. (Néha zuhannak száz emeletet, vagy áthajt rajtuk pár kamion, de elnézzük az ilyen apróságokat. Csak ne lennének az üldözős jelenetek olyan álmosítóra nyújtva.)

Michael Bay utópiája, ha más nem is, de mindenképp hatásos. A látványvilág fasza, a mondanivaló sincs túlságosan szájbarágva, de azért megkapjuk. Ewan McGregor a tőle megszokott színvonalat hozza, önmaga szemét alteregójaként is. Scarlett Johanssont itt is, azóta is egy felfújt lufinak érezzük, nem csak a száját illetően. Bájos, mikor ijedt vagy bamba fejet vág, de erre nem osztanak Oscart.
A film tehát nem 10/10-es, de nézhető. Akár szerethető is.

Nagy kékség

2009-06-18T14:37:00.001-07:00

Lány, és azon belül is kissé vásárlásfüggő lévén idén se hagyhatom ki az elemzést. Mármint, hogy mik is az aktuális áramlatok a trendi/idétlen öltözködésben. Van, ami most gyűrűzik be, van ami merőben átalakult, és persze, ami örök (még a divatban is)!

Régi ismerősök

+
Hiába, kedvenc kiegészítőnk, a légynapszemcsi még mindig virágkorát éli. Nem is baj, vannak mutatós darabok belőle. A kistányér-nagyságú, Victoria Beckham-féle darabok talán lassan kezdenek kivonulni, átadva a helyüket ugyanennek, kissé visszafogottabb méretben. Jó ez így!

+
A magas, egybetalpas, fonott/parafa cipellők is még mindig elárasztják a nagy márkák üzleteit. Kényelmes, de egyben dekoratív viselet a nyári napokra. Maradhatnak. A fa talp és a platform is még mindig népszerű.

-
Továbbra is favorit a zsákszerű hosszú felső vagy miniruha. Felül cicilapító varrás, alul terebélyes. A nagyon vékonyaknak talán jól jöhet egy kis térfogatnövelésnek. Nekem nem nyerő...

Új játékosok

-
Lassacskán kezd itthon is bevetté válni a londonból ismert bazinagy virágcsattok viselete. Megfelelően visszafogott ruhával lehet ízléses... de előre látom a neonfülbis altertinik tupírozott sérójában.

-
Csatos-madzagos-hálós rémcipők. Persze, ízlések és pofonok, de a birkaeffektus ebben is működni látszik.

+
Apró minták, ornamentikák a (nyári) ruhákon, a kis virágoktól a mértani formákig. Kissé hippis, etnós vagy akár pszichedelikus kivitelezésben. Nem rossz!

+++
Eljött ez is: a türkiz a nyár divatszíne. Az égszínkéktől a tengerzöldön át, a zöld és kék minden árnyalatáig. Ruhák, kiegészítők, türkiz cipők minden mennyiségben! A magam részéről nagyon tudok örülni neki, hiszen az én hajamhoz tökéletes kombináció.

Elefántért hajléktalant

2009-06-17T10:56:00.000-07:00

A kampány lényege: sok elefánt Budapest csomópontjain, nyár végén árverezés, az így befolyó összegből meg jótékonykodás. Vegyél tehát elefántot, és akkor egy hajléktalannak jó lesz. Azért jobban mutat a házban, mint a hajléktalan! (Részletek itt.)

Nekem tetszik az ilyesmi, ahogy annak idején a sokakat megbotránkoztató tehenek is. Vajon kinek fájt, hogy színesítik a várost? A Hegyvidéken kirakott zebrák pedig az óvatos közlekedésre figyelmeztetnek. Így aztán ez az ötlet is csak nyúlás, de nem változtat a jó célon, és az elefántok is édesek lettek. A honlapon is van galéria, de ezek saját fotók; a West Endben botlottam beléjük ma délután.

LG Cookie kp500

2009-06-16T23:51:00.001-07:00

Történelmi pillanat: életemben először nem játéktelót kaptam. Szóval nem az aktuális Nokiák legócskábbikát, hiszen úgyis vízbe ejtem / rálépek / a villamoson felejtem napokon belül. Úgy látszik, telefon-szempontból is felnövök lassacskán, és ez azért ijesztő gondolat. Talán ilyen alapon került a kezembe az LG Cookie kp500, ez az érintőképernyős kis csodasüti.

Nagyjából fél éve jöhetett ki a Cookie, és mivel relatíve olcsó, de annál okosabb, hamar szétkapkodták. Igazi smartphone: ami nincs rajta, az gyakorlatilag nem is létezik. Illetve létezik, de teljesen felesleges.

Eddig a Nokiák híve voltam, legalább két szempontból: egyszerű, gyorsan kezelhető menü és szívósság. Nokiát lehet tűzre vetni, focizni vele, ugrálni rajta páros lábbal: oda se neki. Ilyen szempontból még nem teszteltem az új szerzeményt, és nem is szeretném, de az egyszerű menü itt is előny.

A design elég minimalista, de épp ezzel lopta be magát a szívembe. A teló maga szimpla fekete, az oldalán lévő csík létezik még ezüstben és pirosban. Csupán három gomb található rajta, és ez bőven elég is, hiszen minden más a touchscreen segítségével történik. Így aztán keskeny, egyszerű és roppant mutatós. Mindössze 89 gramm a kis cukiság.
Van silver és gold változat is, utóbbi nekem már kissé csiricsáré.
Praktikus, bár rendkívül ronda fehér szilikontokot is kapok hozzá. Meg persze kis bökdösős pálcikát, nevessetek csak, nem tudom milyen névre hallgat a cucc.

Jöjjön néhány paraméter:

3 hüvelykes érintőképernyő (200 x 400 szín)

LG Active Flash UI kezelőfelület

Virtuális QWERTZ billentyűzet

Bluetooth 2.1, USB, EDGE, GPRS kapcsolatok

microSD bővíthetőség

Office dokumentum-nézőke, zenelejátszó, FM rádió, JAVA MIDP 2.0 környezet

Hát igen, van amiről lövésem sincs a fenti listából.

Multimédia fájlok lejátszása minden mennyiségben. A memória meglehetősen karcsú, ellenben persze bővíthető.
A kamera 3 megapixeles, minőség tűrhető, de ugyan minek, ha van jobb. Hasznosabb, hogy videót is tud.
Kifejezetten tetszik, hogy sokféle csengőhangból lehet választani (na meg persze kreálni sajátot). Alapképből nincs sok, azok viszont olyan szép kis virágosak, hogy nem is rakok be fotót helyette.
A képernyőre kipakolt widgeteket egyetlen, rázó mozdulatra összerendezi a teló.
A telefonkönyv 1000 helyes, és a szülinaptól az illető kontakt céges pozíciójáig minden jelentéktelenséget tud tárolni.

Hosszasan lehetne még apróságokat elemezni, de sose leszek a kütyük megszállotja. Egy biztos: ez a telefon messze minden igényt kielégít, ami valaha is felmerülhet nálam. Igyekszem évekig egyben tartani.
Persze, a technológia mai állása mellett 2 év múlva már ez is elavul. De hogy nem lesz másra igényem, az tuti!

Súlyos, súlyos

2009-06-13T03:11:00.000-07:00

Csak egy rövidke, céltalan bejegyzés, pofátlan mód lenyúlva az Indexről. Úgy kitekintésképp, mert a blog alapvetően nem meteorológiáról szól. Nem is írok esszét hozzá, csak ámuljatok. Valóban elgondolkodtató, hogy ugyan mit keresnek már ilyen képződmények a levegőben? Egy külön új felhőfajtába kell ám ezeket besorolni, ezek az Asperatusok. Vajon mit és mennyit sikerült a légkörbe juttatni, hogy ilyen fantasy filmbe illő csodák vaporizálódjanak? De szép szó.
Franciaország, Skócia, USA, Új-Zéland (a sárgás, az a legfurább).
Szerintem para. Még egy kis photo shoppal megfejelve is. Mi eshet belőlük?

Fesztiválszezon, ismét!

2009-06-07T12:32:00.000-07:00

Lássuk, mit tartogat az idei nyár fesztiválfronton!
A kínálat szinte átláthatatlan. Csak az időnk, lelkesedésünk és persze a pénztárcánk szabhat határokat. A fesztivál ugyanis nem olcsó mulatság, sose volt az. Most meg pláne.
Maradjunk szubjektívek! Se szeri, se száma a különböző nívósabb és gagyibb szabadtéri rendezvényeknek, és nem lehetek mindre kíváncsi. Csak a teljesség igénye és a mucsapusztafelsői motorostalálkozó nélkül.

Akárhogyis, a fesztivál életforma. A szabadság illúziója néhány estére, netán egy egész hétre: tömegben préselődés, automatás túrórudi, csapolt sör, fűfoltos tornacipő. Egyszóval móka és kacagás! (Kivéve, ha elfogy a meleg víz, a pankok meg sárral fröcskölőset játszanak; de ez már másik történet.) Jobb esetben mindenkinél eljön a pont, mikor már nem tud egy félig leszakadt sátorban, koszos zokniban kepeszteni négy napig. Nálam viszonylag hamar, de ez azért nem tart vissza a fesztivál-örömök kissé higgadtabb élvezetétől.

Azért nem árt, ha színvonalas előadókat sikerül összeválogatni, akik nem csak bizonyos alkohol/ gandzsamennyiség után élvezhetőek. Az az igazság, hogy összességében nincs ok a panaszra: hiába, hogy többségben a lerágott csontok, akik már tavaly is jöttek, meg azelőtt is, csak máshová. Persze akad, ami huszadszorra is ugyanakkorát üt. Úgy vélem, bárhol keresgélünk is a zenei palettán, mindenki megtalálja a számítását idén: az indietől a chillouton át a csujjogatós népzenékig.

Első állomásunk a VOLT lesz, Július 1. és 4. között. Ha világsztárt látunk a repertoárban, biztos, hogy máshol már a süllyesztőbe lett eresztve. Ez van; erre futja a keretből, nem kellenek mindig elsővonalas popsztárocskák. Így került a Voltra a 7-8 éve még világszerte übertrendi Limp Bizkit, vagy az amcsi szülők egykori rémálma, a jobb napokat látott rebel-pózer Marilyn Manson. Mivel mi is jártunk általánosba, talán felkapjuk a piros baseball-sapit egy vidám nosztalgia-estre.
Vannak itt még jóságok bőven, Junkie XL (sokadszorra), Laurent Garnier (sokadszorra), Sepultura - rájuk azért kíváncsi lennék. Garantált program a kellemes, dallamos, csajos elektropop Ladytron.

Utána Zamárdi következik, Július 9-12-ig; már azoknak, akik nálunk lényegesen jobban el vannak eresztve. A Balaton Sound ugyanis az egyik "legfiatalabb" fesztiválsorozat létére a legnívósabbá nőtte ki magát; ez lett AZ elektronikus zenei feszt. Vannak is húzónevek bőven, elég csak a végigfutni a flyeren. A Röyksopp igazán megérné, a Groove Armada már megfordult itt-ott, Moby azonban először látogat hozzánk (vagy ha nem, javítsatok ki). A populárisabb-gagyibb vonalat képviselő David Guetta bulijára is kíváncsi vagyok; szégyen vagy sem, a "süt a nap és szeretjük egymást" típusú tingi-lingi trance mindig is a gyengém volt. A When love takes overtől egy hónapja hiába próbálok szabadulni: fülbemászás, winamp, ipod, rotációban.
Ne feledjük a hazai csemegéket sem, mint a Colorstar, a Neo vagy a Zagar, akik a külföldi line-uphoz igazán méltó fellépők. Mind a 4 napot végig tudnám pörögni a Soundon, megérné. A 12 ezres napijegy (!) azért eltántorít attól, hogy többre tervezzek.

Ha még mindig van erő, energia és nem utolsó sorban kess, akár az Ozorán is kiköthetek végre. Az Ozorát évről évre, talán céltudatosan, szisztematikusan rászervezik a Szigetre. Idén Agusztus 11-16-ig kerül megrendezésre. További kibaszás, hogy nem árulnak napi-, csak négynapi jegyet, borsosan. Azért remélem, egyszer sikerül itt kikötnöm, hiszen évről évre tervbeveszem. A goa-psytrance alapvetően jó (azon belül a Shpongle is), meg a hozzá tartozó színes-pszichedelikus, természetimádó partikultúra is. Négy napot mégis sokallok az egészre.

Valahogy nem vagyok kibékülve a Sziget (Augusztus 12-17.) hájpjával és szlogenjeivel. Igazán aranyosat vagy karaktereset talán a Kistehén óta nem sikerült kiagyalni, ez az "Elmentek otthonról?" nem csak ötlettelen, szimplán szar. Azért elmegyünk. Tavaly megtörtem a láncot, de amúgy 2002 óta már-már hagyomány.

Zavar, hogy brutálisan, embertelenül drága. Elhiszem én, hogy válság van, hogy ezt a pár húzónevet is nehezen lehetett összeszedni... de akkor is! A Sziget jegyárak évről évre exponenciálisan növekszenek, és bizony, nem arányosan a fellépők számával/minőségével. Nem mondom, hogy szar, mert szimplán nem lenne igaz; de jól jönne már némi vérfrissítés. Ha már metal színpad nincs többé (nem baj), se Cöxpón Ambient (ez viszont de).

Nem a Placebot szeretnénk ötödszörre a Nagyszínpadon. Se a Prodigy-t, noha rájuk bármikor vevők vagyunk, de mégsem év-mint-év. Se másodvonalas fesztiválokról lenyúlt, idehurcolt előadókat (lásd: az Offspring tavaly már játszott a VOLTon, Fatboy Slim a Soundon.)
A magyar élvonal persze fesztiválról fesztiválra ugyanaz: Péterfy Boriéktól a Kaukázuson át Harcsa Veronikáig. Legalább létrejött egy egész jó magyar zenei szcéna, és nem csak a Kispálé a terep.
Pozitívum az igen csak felkapott indie-rock üdvöskék, a Klaxons, Snow Patrol, Bloc Party fellépése. Személyes kedvencem a The Ting Tings, a többi meg majd szódával elmegy. És -emberek-, igen, igen!! Van komoly, nyomós ok is Szigetelni az idén: Lily Allen az idei felhozatal fénypontja, minden téren! Világhírű; trendi; jó zene; karakteres csaj; ráadásul brit. Van mit várni!
Magát a fesztiválszezont is, úgy, ahogy van.

Lecsó

2009-06-03T14:15:00.000-07:00

Csak most fedeztem fel magamnak a körúton, nem messze a Jászai villamosmegállótól. Az ötlet önmagában brilliáns: miért éljünk BigMac-en és csokis shake-en, ha egyszer vannak nekünk is finom, karakteres ízeink? Na ugye! Itt a magyaros gyorsétterem. Talán még eredetibb is, mint a hamburger közepes krumplival.
Mégis, valami olyasmire készültem, mint a mekis bundáskenyér vagy aranygaluska: valami ízfokozókkal és tartósítószerekkel telenyomott finomság, kis nyomokban táplálékot is tartalmazhat.

A logó tetszik, maga a kétszintes étterem belülről teljesen érdektelen, sőt. Kissé illúzióromboló.
Szimpla tálcás-menzás rendszerben működő kajálda. A pulton sorakozó ételek, tegyük hozzá, nem néznek ki vészesen, és láthatólag nincs bennük semmi művi. A rántott husi, az rántott husi, ahogy a hortobágyi húsos palacsinta is valószínűleg palacsintából készült. Ezt már hatalmas pozitívumnak foghatjuk fel egy gyorsétteremnél... de ennyi. De tényleg ennyi.

Engem képes azonnal lehangolni az általános iskolai menzafíling, ha az étvágyat nem is veszi el. Az ételek, elkészítésükben is valahogy olyan menzásak. Valódiak, de semmiképp sem igazán ínycsiklandóak. Arról nem is beszélve, hogy a honlapon szereplő kínálat kb negyedéből lehet választani. A 29 levesből például, nem viccelek, három kapható! A gyér felhozatal csak méginkább elveszi az ember kedvét a magyarkodástól. Levesből, főzelékből, desszertből nincs több háromfélénél. Szép is lenne, ha székelykáposzta vagy töltött dagadó lenne a menüben (mint a honlapon)! A legtöbb étel nem is kifejezetten magyar. Végül cordon bleu-re esik a választásom. A kiszolgálás félelmetesen lassú. A krokettem belülről fagyott, a cordon bleu meg olyan, hogy annál jobbat ettem múlt héten a sajkodi strandon. Pedig az csak egy strand, és Sajkod.

Nyilván sok turistának ez lesz az első élménye a magyar konyhával... nem biztos, hogy meggyőzi őket.

Egy kis vizuál

2009-06-03T13:59:00.000-07:00

Olyan régen linkeltem már DevArt-os jópofaságot, pedig ha tehetségeket kell felkutatni, még mindig a legigényesebb oldal. Tessék, camartin bűbájos képei!

Öribari és digidugi: undi dolgok az MTV-n

2009-06-03T11:52:00.000-07:00

Mindannyian emlékszünk még a magyar történelem első valóságshow-jára. Micsoda pillanat volt! Addig el sem bírtuk képzelni, mi izgalmas lehet benne, ha X embert összezárva kameráznak. Utána persze, egy-kettőre a sorozatoknál is nagyobb ópiuma lett a népnek. Hiszen olyan izgi, amikor BB Zsanett rácuppan a pillanat tüzében, vagy ha teljesen átlagos arcokat kukkolhatunk a zuhany alatt. Azóta eltelt jópár év, és már aligha lehet újat mutatni valóságsók terén. Egy hétköznapi emberekből összerakott kis csapat talán már nem is kínálna szórakozást a tévénézőnek. Ma a sztárok, persze maibb kifejezéssel celebek parádéznak a képernyőnkön, villákba zárva vagy dzsungelekben játszva az amazont egy profi stáb segítségével. A hangsúly rajtuk van, olimpikonokon, botcsinálta modelleken és lejár(a)t(ott) előadóművészeken. A valóságsó igazából lassan már kimerült kategória, hiszen minden adó mindenfajtát forgatott már belőle, mindenféle alapötlettel és szereplőgárdával. Örömteli, hogy a zenetévék sem maradnak le, ha már a klipekre egyre kevésbé kíváncsi a YouTube-függő fiatalság.

Így születnek meg aztán olyan rémségek, mint a Playboy villa lányai, amiről szeretnénk hinni, hogy csak fikció; három ilyen buta nő csak egy forgatókönyvíró elcsöppenős fantáziája. Közben persze simán lehet, hogy nem. Az egyformára montírozott lányok agyát is láthatólag egyformára nyesték. Csak ritkán volt szerencsém hozzájuk, akkor viszont kiszörnyülködtem magam, és (valljuk be!), nem minden élvezet nélkül tettem ezt. :) Amikor Szőkelány_X kertipartit rendez, összerak egy hamburgert, majd büszkélkedik, hogy megtanult főzni: hát szóval, a sorozat felbecsülhetetlen.

A két, magyar MTV-n is műsorra tűzött valóságsó- förmedvény már tényleg kritikán aluli. Persze, azt már megtanultuk, hogy a celebeken bosszankodni felesleges; hiszen mi másért produkálnák magukat, ha nem a szórakoztatásunkra? Hogy bosszúság, vagy gúnyos röhögés, az már igazán csak rajtunk áll. Fogjuk fel tehát egy viccnek, egy közepesen jó viccnek Paris Hilton - My new BFF, magyarul Öribari kerestetik című újabb öngyalázást.

A Best Friend Forever, mint Öribari ideális fordítás: csak azt nem értem, miért épp az MTV-nek kell ezt az arcunkba tolnia. Persze, komoly megmérettetés vár azokra, akik Paris kisasszony barátságát keresik: non-stop partigépezetnek kell lenni. Cukcsinak és szekcsinek is, tökéletes külleműnek, hiszen főhősnőnk is az a pulykaorrával. A szereplők közt meleg és akár transzexuális is akad, de persze többnyire lányok akarnak Paris nyomdokaiba lépni, szívfájdítóan komolyan véve a missziót. A fordítás adta irónia elviselhetőbbé teszi, hogy egyáltalán a barát szó szerepelhet ilyen kontextusban.

A másik üdvöske, Tila Tequila még a myspace-en ütötte fel a fejét, mint egy vírus. A szingapúri gyökerekkel bíró, de amúgy amcsi Tilácska olyan dalokkal debütált, mint a "Sex" vagy az "I Love U", tehát a nívó már az elejétől adott volt. Utána jöttek a karrier újabb állomásai, mint az általa írt könyv. Tila nem mást, mint a nagybetűs, igaz szerelmet keresi épp egy valóságsó keretében. Legalább olyan komolysággal, mint a Hilton lány a barátságot. Tilácska mindkét nemhez vonzódik, fiú és lány nevezők egyaránt akadnak a mezőnyben, nemenként 15. Így aztán nem csoda, hogy többnyire nem szerelmet, de annál több orrba-szájba dugást láthatunk a Szerelem egy húzásra című agyleépítő szarban. Máskor egy liter mustárt kell bekanalazni, és egyéb gólyatáboros szintű próbatételek is akadnak a résztvevőknek. Persze, ezt a műsort is iróniával kéne nézni; nevetek is, de kicsit már forog a gyomrom, nem csak a mustártól. Szerintem valahogy undi ez az egész.

White Heaven

2009-05-16T04:41:00.000-07:00

Ez itt nem egy újgenerációs partidrog, és nem is az azonos nevű ausztrál bícs. A hívószavak, amiért kis társaságunk felkerekedett, az ingyen sushi, ingyen szaké és az (ingyen) meztelen nők voltak, akikről mindezt felszolgálják; persze, kinek mi. Gondoltuk, a szaké része megér egy sétát a Gödörtől... ha nem is árverezzük el a mizuagénkat, mint az Egy gésa emlékirataiban (jó film, jó könyv).

A hely ugyanis a Bazilika mögött található, és nem most nyitott meg, épp csak profilváltáson ment keresztül és eljapánosodott. Akárhogyis, ennek örömére tartottak ingyenpartit tegnap éjjel. Az enteriőr tetszetős, és nem meglepő módon hófehér, némi feketével keverve. Fehér bárszékek, vázák virággal, hólabda-szerű lámpák, tejüveg a pulton. És ami a legjobb: kényelmes-hátradőlős fehér sarokkanapék, fekete párnákkal. A kivetítőkön anime megy. A dizájnnal tehát nincs gond, és talán nem csoda, hogy kissé sznob légkörben találjuk magunkat.

Ezzel el is mondtunk minden jót, ami elmondható. A szakéről első körben kiderül, hogy mégsincs ingyen, illetve a welcome drinkek már elfogytak. Annyi baj legyen, végülis az éhségünket szeretnénk csillapítani... de a tálcákra kihelyezett sushi-falatkák elég fonnyadtak, és nem tűnnek a legfrissebbnek, ami nyers hal esetében azért elég kellemetlen. Meg is fekszi a gyomrunkat kissé, ha rá is küldünk egy csipetnyit a méregerős wasabi-golyócskákból. (A Wasabi nevű japán étteremlánchoz amúgy Londonban volt szerencsém; na, ott finom a sushi, és mindenféle kis ínyencségből választhatunk.)

Ez persze nem London, hanem Budapest, de néhány japánt azért kereshettek volna mutatóba. A leghervasztóbbak a kimonóba csavart lányok, akik közt volt gimis iskolatársat is felfedezek. Meztelen is van, 1 db: magyar, a pulton ül és kissé feszengve tűri, hogy pálcikákkal felcsippentsék a hasáról a sushit. Nem túl kirívó vagy kihívó, meg amúgy is, más ennél csúnyább dolgokat talál nyári munkának. Csak legalább ő japán lenne, az image kedvéért...

Japán kajálda magyar módra; itt azért már valami bűzlik, nem csak a nyers hal. Csak annyira hiteles, amennyire az anime con találkozókon a mangafigurának öltözött kislányok. Vagy mint egy halászlé -és gulyásparti Tokióban. Távol van az a Távol-Kelet, és van, amit nem kéne erőltetni. Legalábbis így. Olvassátok el az Egy gésa emlékiratait, az jó.

Jé, webkam, ego

2009-05-08T05:04:00.000-07:00

Ennek a blognak nem célja, hogy rólam szóljon; sokkal inkább olyasmikről, amik megesnek velem, és amik talán titeket sem hagynak hidegen. Ettől függetlenül most kaptok pár képet, mert megelégeltem a beállított, szépen sminkelt, kiretusált fotókat, és mert csak. :) Egy webkam, egy szar háttér, nameg Jé, a leghétköznapibb formájában.

New York, New York!

2009-05-06T12:53:00.000-07:00

Egy kis műsorszünet után újra itt. Méghozzá olyasmivel, amire tuti ráharaptok: a Nagy Almával, az óceán túloldaláról! Három nap alatt megismerni egy metropoliszt lehetetlen küldetés. Tisztában voltam vele, ahogy azzal is, hogy ha egy kis eszem van, éjt nappallá téve járom a várost. Az idővel nem volt szerencsém: egy esős, borult egű NYC fogadott, és nem is változott a helyzet. Mégsem moshatta el a lelkesedést, pláne a város hangulatát. Ha esik, ha fúj – New York csodálatos, és épp olyan, mint a filmekben. (Na jó, azért néhány órára még a nap is kisütött.)

Már a repülés is jónak ígérkezett. Sokszor jártam a felhők felett, de ilyen szemet gyönyörködtető látványban még nem volt részem (még ha a képek nem is adják vissza). NYC azonban már ekkor is felhőtakaróba burkolózott. A levegőből látszik leginkább, milyen kiszámított alaprajz szerint épült be a város; felülről a hagyományos utcák összevisszasága helyett tökéletes mértani formákat látni.

New York 5 részből áll: a szárazföldi Bronx, az egy szigeten osztozó Brooklyn és Queens, Staten Island, és persze Manhattan. Ez az abszolút központ, a felhőkarcolók, az üzleti élet és a látványosságok szigete, ezt értik a helyiek a City alatt. A többi rész szinte elhanyagolható: kertváros, lepattantabb „külvárosi” területek. Persze, mind megér egy kirándulást, ha nem vagyunk idő szűkében.

Az első, ami szembeötlik, hogy mindenütt a sárga szín dominál: New York a sárga bizbaszok városa. Taxik, iskolabuszok, közlekedési lámpák, útjelzések sárgítják mindenütt. Kellemes színfoltokat adnak a világ amúgyis egyik legszínesebb városának. Nagyon tipikus még a kék-fehér-piros is, a buszoktól a sugárutakon felhúzott zászlókig. Lokálpatriotizmus van rendesen! Jellegzetesek még a gőzölgő csatornák, a limuzinok, vagy a tűzlépcsők a téglaházak oldalán.

Először az itteni Subwayt kéne feltérképezni, ami nagy kihívás. Tulajdonképpen a metró az egyetlen, amit nem logikus NYC-ban, sokkal inkább fejetlenség és káosz. 25 metróvonal kapcsolódik egymásba, de valamelyik mindig épp nem jár, vagy nem arra, vagy nem áll meg ott és így tovább. Ráadásul sokszor ki sincsenek írva a megállók. Maga a Subway igénytelen, dzsuvás, csak az élőzene dobja fel néha.

A rácsos beléptető kapuk szorongást váltanak ki, ahogy a metrón utazó slampos emberek is. Aki teheti, inkább a híres sárga taxikba pattan, amik tizesével száguldanak a sugárutakon. Metróban London a nyertes, mind az átláthatóság, mind az igényesség tekintetében. Egy hatalmas előnye mégis van a Subwaynek: egész éjjel jár, hiszen New York sohasem alszik! A buszos közlekedés ugyanazzal a chipkártyával történik, itt egy drótot kell meghúzni, hogy jelezz. A buszok környezetbarátok és elektromossággal működnek.

Queens, ahol a szállásom található, nem sokban különbözik London külvárosától: kis üzletek, kertvárosi házacskák, téglaépületek. Ezek után igazi sokk kilépni a Hatodik sugárút sarkán, ahol fölém tornyosul a filmekből, fotókról jól ismert látvány. Az arányokat jól érzékelteti, hogy egy fotót sem sikerül készíteni, amibe én is, és az épület teteje is beleférnénk.

Az irdatlan nagy acél-, üveg- és betontömbök közül szó szerint kiemelkedik az Empire State Building, ami távolról sem a legszebb darab, de a méretei valóban lenyűgözőek. A kedvencem a Chrysler, ez a kissé kopottas art deco stílusú felhőkarcoló a fémdíszítéssel a tetején. Megnézem a Flat Iron Buildinget (Vasalóház) is. Az összkép elég eklektikus, szép és ronda épületek is bőven akadnak. Lehet, hogy Dubai vagy Taiwan már szintekkel előzi NYC-t, mégis: az épületek hangulata, stílusa felülmúlhatatlan és milliószor eredetibb.

Először egyből a Times Square-hez látogatunk el, ahol beláthatatlanul sok szín és fény fogad. Gigantikus plakátok, fényreklámok, villódzó ledek; a Broadwayen futó musicalek 3d-s plakátjaitól a világító logókig és kivetítőkig. Csak az M & M’s cukorkának három szintes üzlete van itt. Betérünk a világ legbizarrabb játékboltjába, ahol robot t-rex, legó empire state building és távirányítós repülő csészealj is akad. (A Virgin óriásboltját azonban már zárva találjuk, úgy tűnik, csődbe ment; talán a válság és az illegál zenetöltés együttes eredménye.) Annyi a szín és az impulzus, hogy bármerre kattintok a fényképezőgéppel, lehetetlen rossz képet csinálni.

A hirdetések, jelzőtáblák egyébként meglehetősen nyomasztóak: amputált kezű néni figyelmeztet a dohányzás veszélyeire, a múzeumban is levágott ujj emblémája jelzi, hogy oda ne nyúlj. „Nézz körül, egy gyalogos már meghalt itt” – és ez csak egy zebra. Bizonyára hatásosabb, ugyanakkor kicsit viccesen morbid. Figyelmeztető táblák helyett inkább elrettentések veszik körül a NYC-iakat.

Ők egyébként nem a legérdekesebb népség. Nem kirívóak, a londoniak extremitása sem jellemzi őket, nem igazán stílusosak. (Viszonylag sok "nice hair, baby!"-t hallottam, pedig semmi fura nincs a hajszínemben, egy világvárosban főleg.) Ami tetszik, az a közvetlenség, ahogy egymáshoz és hozzánk viszonyulnak; bárki kapható egy kis chit-chatre az útbaigazítás mellé. Feketék, fehérek majdhogynem egyenlő számban mászkálnak az utcán, és a legtöbb az angol után a spanyol anyanyelvű (sok a kétnyelvű hirdetés is). A legmeglepőbb pillanat az volt, mikor két trendi ruhás, elég helyes fiú smárolni kezdett mellettem, sőt gyakorlatilag egymásnak estek. Én meg csak néztem... leginkább csodálkozva. Nem ajánlom nekik a Kőbánya-kispesti metrómegállót :)

Manhattanben, mostmár zuhogó esőben útba ejtjük Little Italy-t, ezt a hangulatos kis negyedet, ami az éttermeivel valóban olasz hangulatot varázsol NYC közepén. Kár, hogy már szinte bekebelezte a vele szomszédos, egyre terjeszkedő Chinatown, ahol nincsen különösebb látnivaló. Folytatva az utunkat már a Financial districtben, a pénzvilág központjában járunk: itt található elkerítve a WTC egykori helye, ahol már zajlik a következő, egytornyú utód építése. Megfordulunk a Wall Streeten is – ekkor már csak pár utca választ el az óceánparttól. A part mellett pedig mi zajlik épp? Románia Fesztivál! …

Legalább a nap kisüt picit, hogy szép fotókat készíthessünk, mielőtt felszállnánk a kompra, hogy megtekintsük a Szabadságszobrot. Miss Liberty koronája a terrortámadás óta nem látogatható, csak a talapzatára szabad felmászni. A kilátás pompás Manhattanre és a szomszédos New Jersey-re is, amit csak Garden State-ként emlegetnek, míg NYC „beceneve” az Empire State.

Ezután a Brooklyn Bridge felé vesszük az irányt, de nem derül ki, miért örvend nagyobb ismertségnek a szomszédos Manhattan Bridge-nél. A kilátás a tövéből azonban egészen lenyűgöző. A blog erősen hiperaktív háziasszonya mást se csinál két órán át, mint megkövülten nézi a naplementét, az óceánt és a felhőkarcolókat, amiken ekkortájt gyulladnak ki a fények.

Programunk része még a MoMa, a Museum of Modern Art is. (Kötelezőnek mondott még a Guggenheim és a Metropolitan; majd legközelebb.) A Hatodik sugárúton magasodik, és olyan kreációkkal van tele, amiken vagy nevetünk, vagy a hajunkat tépjük. Ilyen a bekeretezett sima fehér vászon, vagy a matekfüzetből kitépett papírlap. Igazán művészi! Van azonban rengeteg fotó és grafika, amit érdemes megnézni, a design szekció pedig kifejezetten fasza, főleg a rozmárt formázó óriásfotel! Nem messze található az egyik legismertebb koncerthall, a Radio City Music Hall is, ahol természetesen világsztárok fordulnak meg. Egy filmforgatásba is belecsöppenünk, de igyekeznek terelni a bámészkodókat.

A közelben található a Central Park, amit nem túlzás a város tüdejeként emlegetni. Ugyan egy londoninak kevés újat lehet mutatni parkok terén, igazán szép látványt nyújt a sok zöld, felhőkarcolókkal a háttérben. Az idő sajnos elég kihalttá teszi a parkot, de így is akadnak futók, cangások, lovaskocsi, bizonyára csónakázók is. A parkban áll Colombus szobra, és még másoké, akik nem értjük mit keresnek itt (pl. skót írók). Az viszont igazán kedves szokás, hogy a park padjait oda lehet „ajándékozni” másoknak, kis névtábla hirdeti rajtuk, ki kapta és miért.

Az Uptown, Manhattan felső része felé vesszük az irányt, a híres-hírhedt Harlembe. Délután van, de ilyenkor sem biztonságos környék ez fehér embernek, vagy inkább egyáltalán senkinek. Az itt dúló bandaháborúknak gyakran esnek áldozatul járókelők. Úgy 5 percet töltünk a föld felett, aztán igyekszünk vissza a Subwayre. De legalább itt is jártunk!

A következő célpontunk Coney Island, a rossz idő ellenére is. Ez a kis félsziget Brooklyn déli csücskében fekszik, és metróval hamar elérhető. Most az eső miatt teljesen kihalt, de még így is érződik a hangulata, igazi bulis fürdőhely. Áll itt egy mini vidámpark is óriáskerékkel, és itt kerül megrendezésre minden évben a nemzetközi hot-dog evő verseny, ugyanis itt találták fel - már ha lehet ilyet mondani egy ételre... kivetítő jelzi, mennyi idő van még hátra a Függetlenség napján tartott versenyig.

Utolsó említésre méltó állomásunk a Rockefeller Center, a New York-i luxus középpontja, sok arannyal és márvánnyal. Az 5th avenue felől közelítünk, ami NYC legelegánsabb környéke, és a Chanel szponzorálja (innen a no5 felirat a Chanel logó mellett). Itt szokták felállítani a gigantikus karácsonyfát is, amit persze most nem tudtunk megcsodálni. És itt található NYC második legmagasabb kilátója is, a GE buildingben. Először még a viharfelhők miatt ötből nulla a láthatóság, aztán felkúszik hármasra, úgyhogy a klausztrofóbiát leküzdve beszállok a liftbe. Egy perc alatt az épület tetejére repít, és igazán szép panoráma fogad, köd ide vagy oda.

Végigjárjuk a Downtown-t, ahol a legjobb élőzenés klubok találhatóak; NYC-ban muszáj egy kis jazzt hallgatni. Leginkább az utcáról sikerül, fél füllel, mert a legtöbb hely belépője 20-30 dollárnál kezdődik. Végül maradunk az éjjelnappalinál; az alkoholfogyasztás persze tilos az utcán, ezért adnak hozzá papírzacskót. Még a sör is sokkal nagyobb kiszerelésben kapható, mint Európában, ahogy a T.G.I. Friday’s étteremben is embertelen méretű sajtburgert raknak elénk.

Az étkezés Manhattanben egyébként kijön 5-10 dollárból, és akkora adagot kapunk, hogy estig elvagyunk vele. A Meki választéka is teljesen más, mint otthon – főleg különböző McMuffinokat kínál szintén kiadós méretben. A New York-iak kedvenc itala a smoothie/colada, a kettő nem teljesen ugyanaz, de mindegy; tulajdonképpen agyonédesített jégkása. A Dunkin Donutsban veszünk, ami szintén túl édes, drazsés-cukros fánkokat kínál. Az amerikai cheesecake (sajttorta) azonban kifejezetten finom, sokkal tömörebb, mint az európai. Ezzel talán ki is merítettük az amerikai konyhát…

„Igyunk arra, hogy kozmopoliták vagyunk”- és így is van.

Aztán az utolsó napot teljesen elmossa az eső, 2 óra csúszással indul vissza Londonba a gépem. És ha most válthatnék egy jegyet akárhová, de tényleg bárhová, New Yorkba mennék vissza, hogy többet lássam napfényben. Amint tudtok, tegyetek így ti is!
És ezúton is köszönet Nuke barátomnak, aki kitűnő idegenvezető volt :)

London FAQ - Gyakran Feltett Kérdések

2009-04-15T10:01:00.000-07:00

Az a hír járja, hogy az életkörülmények sokkal jobbak. Meg hogy egyfolytában szakad az eső. Az angolok távolságtartóak. Mindenki tejes teát iszik, napi hatszor - két tál fish & chips közt. És persze, minden megfizethetetlenül drága.
- Vagy ezek csak sztereotípiák? Mi az igazság?
Itt az ideje, hogy eloszlassuk a kelet-európai tévhiteket és legendákat - Jé jelenti Londonból.

1. Folyton szakad?

Nem, nem szakad. Az elmúlt két hónapban reggeltől estig tartó, kellemes napsütést élvezhettünk, hol szűrtebben, hol erőteljesen. Persze, felhő mindig akad - az utóbbi hetekben a borult ég és erős szél a jellemző; most kezd újra beköszönteni a meleg és erősen nyirkos tavasz. Általánosságokat nem mondhatunk, ha csak nem annyit, hogy az éghajlat valóban enyhe. Ennek télen-nyáron tud örülni mindenki, aki nem a +40 vagy a -10 fok megrögzött kedvelője.

2. Ehető az étel?

Mi több, sok helyen kifejezetten jó. A brit konyha "remekeivel" csak a tradicionális éttermek, pubok büszkélkednek. Egyébként a kebabostól a sushi bárokon át végtelen a kínálat; ahány etnikum, annyiféle konyha, és ki ne csinálna épp ebből üzletet. Magyar éttermet is találunk, a jól csengő Gay Hussar néven fut (jelentése: vidám huszár, mégis, mire gondoltatok?). Bővebbekért ld. az idevágó kajaposztot.

3. Mi a helyzet a celebekkel?

Nem követem nyomon a sztárvilágot, mégis kellemesebb belecsöppenni a londoni eseményekbe, mint kiszeltündékről olvasni nap mint nap. A sztárok nem csak vörös szőnyegen, rangos eseményeken mutatkoznak: bármelyik étteremben belebotolhatsz a Beckham párosba, vagy kiszúrhatod Kate Mosst, ahogy lecsúszott sminkkel hazacsámpázik valamelyik camdeni klubból. Amit persze címlapon hoz a másnapi ingyenújság az aktuális sztárpletyikkel. Nemrég Jacko (vagy ami még egyben van belőle) integetett ki a hotelszobából egy ismerős szeme láttára - én személy szerint nem irigykedek.

4. Mégis, milyenek az angolok?

Túlsúlyban a szőkék, és rengeteg a tipikus szeplős-vörös hajú. A fehér bőr, magas termet szinte kivétel nélkül jellemző rájuk, ahogy az érthetetlen, utánozhatatlan akcentus is. 10 év angoltanulás, papír a középfokról? Felejtsd el! A gyakorlatban keveset ér, ha kened a nyelvtant, és a szókincsed is változatos; kezdetben nehéz lesz szót érteni velük.

Noha nem egy nyakbaugrós, hátbaveregetős népség, az ellenkezője sem igaz. Bármerre járj, bármiről érdeklődj épp, mindig kézséges és kedves arcokat találsz. Mindez nem csak jóindulat, hagyomány kérdése is; az angolokba valahogy bele van nevelve a magyarokból olyannyira hiányolt udvariasság, vagy inkább: illem. Annyira azért ne örüljünk, hiszen ezzel együtt jár, hogy kedvesen, kulturáltan és tapintatosan küldjenek el a halál f&@#-ra. Mindezt a maguk fagyos modorában.

5. London angol város?

Igen és nem.
A Temze mentén a többszáz éves építmények (Tower, Tower Bridge, Houses of Parliament) és a modern üvegcsodák (Gherkin, City Hall, a City felhőkarcolói) váltják egymást, épp ezért kissé zűrzavaros az összkép. Mindez elmondható a lakosságra is: az angolok mellett milliónyi arab, japán, kínai, filippínó, fekete színesíti az összképet, a világ bármely pontjáról. London után már szokatlan Budapest egyhangúsága - vagy inkább "egyszínűsége". Nem csak a színek: az ételek, szokások, öltözékek, stílusok, kultúrák keveréke ez... egyszóval világváros. (Igen, ezt hívják úgy és nem, Budapest nem az, még ha jobban is szeretem, mint a teljes londoni forgatagot együttvéve.) Abba is érdemes belegondolni, hogy amíg mi képtelenek vagyunk békében élni a szomszédainkkal/ilyen-olyan kisebbségeinkkel, itt minden az alkalmazkodásról szól. Na jó, persze nem zökkenőmentesen; de azért megéri példát venni róluk.

Londonra, ahogy általában a nagyvárosokra, jellemző a tökéletes személytelenség. Ez lehet kellemes (gondoljunk csak a merész öltözékekre), ugyanakkor feszélyező is: itt aztán összeeshetsz mások előtt az utcán, nem biztos, hogy nem lépnek át rajtad.

6. És a jólét?

A kérdés összetett. A mi fizetésünkhöz mérten persze méregdrága, de helyesebb, ha az itteni átlaggal számolunk. Ez alapján minimálbérből (ha nem is fényűzően, de) megélsz. Lakáshitelből lakást veszel. A legalacsonyabb bérek havi £ 700-800 körül mozognak, persze, ez az emigránsok fizetése. Az átlag úgy £2000-t vághat zsebre hónap végén. Egy heti kajád (ha igazán nagy lábon élsz) £50*, egy jó pár cipő/márkás ruha £20-30, egy új kamera vagy mobil £50, laptop £200. Egy alacsony költségvetésű nyaralás vagy külföldi kiruccanás £400. Egy autó alsó hangon £7-8000 (a határ persze a csillagos ég). Egyszóval: élhető. A válság (itt csak credit crunch) Nagy-Britanniát sem kíméli, mégsincs krízishangulat. Röviden szólva: Anglia sem meseország, épp csak úgy működnek a dolgok, ahogy működniük kell/kéne egy rendes társadalomban. Kitűnő élettér; nem véletlenül vonzza bevándorlók millióit. Egy szépséghibája mégis van: bárhogy szeretjük, nem az otthonunk - egy percre sem az.

*az árak csak hozzávetőlegesek.

Ethernity @ Deviantart

2009-03-29T05:52:00.000-07:00

Tudjátok, hogy szeretem a bizarr képeket, meg a Deviantart-ot (bár mióta annyit nyaggat, hogy regisztráljak és fizessek neki, kicsit megtört a lelkesedésem). Néhány kellően morbid fotómontás és grafika Ethernity-től, persze, poszter formátumban is.

Kész cirkusz / a Britney-jelenség

2009-03-15T14:55:00.000-07:00

Bejegyzésünk tárgyát, Britney Spearst sose figyelném zenei tényezőként, de ebbe ne menjünk bele. Ellenben visszatért, akármit is jelentsen ez. Nem olyan horderejű esemény, amin elgondolkodik az ember, végképp nem, hogy blogot írjon róla. Mégis, Spears kisasszony (vagy inkább pénzhajhász góréinak) röhejessége most érte el a tető- vagy a mélypontját. Ilyen már a világon nincs.

A sikersztori kereken egy évtizede kezdődött, amikor az első tinisztárként felbukkant ez az álomlány. Akkor még legfeljebb a kissé rekedtes torokhangja irritált, egyébként maga volt a megtestesült klisé: szőke, csini, épp olyan, mint az átlagos jócsaj a gimis hugod osztályából. Szűz is, megszeppent is, nehogy anyu beleköthessen. (Gyűlöltük, talán mert mindenki más lelkesedett érte, talán, mert már akkor is feltűnt az egyediség teljes hiánya.) Aztán, ahogy a klipjei gyarapodtak, a ruhadarabjai mintha erősen megfogyatkoztak volna. Átláttunk a szitán, de még mindig semmi gond. A kislányoknak példakép kell ebben a korban, a kisfiúknak meg egy csomag zsepi.

A történetet mindenki ismeri: először a leszállóág, aztán szépen begyorsult a lejtő. Házasság, gyerekek, depresszió, súlyzavar. Pia, drog, Big Mac menük, paparazzi-hadjárat: az eredmény néhány év alatt egy formáját vesztett idegroncs, de hát az lenne a fura, ha egy egészséges pszichéjű embert nem darálna be így a világsztárság. Britney persze nem veszett el, csak átalakult: eddig sem a zenéje szolgáltatott témát a bulvárlapoknak. Mindenki ajnározott kis kedvencéből "Amerika tragikus bohóca" lett. A neve és arca eladható maradt, mint egy presztízsét vesztett régi nagy márka. Ha más nem, olykor egy lepottyantott gyerek, kopaszra nyírt fej vagy épp puncivillantás tartotta címlapon.

Ám mostmár ez a korszak is a múlté. Úgy tűnik, Spears kisasszonyban még mindig látnak elég fantáziát, kisugárzást, de leginkább: biztos bevételi forrást. Legutóbbi, Circus című albuma kapcsán naaagy visszatérést emlegetnek, és látszólag tényleg újra formába lendült. Újra itt a pophercegnő, ki tudja, hány háttérember munkájának hála; hiszen ő csak az arcát, a testét és a bejáratott márkanevet adja. Csak nézek, nézek és nem látok. Az egyetlen, ami feltűnik: egy szerencsétlen, kiégett nő izzadtságszagú vergődése, sok pénzért. Persze, nagyon ki van találva, de ez már mit se számít. Hiába vonaglik csábosan a szaunában egy szál semmiben. A legtöbb, amit bezsebelhet érte néhány "kúrnám" megjegyzés; ebben a műfajban azonban akadnak nála profibbak.

Egy dolog van még Britney-nek, ami pénzzé tehető: a teste. Mostmár minden ködösítés nélkül, nyíltan, csak ez az egy. Legutóbbi, If you seek Amy (Ha Amy-t keresed) című single-je botrányt kavart: tiltakozást váltott ki, hogy a cím egyben nyelvi rejtvény is. Kiejtve ugyanis nem mást kapunk, mint a F.U.C.K. me (D.U.G.J. meg) felszólítást. A szövegkörnyezetben még értelmetlen is, ha maradnánk a rádióbarát változatnál (szeress vagy utálj, minden fiú és lány könyörög, hogy ha Amy-t keresed / pontosan ejtve viszont: hogy megdugjon.) A dolog amúgy roppant ötletes, akár szórakoztató is lehetne. Itt és így azonban mérhetetlenül szomorú. Az amerikai szülőknél a csúnya szó verte ki a biztosítékot, pedig nem itt a probléma. A kislányom olyan világban nőne fel, ahol a jófejség mércéje, hogy meg akarnak-e dugni, és hányan. Mindezt egy agyonfuttatott, lecsúszott lelkisérült szájából, aki designer szőnyeggel törli fel a szart a kutyája után. Még elnevetgélünk, de valahogy egyre kevésbé vicces ez az egész. Britney albumcíme találó: az egész világ cirkusz, ahol el(ő)adóművészek produkálják magukat. Úgy tűnik, mindenáron.

Diva Britain

2009-03-15T08:02:00.000-07:00

Mi az első, ami eszünkbe jut, ha a brit könnyűzenére gondolunk? Talán a virágkorát élő indie hullám. Oké. És még? Mi a helyzet a brit csajokkal, például?
Akármi történt is mostanság, a múlt évtized generációjának egy villan be azonnal: az a bizonyos öt fűszerlány, és már visítjuk is, hogy "If you wannabe my lover..." Hiába, na: ha még mindig '98-at írnánk, még mindig ők lennének a legkúlabbak. Tudtak valamit, amit napjaink vérpezsdítő girl groupjai nem: kilógó intim részek nélkül dögösnek és nőiesnek lenni, sőt, talán még énekelni is. Na de ennyit a görlpóverről, meg a múltról. Kik mennek most?

A képen látható lányt, Lily Allent például szeretjük. Már csak azért is, mert a maga felvállalt tökéletlenségében lopta be magát a britek szívébe, és kúszott a listák élére tengeren innen és túl is. Lily Allen nem az a tipikus előrecsomagolt sztárocska. Kicsit odamondogatós, kicsit botrányhős, de csak úgy szerethetően. 2006-ban robbant be az Allright, Still, arról is a Smile. Mostmár második albumával, az It's not me, it's you-val arat átütő sikereket. Noha a bulvárlapok permanens szereplője nagy pofájának köszönhetően, Lily színvonalasan énekel és zongorázik, és kellemes, fülbemászó easy listeninggel örvendeztet meg. Hol vidám és tingilingi, hol kissé mélázósabb. Van itt persze szakítás és maró feminista gúny, akár egy kelleténél rövidebb farokról is (Not Big, Smile, Not Fair). Romantika (Littlest Things, Who'd have known), csipkelődés a füves öcsikével (Alfie), társadalomkritika: a homofóboknak (na jó, burkoltan Bushnak) beolvasó Fuck you, vagy a London söpredékét "leleplező" kamu-idill, az LDN. Lily mégis akkor a legjobb, mikor épp nem mond nagyot: inkább egy vasárnap délutánról énekel, amikor majd levisszük a kutyát és kínait eszünk a tévé előtt. Lily maga a hétköznapi brit valóság; nekünk is hiányzik egy legalább ilyen eredeti lány a hazai popzenéből.

Lily kisebb népszerűséggel bíró, gyerekbarát változata Kate Nash, aki nagyjából vele párhuzamosan bukkant fel a poppiacon, a MySpace-en keresztül. Kate először a Foundations című dalocska révén került be a köztudatba, amihez aranyos, színes látványvilágú klip készült, ez azóta is jellemző rá. Ezt követte a Pumpkin Soup és a Merry Happy, debütáló albuma, a Made of Bricks pedig hamar platinává érett. Az ír születésű, de Londonban nevelkedett Kate nem kimelkedő karakter, de legalább ízig-vérig brit lányka, vörös hajától a nagyon sajátos akcentusáig.

Duffyról már esett szó. Ő az, aki kerek egy év alatt a frissen felfedezett üdvöskéből szupersztár-státuszba küzdötte magát. A Wales-i származású dalospacsirta úgy egy éve jelentkezett Rockferry című debütlemezével, és azóta is kitartóan csúcsokat döntöget. Duffy hitelességét sokan megkérdőjelezik, népszerűsége azonban töretlen, Grammy-díjas, és nemrégiben tartolt a BRIT awardson is. A lenti képen szereplő, szintén angol nemzetiségű r'n'b sztár Estelle-lel is összerúgta a port (ő az American Boy című egésznyaras slágerről ugorhat be kapásból). Szerinte ugyanis idétlenség fehér bőrrel soult énekelni. Akárhogyis, Duffynak bejött. Még a Coca-Cola is őt használta fel kissé érthetetlen üzenetű reklámjához.

A botrányhősnő, akit felesleges bárkinek is bemutatni. Amy Winehouse a pletykalapok állandó címszereplője a világ minden sarkában. Amíg Lily Allent, a nagyszájú celeblányt legfeljebb rossz szemmel nézik, Amyvel gyerekeket riogatnak, minimum. Első lemeze, a Frank 2003-ban látott napvilágot a rock 'n roll, a jazz, a soul sajátos egyvelegével. A második Black to Blacket 2006-ban öt grammy-díjjal honorálták. Amy karakteres hangját olyan időtálló számokhoz adta, mint a Rehab vagy a Love is a losing game. Énekesnőként azonban egyre kevesebb visszhangot kap, sokkal inkább drogbotrányai és agresszív hisztije tartja a felszínen. Winehouse kisasszony olykor heroin-belövéstől vérfoltos balettcipőben mutatkozik, vagy orrbacsap egy rajongót, ha fotózkodni óhajt vele. És akkor még nem is beszéltünk anorexiájáról, tüdőbajáról vagy az elvonókról, amelyeknek állandó vendége. Nem ártana összekapnia magát, hogy drama queenből újra az lehessen, akinek indult: egy különösen tehetséges díva, idióta méhkas-frizurával.

Slumdog Millionaire

2009-02-26T01:50:00.000-08:00

Mi történik, ha Hollywood és Bollywood találkozik? (A félreértések elkerülése végett: Bollywood nem egy gagyi másolat. Gyakorlatilag több nézőt vonz Hollywoodnál). Sokkoló dokudráma, krimi, romantikus film; mindez két órába sűrítve. Mi van, ha az indiai nyomornegyedek horrorisztikus világa keveredik a naaagy, rózsaszín amerikai álommal? Danny Boyle nem csak a Trainspotting révén óhajtja beírni magát a filmtörténetbe: ezúttal különös egyveleget alkotott, a nyugati világ pedig ráharapott.

A Slumdog Millionaire (felénk csak Gettómilliomos) egy igazi harmadik világbeli tündérmese. Mind a nyolc Oscar-díjra rászolgált, az bizonyos.

Jamal, a Mumbai utcáin nevelkedett szegény fiú egy csapásra országos hírnévre tesz szert, mikor a fődíjig küzdi magát a nálunk is, náluk is sikerrel futó Legyen ön is milliomosban. Hatalmas kiugrási lehetőség ez, a mai napig szigorú kasztrendszer-alapú Indiában. Jamalt csalással vádolják, hála az irigy, áskálódó, nem épp Vágó-stílusú játékvezetőnek. Pedig amit tud, arra az élet tanította, többnyire fájdalmas tapasztalatok révén. Nyomon követjük a történetét, kisfiú korától kezdve: édesanyja kegyetlen meggyilkolását, a koldusmaffia borzalmait, az örök társának hitt bátyja, Salim árulását. Jamal egyetlen vágya, hogy megtalálja másik gyerekkori társát, a szintén árva kislány Latikát, aki (és ez már itt Hollywood) örök szerelme is egyben. Zsepit bekészíteni: a befejezésig sokat sírunk. Főleg azért, mert ami nekünk csak filmvásznon látott borzalom, az odaát a hétköznapi valóság. A megvakított koldusfiútól a muszlimokat öldöklő hindukon keresztül, a tolvajnak álló, fegyverrel hadonászó gyerekekig.

Azért nevetünk is, nem egyszer: nem fogok spoilerkedni, de a leleményes kis Jamal autogramm-vadászata, vagy a Taj Mahalnál a turistákat lehúzó, botcsinálta idegenvezetőnek álló Salim jelenete emlékezetes lesz. A produkción még nagyobbat dob az A. R. Rahman által jegyzett, és M.I.A. közreműködésével fémjelzett kitűnő filmzene. És persze megkapjuk a Hollywoodban kötelező befejezést, a Bollywoodban kötelező zárótánccal. A három fő karaktert három-három színész játssza különböző életkorokban. A gyerekszínészek nagyon jó alakítást nyújtanak. Néha valótlanul csengő mondatokat adnak a szájukba, na de ennyi szépséghiba bőven belefér.

A film ezúton üzeni a mi kis eltunyult, válságtól parázó nyugati világunknak, hogy van élet odaát is, méghozzá szintekkel szarabb, mint ami nekünk jutott. Nekik pedig azt, hogy kiút márpedig létezik. Bízzunk benne, hogy tényleg így van, és hogy a D. a helyes válasz.

Vicky Cristina Barcelona

2009-02-24T12:35:00.000-08:00

Azt aztán végképp nem mondhatni, hogy ne lett volna meg a jóindulat és a pozitív hozzáállás. Sőt. Penelopé Cruzt ugye alapból kedveljük az Almodóvar filmekben nyújtott alakításaiért, ahogy a szóban forgóért is megkapta a szobrocskát, mint legjobb mellékszereplő. Csömörünk legfeljebb attól lehet, ahogy újabban a csapból is folyik, és minden hajfestéket-krémet-Mangót az ő arcával promótálnak. Ám mindez lényegtelen.

Mit is vártunk a szóban forgó filmtől? Woody Allent senkinek sem kell bemutatni, ahogy üdvöskéjét, a csodaszép, csodaszőke Scarlett Johanssont sem. Ilyen rendező és színészi gárda már jót sejtet. Két jó nő, egy jó pasi, egy szép helyszín: valami utazós, bohém, szexi, merész filmre számítottam. Elég művészi, elég közönségbarát, de mindezt megfelelő mértékben és adagolásban. Nos: csalódtam. Woody bácsin bizony érződik az a 73 év. (Igaz, én már a Match Pointra is húztam a számat.)

Mit kapunk? A film, diplomatikusan szólva nem jön át. Őszintén szólva meg 96 percnyi üresjárat. Két vakációzó amcsi lány egy latino loverbe botlik, aki megpróbálja mindkettejüket az ágyába rángatni. Az egyiket, a görcsös, túl racionális Vickyt csak átmenetileg, a kalandozóbb Cristinát meg hosszabb távra. Képbejön a hisztérikus művészlélek exfeleség (ez Penelopé), hogy aztán az utóbbi két nő és a spanyol csődör közt jöjjön létre szerelmi háromszög. Hű-űűű, micsoda provokatív téma! Csak egy laza smacit láthatunk a hősnők közt, egyébként ez a szál sincs kibontva rendesen. A kérdés csak az, miért szegény jelentéktelen Vicky a címszereplő. A macsónk, Juan Antonio is halál uncsi. Hiába mozdul rá mindkét nőre, még csak nem is egy gaz csábító.

Szóval, hogy miért is rossz ez a film. Egyszer sem éreztem, hogy egy kerek sztorit néznék, ami A pontból B-be tart. Két lány Barcelonában nyaral: flörtölnek, dugnak, nyavalyognak egy sort, majd hazamennek, mindezt másfél órában. Elmaradnak a szereplők lelkében turkáló, emlékezetes nagy jelenetek. Nincsenek jellemábrázolások, mély beszélgetések, szerelmi dráma, izgalom. A fenébe már, még egy rendes szexjelenet se!

Ami van: egy művészieskedő, érdektelen maszlag, egy irritálóan szájbarágó narrátorral, aki ilyeneket mond: "Ahogy az este telt és fogyott a bor, Vicky is egyre nyitottabbá vált erre a futó kalandra." Talán éreztetni, láttatni kéne, nem? Közben sok szó esik festészetről, fotózásról, építészetről. Fokozni akarja a film művészi voltát, ám épp, hogy még sekélyesebbé teszi azt, ami amúgy is. Egy pozitívumot említenék: Barcelona csodálatos város. Szép és jól megkomponált képeket látunk róla, egészen megragad a mediterrán hangulat. Ezt azonban a Travel Channelen is megkapom, bármikor.

Jóindulat ide vagy oda, ez a film - szerintem - csapnivaló.

The Curious Case of Benjamin Button

2009-02-24T06:58:00.000-08:00

Már maga az alapötlet is annyira bizzar, hogy feltételeztem: ez se valamelyik hollywoodi sztorigyáros agyából pattant ki. Nem is tévedtem, hiszen a rendező David Fincher (aki többek közt a klasszikussá érett Harcosok Klubját is jegyzi) egy F. Scott Fitzgerald novellát vett alapul. Igen, ezt a pár oldalas novellát sikerült 3 órás eposszá nyújtani, például a Forrest Gump forgatókönyvírója, Eric Roth munkájának hála. És akkor még a két főhőst, Brad Pittet és Cate Blanchettet nem is említettük, szóval van itt sztárparádé bőven. Nem véletlen, hogy 13 Oscar-jelölést zsebelt be az alkotás; bár talán az sem, hogy mindössze hármat vitt haza, és azokkal is inkább a látványvilágot honorálták.

Szóval, már maga a felvetés is van elég morbid ahhoz, hogy élvezhető sztorit lehessen kanyarítani hozzá. Mi történik, ha egy ember -esetünkben ki más, mint Benjamin Button- biológiailag fordítva éli le az életét? Tehát az öregkorba születik, és fordítva halad az élet állomásain a gyerekkorig. Az elmélet több kérdést vet fel, mint ami három órában kifejthető, de a film célja nem is ez. Benjamin pontos életrajzát kapjuk az emlékirataiból. Volt egyszer (mondhatni egyszer volt, hol nem volt) egy órásmester, akinek a fia odaveszett a világháborúban, ezért egy visszafelé járó órát készített, hátha az időt is visszakapja általa. Ezután született főhősünk, úgy kilencven éves külsővel, és miután apuka egy öregek otthonánál passzolta le kripli gyerekét, lassú fiatalodásnak indult. Ami innen történik három órában, azt felesleges ecsetelni: egy komplett élettörténet, szerelmekkel, kalandokkal a sírtól a bölcsőig. A nagy ő szerepében persze Blanchett tetszeleg. Sok iróniával lehetett volna vászonra vinni mindezt, itt azonban elmaradnak a gegek: az egészet átlengi a szomorúság, hiszen visszafelé élve mégsem teljes az élet.

Akadnak jó nagy klisék, és könnyfakasztó giccs is minden mennyiségben, na de nem is lenne teljes nélkülük egy ilyen monumentális film. Ennyi jelölés után már szinte kötelező támadni, de nem fogom; nálam abszolút maxpont. A sokat dícsért kivitelezés meg már csak hab a tortán (noha Brad Pitt tizenöt és ötvennyolc éves változatban sem ragad meg különösebbben).

London streetwear

2009-02-21T00:30:00.000-08:00

Még ha nem is vagyunk a középszerűség hívei, akkor is lesokkol, mennyi mindent szabad Londonban. Jó vagy rossz? –ezt még nem döntöttük el. Nehéz lenne innen visszaszokni a budapesti combinóra, ahol mindenki a mellette állót méregeti.

A tube-on összezsúfolódó forgatag kellő szórakozást nyújt, megannyi figurával, akikre mutogathatnánk: „azt nézd, milyen már!”. Az ötödik után már fárasztó, így megjegyzés nélkül hagyjuk: fel se tűnik a neccharisnyás office assistant a mínusz egy fokban, vagy a rikítóan uv pink topánkás, csadoros arab lány. London a bizarr lábbelik fővárosa: a lábfejnél kétszer nagyobb, platform tűsarkú minden szombat esti buli elengedhetetlen kelléke. Tegyük hozzá, nekem kifejezetten bejönnek. Van, akin kecsesen mutat, de az sem részesül lekezelő pillantásban, akin kegyetlenül idétlen. Járni persze kevésbé tudnak benne a lányok, node a szépségért ideát is meg kell szenvedni.

A pici, vékony lábakkal ellátott nők kedvence a seggre simulós, fényben csillogós fekete cicanadrág, az ízlés ellen elkövetett első számú bűntény. A nadrág, mint olyan nem trendi viselet: a legtöbben térdig kinyúlt pulcsiruhába burkolóznak leggingssel vagy harisnyával, hozzá a már említett topogók. A stílus a nagydarab, néha kifejezetten dagadt nőket is megihlette: brutálisan mutat, de ez nem tántoríthatja el őket.

A szoknya minél rövidebb, annál jobb, a láb formája mit se számít. Itt nem találkozol megvető tekintetekkel, bármit is húzol magadra. Ez többnyire pozitív, noha van, akire nagyon is ráférne. A hajviselet nagyon változatos, az általánosan elfogadott ízlésficam itt a hatalmas, különböző színekben pompázó művirágos csattokban mutatkozik meg. A fiúk körében teljesen bevett a kihúzott szem, a fekete körömlakk, ahogy az irdatlan nagy, túlméretezett fültágító is. Fényképező hiányában (egyelőre) saját fotók nem születtek.

Nights out #4: Ladybird

2009-02-20T05:20:00.000-08:00

Az Upper Streeten található a csupa üveg, neonizzós feliratú Ladybird cocktail bar & lounge, amit elsőre ki sem szúrsz az utca zsúfolt látképében. Középkategóriás klub, méretben és színvonalban egyaránt. How old are we? –érdeklődik a kétméteres feka az ajtóban (illene másképp hívni a politikai korrektség jegyében, de ők se ezért vették fel épp ezt az ogrét ajtónállónak).

A hely ugyan ingyenes, de kőkemény face controll van. Nem egy arcot utasítanak ki az este folyamán. Mi egy szúrós pillantás után átcsúszunk a rostán, és már barátkozhatunk is a kétszintes klubbal, a kényelmes kanapékkal és a londoni viszonylatban baráti sörárakkal (2-3 £ a kicsi is, a nagy is). A lenti pultnál gyors kezű barátnőnk keveri a Mojitókat meg a Cuba Libréket, egy percre sem lazítva a tempón. Csámpás, becsiccsantott kiscsajok vigyorognak a tánctéren: szépek és csúnyák, britek, fekák és japánok. Némelyik az altestén nem visel többet egy miniszoknyánál és balettcipőnél, harisnya nélkül, február tizennegyedikén. „Aren’t you cold?”-kérdezem a mellettem kepesztőt a női vécében, ami a szigetországban is csak a pletyi és a spontán csevegés terepe. „I just need some hot drinks to warm me up”-kuncog maga elé.

A zenét egy szigorú, tipikus titkárnő arcú japán nő tolja, akiről előbb képzelnénk, hogy aktákat pakolászik az íróasztal mögött. Ő azonban kimonóban van, és Lady Gagát, Beyoncét meg lagymatag, lötyögős funkykat cserélget. Egy magas, fekete csipkébe bugyolált jelenség birizgálja a haját a tükörben, sztenderd undorral az arcán. „Te gót vagy, nem? Hogyhogy itt?”-teszem fel életem legkelet-európaibb kérdését. „Ne is mondd, lerángattak a barátnőim”-jön a fintorgós válasz.

„Munkát keresel?”-talál be a szakállas, kalapos, Blondie pólós szlovák. A barátnőm előtt még buzik voltak a haverjával, öt perc múlva már a bilifrufrus szőkét fűzi a sarokban. „Igen, looking for a job. Nem hiszek a credit crunchban!”-lelkesedem, ő meg jót derül. „Ez a jó mentalitás! Ami azt illeti, egy munkám is lenne számodra… nem oltalak, ez egy szar munka szar fizetéssel, de kezdetnek talán megtenné. ” „Viccelsz?” „Nem, nem viccelek”- felel mostmár a barátai körében-, „egy blowjob!”

Az elismerő ajánlatot a kalapja bánja, amit a bárszéken felejt, és szépen kidekoráljuk a távollétében. Aztán a sokadik sör és lötyögős árenbí után felkapaszkodunk a nagy piros buszra és bealszunk az emeleten. Leszállva a töröknél a világ legfinomabb kecskesajtos gyrosával köszöntjük a hajnalt. London nem aludt, ma éjjel sem.

London Food

2009-02-19T10:42:00.000-08:00

A lehetőségek korlátlanok, ha London utcáin tör ránk az éhség. Persze, az otthon is bejáratott márkák (Meki, Burger King, Subway, KFC) minden utcasarkon képviseltetik magukat. Az árak teljes mértékben az otthoniakat tükrözik: egy hamburger 89p-ért, míg egy kulturáltabb Subway-es szendvics £ 2-ért tehető magunkévá. Még a gyorséttermeknél is sokkal több azonban a török, görög, kínai, japán, arab büfé és étterem. Egy belvárosi utcán végigsétálva nincs az a kulináris élmény, amit ne kaphatnánk meg úgy öt font értékben.

A tradicionális angol kaját inkább hanyagoljuk: még az olajban tocsogó mekis sültkrumplira is rányomja a bélyegét, hogy itt úgyszólván nem használnak fűszereket, ezért is örvend a keleti konyha akkora népszerűségnek. Ötórai tea? Inkább felejtsük el. Ami állítólag ehető, az az english breakfast (tojás, bab, kolbász, pirítós), illetve a minden hagyományos pubot bebüdösítő fish and chips. Utóbbiakat személyesen még nem csekkoltuk le, csak a lakótársainknál mentek át az ízpróbán, jelessel.

De mi a teendő, ha se kedvünk, se keretünk 5 fontot kiadni egy étkezésre? Némi odafigyeléssel ez fedezheti egész napi betevőnket. Londonban számos élelmiszeráruház-lánc áll a rendelkezésünkre. Az általunk ismert nagybevásárlóközpont Tesco mellett itt minden sarokra jut egy a kistesójából, a vegyesbolt méretű Tesco Expressből. Sok jó nem mondható el róla: közepes árak, közepes kínálat. Az Icelandnél mégis jobb választás: ez a lánc az elfoglalt anyukák kedvenceként hirdeti magát, és válogatott mirelit ételeket kínál. Papírt rágni ízletesebb is, táplálóbb is ezeknél az egyfontos „sajttortáknál” és „lasagnáknál”, legfeljebb tűzoltásnak teszi meg. A britek egyébként sem szeretnek főzni, szinte nincs is olyan étel, ami ne lenne megtalálható percek alatt összerottyantható változatban.

Személyes kedvencünk a Sainsbury’s, ami megéri tőlünk a laza sétát. „Try something new today”-így szól a szlogen, és igaz ami igaz: itt minden van, ami szem-száj ingere. Végtelennek tűnő felhozatal a müzlitől a darálthúsig, olcsóbb és minőségibb változatban egyaránt. De még a mi pénztárcákra szabott, költséghatékony kaják sem csak rághatóak; némelyik kifejezetten finom.

A konkurens Morrisonst is szeretjük, mivel a két lánc kínálata egyáltalán nem fedi egymást. Nagy népszerűséggel bírnak az „ötöt fizetsz, hatot kapsz, ennyit és ennyit megtakarítasz” típusú akciók, fel sem fogom, otthon hogy nem terjedt ez el ennyire. Így aztán egy finom reggeli, egy tápláló főétel és egy laza vacsi mindig kijön öt fontból. Olykor átlépjük a keretet, ekkor viszont több napig fogyasztható dolgokat veszünk. Ha forintban számolnánk, gyakorlatilag a magyar árakat kapnánk, a fizetés azonban még mindig jóval magasabb. Egyszóval: most jól eloszlattuk azt a hiedelmet, hogy London a világ legdrágább fővárosa. Már ami a kaját illeti.

Cyberdog

2009-02-19T09:44:00.000-08:00

Camden Town: ez a londoni negyed az extrém divat központja. A piacon a babarózsaszín fültágesztől a virágmintás gumicsizmáig minden beszerezhető, ami még a londoni átlaghoz képest is merész öltözet. Akármilyen stílust képviselj is, itt úgyszólván eltűnsz a tömegben, mert mindig akad meredekebb, például a címadó üzlet.

A Cyberdog bizonyos körökben igazi kultuszt teremtett. Ez minden partiarc zarándokhelye, már ha a parti számodra a padlódöngetős, dobhártyahasogató hard techno, trance és rave. Az ajtót két, nagyjából hat méter magas fémrobot őrzi. Odabenn két szint uv színekben játszó, fluoreszkáló őrültekháza fogad, reggeltől estig tomboló adrenalinpumpáló villanyzenével. A vásárláshoz márpedig többnyire nem véletlen raknak be lötyögős kis dallamokat; itt még ha érdekelne a kínálat, akkor se tudnék kedvemre válogatni, mert azonnal lendül a fej és a láb a ritmusra.

Itt aztán van minden: hajmeresztően neonszínű nyakkendők, száz százalék műanyag fűzők, fényvisszaverő miniruhák, tüskés csuklópántok. Hegesztőszemüvegek, csatos-láncos-abroncsos partinacik, meg olyanok, amiknek szó szerint bokánál leng az ülepe. Próbababák helyett itt ledekkel tűzdelt robotfiúk –és lányok mutatják be a kínálatot.

A gyerekdivat bájos, főleg a „the future is mine” feliratú bébipóló. Kedvenceink a világító, vibráló, beépített elektronikával ellátott partipólók: van olyan, amin fényújság fut, és te magad állíthatod a szövegét. Bizony, ilyet nem találsz az Ázsia centerben. (Amúgy szerintem az egész szörnyű.)

Ami valamelyest szerethetővé teszi, hogy mégsem tűnik felvágósnak az egész. Bulibolt camdenitáknak drágáért: tulajdonképpen ennyi. Na és a plüssök! Nem Cyberdog specialitás, de hatalmas ötlet: ugyanis kórokozók kaphatóak itt, imádnivaló plüssjáték-változatban. £ 8-ért a miénk lehet egy aranyos, nagy szemű ebolavírus, szifilisz, vagy épp egy közönséges náthabaktérium. Nagyon… hát, mondhatni beteg. :)

Lady Gaga - The Fame

2009-02-09T23:52:00.000-08:00

A Viva slágerlistáján botlottam a hölgybe, mármint a Pokerface című számba. Nem volt egy erős indítás. Mégis, miféle név ez a Lady Gaga? Tegyük hozzá, a klip elején felvillanó kutyáktól, diszkógömbtől egyből Goldfrapp-hangulatom támadt (másnak is), ami nagyon is pozitív. Maga a szám azonban első hallgatásra amolyan gagyiszagú electropop szösszenet volt, a kissé túl gagyi fajtából, amiből "neves" diszkóipari szakmunkások azonnal húsz remixet rittyentenek.

A jelenséget súlyosbította az ezüstszőke parókás, tökéletesre digitalizált testű leányzó, aki mindenféle szűk dresszben ugrabugrál, fura arcdíszeket húz magára, na meg pókerezik. Alapjáraton borsódzik a hátam az ilyen hivalkodóan 'hipppertrendy' videóktól. Mégis volt az egészben valami, amiért nem tudtam egy legyintéssel lesajnálni; talán a sztájlisztok kitűnő munkája, meg hogy mégsincs annyira tucatarca a szőkeségnek. A refrén pedig idővel a fejembe rögzült, nameg ez a sor: Russian roulette is not the same without a gun. Hogy a flörtöt meg a keverést-kavarást mennyire eredeti szerencsejátékhoz hasonlítani, ne másszunk bele, de itt és ilyen formában találó.

A lemez aztán további meglepetéseket tartogatott. Kiderült, hogy ezerarcú előadóval állunk szemben: fogd Gwen Stefanit, Peachest, a CSS-t, a Goldfrappet, az új Madonnát meg egy cseppnyi cikit: Britney-t vagy Fergie-t. Rázd össze, tegyél hozzá egy csipetnyi nyolcvanas évek inspirációt és diszkófétist, és olyan egyveleget kapsz, ami behatárolhatatlan. Mainstream vagy sem? Popzene vagy sem? -valahogy épp az a vonzereje, hogy eldönthetetlen. Akad trekk, aminek a struktúrájáról viccen kívül egy elektrósított, csajos Aerosmith jut az eszembe (Again Again, Brown Eyes, Wonderful), tehát van itt rock and roll-előélet bőven. Van még tingilingi popzene (Eh Eh, Summer Boy), house-os hatások (Disco Heaven), odamondogatós, electroclashes szexmánia (Love Game), és buta seggrázós klubságer, amit a New Yorkerben hallok majd viszont a felsők közt válogatva (Money Honey). Akárhogyis, be kell látni: újabb egyéniséggel gazdagodott a popzenei felhozatal. Hogy pontosan mennyire szeretjük, még kiderül.

Duma Key

2009-02-02T02:30:00.000-08:00

Tudom én, kissé gyér eddig az irodalom rovat. Most is az egyszer már említett nagy kedvenc, Stephen King legutóbbi művét kell kiértékelnem. Nem mintha ne olvasnék előszeretettel másokat, és kevésbé ponyvának titulált szerzőket (tegyük hozzá, King minden, csak nem ponyvaíró; de aki olvassa, tudja úgyis). Annyi csak, hogy idő szűkében éppenséggel a jól bejáratott kedvencet kellett elővennem, nehogy lemaradjak bármiről, ami megjelenik a neve alatt.

Szóval, Duma Key. Vegyünk egy idillikus helyszínt: floridai öblöt, kagylókkal, pálmákkal és csodás tengerparti naplementékkel. Vegyünk egy milliomos építkezési vállalkozót, akinek egy balesetben a fél karja, átmenetileg a beszédkészsége és a házassága is odalesz. Nem lát más kiutat, minthogy minél messzebb kerüljön ennyi borzalomtól: épp az idilli floridai tengerpartra. (Persze ha tudná, mi mindent teremtett neki King a szigetre, visítva rohanna haza.) Itt aztán újra hódolhat régi hobbijának, a festészetnek, és eléggé kezd is belejönni. Vegyünk egy tolószékes, nyolcvanas évei közepét taposó nénit, akit már majdnem maga alá gyűrt az Alzheimer-kór, és néha töri-zúzza a porcelán nippekből álló, értékes kis gyűjteményét. És vegyünk egy régenvolt kislányt, aki csodákat keltett életre a rajzaival, és kincseket talált velük.

A könyv hosszú, de nem érződik kínosan elnyújtottnak, inkább csak lassan bontakozik a cselekmény. Itt is jellemző a King könyveiből megszokott „gonosz zokni, gonosz hűtőmágnes, gonosz kertitörpe”, szóval hogy mindenáron valami vicces tárgyba kell sűríteni a rosszaságot. Itt és most egy porcelánfigura a hibás, na de ennél többet tényleg nem illő spoilerkedni. Sokan kifogásolják King utóbbi műveit, ebben az esetben tényleg alaptalanul. Én az egyik legjobban sikerült regényének érzem. Sokkal inkább misztikus, mint vérben tocsogó. Ezúttal a művészember karaktere sem író, mint az tőle megszokott, hanem a festő szemén át láttatja az alkotás folyamatát. Talán ezért, az egész könyv szinte festményszerű, tele van élénk leírással. Szinte látni azokat a bizonyos floridai naplementéket és a vizet, amiből copfos babák, teniszlabdák, kísértethajók és más furcsaságok bukkannak fel időnként. Nekem élmény volt, és aki szereti King világát, annak csak melegen ajánlani tudom.

Apró észrevétel: a fordító helyenként nagyon gyatra munkát végzett. Mikor alkalmazunk magyarban olyan mondatszerkezetet, hogy "Tudnék használni egy társat"? Ez a mondat meg csak hab a tortán: "A rádióban épp Axl Rose bömbölte az Üdvözöllek az őserdőben-t." Szent ég!

Nights out #3: Mono ElectroniClub

2009-01-19T10:33:00.000-08:00

A klub, ami már csak a flyerek alapján is kihagyatatlan, hát ha még egyébként is van hozzá szerencsénk. Ez a Mono ElectroniClub az Ó utcában, a belváros szívében.
A hely: Kétszintes, ivászat fenn, tánc, DJ pult és kivetítő lenn, lazulás a félreeső lounge-ban.
Enteriőr: Szemet gyönyörködtetően tiritarka és változatos, fényekben és színekben gazdag, mintha egy forgó kaleidoszkópba csöppennénk. A flyereket nem győzöm agyondícsérni, tényleg non plus ultra (ezért rendezek is nekik egy kis kiállítást a post alján).

Mi van itt? Minőségi, okos elektronikus zenék egy minőségi, stílusos helyen.
Zene/DJ: BreakBeatMassive bulik törtritmusokkal, Lick the Click partik jófajta minimal boogie-val, Lollipop a discohouse és electropop szerelmeseinek, Casino Bangkok-estek csikidamteknóval. Nem, erről én sem tudom micsoda.
Anyagiak: Bizony nem árt, ha teli pénztárcával indulunk neki az estének. A beugró ugyan a teljes ingyenesség és maximum egy ezres közt mozog, ám az italárak meglehetősen borsosak.

Best of 2008

2009-01-11T05:32:00.000-08:00

Nem is került sor még évzáró-évkezdő bejegyzésre, ezért pótolnám a hiányosságot. Ezúton is boldog újat mindenkinek, legalább annyi kulturális csemegével, amennyiről eddig is szólt a blog.
Figyelem: a most következő összegzés az alapján készült, ami 2008-ban jutott el hozzám. Néhány dolog megjelenését tekintve korábbi.

A legnagyobb személyes eredmény: felvettek egyetemre, hát igen. Amíg nem jutottam túl sikerrel a félévi vizsgákon, mégse büszkélkednék annyira :) Megalkottam ezt a blogot is, a SunnyMuffint, ami szép lassan az életem állandó részévé vált, és erre azért kicsit büszke is vagyok.

Film: Egyből egy jó régi filmet kell megemlítenem, amit valamikor év elején sikerült megnéznem és egyhuzamban végigbőgnöm, pedig nem vagyok (ennyire) érzelgős típus. Meghatározó volt, gyönyörű, tele időtálló gondolatokkal. Korábban a Requiem egy álomért-ra mondtam, hogy eszméletlen jó, mégse nézném meg többet. Tavaly ez a film volt ilyen; napokig tudtam rágódni utána. Mégis kihagyhatatlan élménynek érzem minden filmkedvelő, és kicsit is gondolkodó ember számára. Ez a Halálsoron, Frank Darabont rendezésében, Tom Hanks főszereplésével. Bejegyzés sajnos nem készült róla.

Könyv: ez sem tavalyi termés, ám az előzővel ellentétben minden lapján tudtam önfeledten röhögni. Hugh Laurie könyvét, A Balekot (The Gun Seller) úgy tudnám méltatni, ahogy reklámozták: mintha egy Monty Python-előadásra is beülne, aki elolvassa. Imádnivaló, igazi cinikus angol humor Doktor House tollából. "A helyzet, hogy voltam már börtönben (...) amikor az embernek napi két sakkpartit kell lenyomnia egy tőszavakban beszélő West Ham focidrukkerrel, akinek az egyik kezére a HALÁL szó van tetoválva, a másikra pedig az, hogy HALÁL -mindezt olyan sakk-készlettel, amiből hiányzik hat gyalog, az összes bástya és két futó-, akkor hirtelen azon kapja magát, hogy elkezdi igen nagyra becsülni az élet apró örömeit. Azt például, amikor nem kell börtönben lennie."

Parti: Mi tagadás, nem zártam jó partikban bővelkedő évet. Tudjátok be a lustaságomnak, vagy a házibulik/kocsmázás iránti nagyobb lelkesedésnek. Még a Szigetet is kihagytam, idén pótlom a lemaradást. Azért a BalatonSound során Fatboy Slimnek sikerült maradandót nyújtania, töretlen lelkesedéssel mind a fellépő, mind a közönség részéről.

Zene: Kissé legagyiztam a Rouge Traders legutóbbi albumát, és továbbra sem tartom a zeneművészet csúcsának (ezúton is bocs az ausztrál csapattól). Ettől függetlenül ez a fülbemászó, rockos-elektrós popzene kellő bulihangulatot biztosított és kellemes tavaszi emlékeket idéz, így kénytelen vagyok nekik átnyújtani az év Muffin albuma-elismerést. A magyar színtéren fel se fedezte őket magának senki, úgyhogy pláne. A legszebb, leghatásosabb évzáró szám a közelmúltból viszont Pink Crystal Ball-ja.

Utazás: Most eltűnődtem. Mérlegelem, hogy a fantasztikus egyiptomi út volt rám nagyobb hatással, vagy a londoni hétvége? Egyértelműen az elsőre szavaznék, a második viszont arra indíttatott, hogy további fél évet töltsek el ott.

Színház: Erről se volt alkalmam írni. Pedig az idén látott legjobb darab A kellékes volt a Pesti színházban, Kern András egy személyes produkciója. (Röviden: az előadás "elmarad", a véletlenül színpadra keveredő kellékes próbálja egy személyben szórakoztatni a közönséget.) Szimplán zseniális.

Kaja: Itt egyértelműen a Sir Lancelot viszi a pálmát, azóta is összefut a nyál a számban, ha az ottani lakománkra gondolok. Már spórolok a következőre.

Művészet: Szürrealizmus-mániás lévén hatalmas élmény volt a londoni Tate Modern, ahol Magritte, Dali, Picasso és Miro műveket csodálhattam egy rakáson. Legalább ilyen 2009-et!

My name is Earl

2009-01-11T04:29:00.000-08:00

Nem vagyok nagy TV-néző, ritkaságszámba megy, hogy ne a gépet nyomkodjam helyette. Itt jobban tudom szelektálni a bejövő infókat. Ám ha egyszer-egyszer bekapcsolom, és valami okból nem az MTV Hungary előtt bambulok, egész jó dolgokat fogok ki.

Van a bugyuta amerikai sorozatoknak, azon belül is a komédiáknak valami fura bája, amiért nagyon kedvelik a magyar fogyasztók. A Jóbarátok, az Egy rém rendes család már igazi kultuszt teremtettek (az a szörnyű magyar változat pedig szerencsére hamar lekerült a programból). Jó úton halad efelé a How I met your mother (Így jártam anyátokkal) is, amit a Comedy Central tűzött műsorára, csakúgy, mint a címben szereplő sorozatot. A 2005 óta futó My name is Earl (A nevem Earl) már Emmy-díjat is bezsebelt. Ha nem is nevezhető a csúcsok csúcsának, kellemes, szórakoztató és jóval az átlagszínvonal fölötti.

Főhősünk, Earl kezdetben egy piti kis tolvaj, aki lakókocsiban tengeti a napjait. Aztán persze minden megváltozik: egy nap egy kaparós sorsjegy révén sokmillió dollár tulajdonosa lesz. A következő öt percben pedig elüti egy autó, a sorsjegy meg huss. A kórházban lábadozva hősünk egy tv műsor révén rádöbben: minden rossz azért történik vele, mert ő is csak rosszat cselekszik az emberekkel. Earl-t nem más, mint a karma irányítja, hol bünteti, hol jutalmazza elkövetett tetteiért. Így aztán összeállítja a maga listáját a rovására írható csúfságokból, és nekiáll, hogy kárpótolja akikkel kicseszett a múltban. A lista szerencsére elég hosszadalmas, így sok epizódra tartogat elegendő kalandot.

Earl mellett számos vicces figura bukkan még fel: exneje, a primitív és gonosz, de már ezért is szerethető szőke liba Joy; az ő jelenlegi férje, Darnell, és ellenlábasa, a szórakoztató akcentussal ellátott mexikói go-go táncos Catalina. Earl örök segítője azonban nem más, mint öccse, a dagi és rettentően bárgyú Randy. Ő maga a kétlábon járó jóindulat, butasága folytán mégis mindig nagyobb bajt kever az eredetinél.

Kukkantsatok bele valamelyik 30 perces epizódba, hétfőtől csütörtökig 20:00-tól és 20:30-tól a Comedy Centralon. Néhány rész pedig youtube-on is elérhető.

Elektropervert

2009-01-10T01:51:00.001-08:00

Van, amiben az ragadja meg az embert (esetünkben a széplelkű bloggert), hogy szívmelengetően közel áll hozzá. És van olyan is, ami épp ellenkezőleg. "Mi ez a beteg szar?"-néztünk össze mi is, amikor először hallottunk ilyen zenéket. Aztán, persze, a mániánkká váltak. Nehéz lesz egy bejegyzésben összegezni, de azért belevágnék.

Nem egy létező stílusról és műfaji kategóriáról beszélek épp, inkább csak magunknak alkottuk meg az elektropervert fogalmát. Honlapot is terveztünk róla, meg még sok minden mást, amit aztán lusták voltunk megvalósítani. Hogy mi is ez pontosan? Mindenképp elektronikus zene, mindenképp obszcén szöveggel. Nagyjából így szól a definíció, de kis rutinnal már átérezhető, mitől nagggyon elektropervert az egyik, vagy kevésbé a másik. A klasszikus e-pervert track ugyanis minden obszcénsága mellett lehetőleg monoton, darálós és elborult is. Nem csoda, hogy leginkább a futurepop/industrial/goth szcénában bukkanhatunk ilyesmire. Lássunk néhány példát:

Az eredetileg norvég, ám mostmár az USA-ban tevékenykedő Combichrist már négy lemezzel büszkélkedhet, a napokban jelenik meg az ötödik. Nálunk is felléptek az A38-as hajón. Az electro-industrialban utazó csapat teljesíti az e-pervert stílus minden követelményét: véres image, darálós ritmusok és kellően beteg szövegek. Kőkemény partizene. Ajánlottak: a This shit will fuck you up, a What the fuck is wrong with you vagy az Enjoy the abuse c. szerzemények. A Happy fuckin Birthday pedig igazi szülinapi zsúrokra illő háttérzene...

Hasonló vonalon mozog az eddig kétalbumos, Sydney-i illetőségű Angelspit is, itt viszont egy fiú- egy eszement külsejű lány páros a felállás. Bővelkednek az e-pervert számokban: Skinny little bitch, Fuck fashion, Kill kitty, vagy épp a Combichrist által sokkal jobbra remixelt 100%. Időtálló idézetünk: "God made me a cannibal to fix problems like you."

Ezt a két együttest csupán (elrettentő?) példának ragadtuk ki, a sor a végtelenségig folytatható. Folytatnánk is: szívünk csücske például a Zombie Girl, akiknek egy szövege sem lenne hiteles agyevő zombik nélkül. Meg még: Aural Vampire, Pzycho Bitch, Bitch Brigade, Velvet Acid Christ, Dopestars, Inc., vagy helyenként már hardstyleba hajló szörnyűségek: Noisuf-X, Xotox. Persze, ez csak egy nagyon pici szelete a nagy fekete tortának. Találni ennél sokkal kevésbé perverz, kevésbé elektro zenéket az industrial színtéren, úgyhogy remélem, senkit nem ijesztettem el; csak ízelítőt akartam adni.

A magát szimplán techno band-ként definiáló, egyébként zeneileg több mint változatos Lords of Acid talán a legalapvetőbb elektropervert zenénk. Már 1988 óta riogatnak pofátlanul pervez szövegeikkel. Már az albumcímek is sokatmondóak: Pussy, Lust, Rubber doll, Am I sexy? -és így tovább. Kreativitásuk kimeríthetetlen, és sokszor egész jó számokat raknak össze: Gimme Gimme, Scrood bi U, Lucys fucking sky. Olyan halhatatlan sorok szerzői, mint "You wanna suck my pussy, well let me suck your dick." Színvonal a toppon- de mi ezért szeretjük! Összefoglalóbb egy Shakespeare-szonettnél.

Persze, azért nem kell egyből a legelborultabb alternatív zenék között keresgélni, ha némi e-pervertre vágyunk. Teljesen mainstream figurák, például Junkie XL sem mellőzik a trágárságot, és akkor még nem is beszéltünk mindannyiunk kedvenc tavaly nyári slágeréről, Dada & Sandy Rivera Lollipopjáról. A mára már lecsengett electroclash-őrület is sok perverz szöveget adott a világnak, rögtön itt van a manapság is népszerű harcos feminista Peaches, Fuck the pain away című alapvetésével, vagy Miss Kittin a Frank Sinatra-val: "To be famous is so nice, suck my dick, kiss my ass." Az Avenue D, ez a két őrült cafka pedig elsőként Do I look like a slut című számával ért el sikereket, most meg már olyanokkal hódít, mint a Punk rock song, aminek a szövegét se merném bemásolni. Állítólag életmódjukban is hűek a szövegeikhez, szóval amolyan zenés prostitúcióról lehet itt szó.

Ennyi lett volna hosszúra nyúlt elektropervert rovatunk. Akiknek nagyon nem nyerő az ilyesmi, esetleg túl durvának találta, attól ezúton is elnézést. Azért elhihetitek: alkalmanként, elvétve nagyon tudnak ütni ezek a zenék. Mértékkel fogyasztva ajánljunk bárkinek.

Síeltünk

2009-01-03T09:08:00.000-08:00

Méghozzá egy kerek napon át, így jött ki idén a dolog. A helyszín Vordernberg, Ausztria, ahová az év bármely pontján érdemes ellátogatni: az osztrák Alpok mindig gyönyörűséges. A pályák rövidek, eldugottak és nem túlzsúfoltak. Épp ezért szeretjük annyira, mi nem túl rátermett síelők :)